Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy kislány. Georginának hívták, de mindenki csak Gidának szólította. Gida egy házikóban élt a szüleivel, valahol Magyarországon.

Egy téli este, amikor a környéket már hótakaró borította, Gida leült kipucolni a cipőjét az előszobába. Nem akár milyen este volt ez, várták a Mikulást. Csillogtak, villogtak már a cipők az ablakban. Anya most jött ki Gida cipőjéért.

- Nagyon ügyes vagy - dicsérte meg Gidát. Felvette a kis piros csizmákat, és bevitte a nappali ablakába.

- Légy szíves, szólj Apának, vacsorázunk - mondta anya, és bement a konyhába. Gida felvette a kabátját, és kiment a bejárati ajtón. Megkerülte a házat, és kinyitotta a pinceajtót, majd lekiabált a pincébe.

- Apa, Apa gyere vacsorázni!

Apa tudós volt, és a pincébe egy laboratórium volt berendezve neki. Nagyon nehéz volt onnan kihívni. Most is felkiabálta:

- Mindjárt! - De Gida tudta, hogy nem szabad annyiba hagyni a dolgot, hát lement a lépcsőn, és úgy mondta.

- Anya már megterített, kihűl az étel.

Apa felnézett a szemüvege mögül, és abbahagyta a számítást, amit éppen végzett.

- Hát akkor menjünk kisasszony, mert nem kapok végül semmit sem a Mikulástól - azzal felkapta a kislányt, és már szaladtak is fel a lépcsőn.

Mikor beléptek az előszobába, már hallották is:

- Kézmosás, leülés! - gyorsan szaladtak is a fürdőszobába, és lökdösődve, nevetgélve mosták a kezüket, aztán leültek az asztalhoz. Anya behozta a levest, és enni kezdtek.

- Apa? - kérdezte Gida -, hogy nyúl be a Mikulás az ablakon?

- Hm… Érdekes kérdés - tette le Apa a kanalat elgondolkodva - Talán hiperturbós részecskegyorsítóval. Az, képlékennyé teszi az üveget. Kanadában dr. Pierre Leblance professzor írt erről egy érdekes cikket, majd odaadom.

Anya és Gida összenevettek. Gida még csak öt éves volt, és még nem tudott olvasni.

- Ja, ja, - nevetett velük Apa is, amikor rájött, hogy mit is mondott.

Vacsora után Gida megfürdött, megnézték hármasban az esti mesét, aztán a kislány lefeküdt. Apa odaült az ágya mellé, és mesélt neki még egyet.

Gida aztán éjjel felébredt. Kiment a nappaliba, hogy megnézze, járt-e ott már a Mikulás. Odament az ablakhoz, és kinézett rajta. Nagyot dobbant a kis szíve. Az égen egy szánt látott repülni. Elé volt fogva a hat rénszarvas, és igen, ott ült rajta a fehérszakállú mikulás. A szán, pedig egyenesen a kertjük felé tartott. Aztán egy nagy csattanás hallatszott, és a szán beleszaladt a kertben lévő fenyőfába. Az egész felborult, és a Mikulás meg a zsákja, szanaszét gurultak. Kis csend borult a romokra, aztán a Mikulás lassan feltápászkodott.

- Jajaj - hallotta Gida a Mikulás panaszát, aki azt sem tudta, hogy hova kapjon, ráadásul még sántikált is.

Gida szaladt a szülei hálószobájába.

- Apa, Anya, lezuhant a Mikulás!

- Mi, hogy? - kérdezte a két szülő, akik még nem ébredtek fel teljesen.

- Nézd meg Apa, ott kint van a kertben - mondta izgatottan a kislány. Apa felvette a köntösét, és az izgatott kislány után ment a nappaliba.

- Mi a manó, ez tényleg a Mikulás - csodálkozott, aztán kisietett a kertbe érte. Szegény öreg, ott toporgott a hóban. Zsebéből potyogtak a narancsok, és a cukrok.

- Mi történt Mikulás?

- Kifogyott az üzemanyagom, és lezuhantam - felet a Mikulás.

- A szarvasok hova lettek?

- Velük semmi baj. Ott legelnek, ni - mutatott az öreg a szomszéd gondosan nyírt bokraira, melyekből most hatalmas darabok hiányoztak. Apa vállat vont, aztán betessékelte a didergő ajándékhozót.

Anya már csinált egy jó forró teát. Leültették az átfagyott Mikulást a meleg cserépkályha mellé és megvárták, amíg jól felmelegedik.

- Azt hiszem, - mondta, mikor már nem vacogott a foga - az önök ajándékát személyesen is átadhatom - azzal a zsebébe nyúlt, és elővett egy kifestő könyvet, amit Gida annyira szeretett volna, egy cukrot, és csokit tartalmazó csomagot, és két narancsot.

- Ez Gidáé - adta át a kislánynak.

Aztán egy szakácskönyv, és egy zacskó mogyoró került elő, ez Anyáé volt, majd egy Unikumos üveg, és egy mogyorós csoki, ez pedig Apáé volt. Mindenki örült, de legfőképpen annak, hogy magától az igazi Mikulástól kapták.

Csak a Mikulás volt szomorú.

- Most, hogy jutok el a többi gyerekhez? - kérdezte szomorúan, aztán meg - Ezek a manók, ezek a manók! Nagyon rosszak, figyelmetlenek manapság.

- Mivel működik a szán? - kérdezte Apa.

- Valami részecske izé, turbó, hiper, szuper folyadékkal.

- Á, igen? Éppen ezen kísérletezek - örvendezett Apa - és már rohant is a pincébe, mögötte az izgatott Mikulással. Osztottak, szoroztak, hozzáadtak, elvettek. Végül a Mikulás még egy kis varázsport is szórt az anyagba, és máris kész lett az üzemanyag. Gyorsan összefogdosták a szarvasokat, és befogták a szán elé, a szétgurult csomagokat a zsákba szórták, majd a Mikulás elindította a szánt, ami úgy száguldott, mint a szélvész. Sietnie is Kellett szegény öregnek, ha minden gyereknek oda akarta adni az ajándékot. Bizony egy kis kavarodás így is lett. Pisti, aki játékautót akart, egy babát kapott, Évi pedig, aki nagyon jó volt, virgácsot is talált a csomagjában. Peti, aki pedig nagyon rossz volt, megkapta az autót, a virgács helyett. Á, semmi baj, a Mikulás még így is tud jót tenni. Pisti neki adta a babát a húgának, és anyuék megvették neki az autót. Évi még jobb lett, és rá szólt az oviban a gyerekekre, amikor egy kisfiút csúfolni akartak a kopottas ruhájáért, Peti pedig úgy megbecsülte az autót, hogy le is szokott a rosszalkodásról. Egyedül szegény szomszéd nem értette, hogy mi történt a sövényével.

Gida pedig boldogan feküdt le, hogy másnap elmesélhesse az óvodában, hogy ők segítettek a Mikulásnak.