Az árnyéklovas

- Éva – szóltam kis szöszkehajú ötéves kislányomra – ne piszkáld a békát!

- Miért? – kérdezte sértődötten, mivel nem hagytam, hogy a természet iránti kíváncsiságát kielégítse.

- Mert fáj neki – mondtam, és eszembe jutott, hogy gyerekkoromban még én is mennyi állatot agyonnyomorítottam.

- Gyere, nézd csak inkább, hogyan fog legyet. Azzal magam is oda guggoltam a két gyermekem mellé, és lestük, ahogyan a nagy varangy megnyugszik, majd beássa magát félig az iszapba, és várja az ebédjét. Jött is. Egy szép kövér légy. A béka nyelve kilökődött, és a légy máris elkezdett eltűnni a nagy szájban.

Hú az anyját! – lelkendezett nyolcéves, szintén szöszke fiam – de undorító!

- Tudjátok, vigyázni kell a természetre, mert úgy jártok, mint Pittipald királyfi.

- Miért? Ő, hogy járt? – kérdezték kórusban a lurkók.

- Mindjárt megtudjátok, csak odaérünk Szikla Apóhoz.

- Kihez? – kérdezték a gyerekek.

- Sziklaapóhoz. Nagy mesemondó ám ő.

A gyerekek pedig megilletődve elhallgattak. Néhányszáz méterrel odébb, a kis lassúfolyású patak szakadékba torkollott, és dübörögve zuhant le a mélybe. Lemásztunk mi is hát a kis ösvényen, mely a vízpárától csúszóssá vált, és csodálkozva néztünk a zuhatagra vissza. Petikém előszedte minden bátorságát, és megkérdezte:

- Hol van hát a Szikla Apó?

- Ott - mutattam a vízesésre.

- Nincs ott semmi – méltatlankodtak a gyerekek, ám ekkor recsegés – ropogás hallatszott, és sziklaapó megjelent, teljes mivoltában. A sziklák közül kivált egy fej. Fehér haja és szakálla a vízesés volt. Okos szemét a gyerekeimre, majd rám emelte.

- Ki ébresztett fel évtizedes álmomból?

- Gábor vagyok – mondtam.

- Szépen megnőttél – nevetett rám Apó.

- Tudom Apó, mondtam, és szeretném, ha elmesélnéd az Árnyéklovas legendáját a gyerekeimnek.

- Üljetek hát le, oda, oda, ni, a sziklákra. Pár szendvicset találtok ott, meg tejet. Helyezkedjetek el, és már mondom is a mesét.

Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy királyság. A király igazságosan uralkodott a birodalmában, de így is sok baj volt, meg mindenféle vadállatok törtek be éjszakánként a birodalmába, és elragadták a gyermekeket. Három fia volt a királynak. Elküldte az egyiket, hogy nézze már meg, hogy milyen fenevad garázdálkodik a nyugati erdőkben. A királyfi körbekérdezte az embereket, majd maga is ott aludt a legtöbbet megtámadott faluban, így éjjel a saját szemével láthatta a tigrist, amint ott ólálkodott a faluban. Elé állt, kihúzott karddal, és meg akarta ölni, ám a fenevad hanyatt döntötte, keresztül ugrott rajta, és elszaladt.

Másnap hát visszatért az atyjához, és elmesélte a történteket. A király éktelen haragra gerjedt a tigrissel szemben, és katonákat, vadászokat bérelt fel, hogy irtsák ki a tigrist. Ekkor a legkisebb fiú, akit Pittipaldnak hívtak, így szólt:

- Apám, nem megölni kéne az állatokat, hanem megtudni az okát annak, hogy miért jön elő az erdőből.

- A tigrist ki kell irtani! – mondta király, majd középső fiához szólt. Menjen le a déli falvakba, és nézze meg, hogy ott milyen állat tizedeli az embereket. Ott egy hatalmas medve járt-kelt. Bement a házakba, iszonyatos mérgében mindenkit megölt, aztán megette a mézet, lekvárt.

Ez a királyfi is fel akarta venni a harcot a medvével, de olyan hatalmasat legyintett a medve rá, hogy hordágyon kellett hazavinni az apjához. Az öreg ismét irtóztató méregbe gurult, és újabb embereket fogadott fel, hogy öljék meg a vérmedvét. A kis királyfi megint csak könyörgött az apjának, hogy ne bántsák az állatot, inkább derítsék ki, hogy miért viselkedik így. De hiába. Az apja elküldte a keleti tartományba, hogy nézze meg, ott milyen állat garázdálkodik.

A királyfi hát lóra ült, és elindult kelet felé. Hosszú volt az út, és ő minden este betért aludni valahová. Az emberek jól éltek, de rettegtek. Nem mertek az erdőbe menni szamócáért, vagy vadászni. Végül a királyfi elhatározta, hogy maga nézi meg, hogy mi van az erdőben. Bement hát a fák közé, de nem látott semmit, sőt nem is hallott. Az erdőben teljes csend honolt, Sehol egy madár, sehol egy állat csapás. Most már még jobban érdekelte, hogy mi is történt. Az erdő egyre sűrűbb lett, majd hosszas kínlódás után, Pittipald egy tisztásra ért. A tisztáson, egy fehér trónuson fehér tündérlány ült.

- Már vártalak Pittipald! – mondta, és elengedte a vállán ülő fehér galambokat. A királyfi elélépett és féltérdre ereszkedett a csodálatos szépség előtt.

- Te nem vagy olyan, mint az apád, te nem zsákmányolod ki a természetet. Jól láttad. Apád vadászai az összes erdő vadját levadásztatja. Nem marad a ragadozóknak élelem, így a falvakba is betörnek. A madarak is az asztalára kerülnek. Üzentem neki többször is, hogy látogasson meg, de ő semmibe vesz. Hamarosan egy árva állat sem marad erre felé, és akkor éhezni fognak az emberek.

- Mit kell tennem, hogy ez ne következzen be?

- Beszélned kell a nagy párduccal, aztán pedig ide kell csalnod az apádat.

- Milyen sors fog rá várni?

- Ő lesz az erdők őrzője, örökre.

A királyfi elszomorodott, hogy apjával ilyet kell tennie, de tudta, hogy muszáj.

- Merre találom a párducot? – kérdezte.

- Este jön ki az erdőből. Maradj itt, és mesélj el neki mindent. Akkor megszűnnek a támadások a falvak ellen.

A fehér tündér pedig eltűnt trónostul.

Pittipald hát ott maradt. Lassan telt a délután. A nap leáldozott a hegyek mögött, és kezdte a sötétség átvenni az uralmat a kis tisztáson. Egyszer csak az egyik bokor mögött valami megmoccant. A párduc szemei villantak a Királyfira.

- Jó estét Pittipald! Látom, eljöttél, hogy megküzdjél velem – hallotta a szél közvetítette suttogást a királyfi.

- Nem akarok veled megküzdeni, hanem arra akarlak kérni, hogy kérd meg a többi ragadozót, hogy ne menjenek a falvakba, mert hamarosan lesz megint mit enniük.

- Jól van Pittipald. Ha te mondod, elhiszem. Látod, ez itt egy testvérem bőre. Vidd ezt haza, és mond meg, hogy megölted a fenevadat. Aztán csald el ide az apádat, ahogyan a tündér mondta.

Úgy is lett. A királyfi haza ment. A király büszke is volt rá. A fiú pedig azt mondta, hogy gyönyörű szarvast látott a keleti erdőben, így az egész udvar felkerekedett, és vadászni indultak az erdőbe. A királyfi úgy intézte, hogy ketten maradjanak, mire a tisztásra értek. A tisztáson pedig ott legelészett a Szarvas bika két ünővel. A király felemelte íját, és le akarta lőni a nemes vadat. Ám a királyfi elkapta a kezét.

- Ne! Apám! Nem szabad mindent megölni! A jövőre is gondolni kell.

- Hagyj! Te balga – kiáltott rá a király. Ám mielőtt lőhetett volna az állatok átalakultak fehér tündérré.

- Hiába küldtem érted a fiadat? Hát nem értesz semmit? Most pedig térdre!

A király pedig leugrott a lováról és térdre esett.

- Meghagyom hitvány életedet, hogy engem szolgálj. Lovadon éjjel, nappal lépdelj az erdőben, és vigyázz állatra, növényre. De se nappal, se éjjel ne lásson senki, csak az árnyékodat. Ha pedig a Hold süt, a vízben a tükörképed váljon arannyá, hogy mindenki tudja, milyen mohó voltál.

Azzal a király eltűnt, majd a királyfi látta, hogy a király lova úgy mozdul, mintha a lovasa szállna fel rá, majd a ló után is csak egy halovány árnyék maradt.

A fiú szomorúan ment vissza a táborba, és elmesélte mi is történt. Hazamentek, még egy pár napig vártak az öreg királyra, aztán megválasztották Pittipaldot királlyá. Az új király vigyázott az erdeire, és az állatok szaporodni kezdtek. Az Pittipald pedig szép holdas éjszakákon kisétált a közeli erdei patakhoz, és látta apja arany tükörképét a vízben.