Álmosan terült szét a nyári meleg a kertben, amíg Ameraldra vártak. Lili a vízzel hűsítette a lábát, Dairy pedig az egyik kőváza árnyékába telepedett le. Csend volt. Madárszó is alig hallatszott. Azok, akik csemetéiknek hordták ez eleséget, nem értek rá zajongani, akik pedig dalolhattak volna, elpilledtek a nagy melegtől. Kis idő után, végül nyílt a palota ajtaja és kiröppent rajta egy tündér. Ahogy közelebb ért, Lili látta, hogy a feje búbjától, a cipőéjig zöld. Dairy gyorsan megszólalt:

- Légy vele nagyon udvarias, mert roppant sértődékeny, és faképnél hagy minket!

- Jó - súgta Lili, mert már nagyon közel volt, és sejtette, hogy a tündérek is értik a gondolat-beszédet. Ameralda furcsa kis lény volt. Zöld manó sapkát viselt, mely elöl még tulajdonosa orrocskáját is takarta részben, csak csúcsos fülei kandikáltak ki alóla. Zöld kabátkája, és zöld nadrágja volt. Még átlátszó szárnya is zöld színben pompázott. De, a legzöldebb, mégis a szeme volt. Olyan volt, mint két smaragd. Dairy felé fordult, szertartásosan meghajolt, majd megszólalt cérnavékony hangocskáján:

- Isten hozott a kertben ismét Dairy!

- Örömmel jöttem, a herceg, hogy van?

- Napról napra gyengébben. Bemutatnál az ifjú hölgynek? Úgy hallom, hogy segíteni jött.

- Hát persze. Lili, ez itt Ameralda, Tündérország főtanácsadója. Ő pedig Lili, a nagyházbeli nagysága unokája.

Mindketten meghajoltak, aztán a tündér körülröpülte a kislányt.

- Igen, kétséget kizárva te leszel, aki segíthet rajtunk.

- Miben segíthetek? - kérdezte izgatottan Lili.

- Hosszú történet, nem biztos, hogy végzek négy óráig - mondta Ameralda.

- Akkor majd holnap meghallgatom a végét - mosolygott Lili. A főtanácsadó jelentőségteljesen bólintott, leült az egyik vízililiom levelére, és belefogott a tündérszerencsétlenség elbeszélésébe.

Ez a bírtok, valamikor régen a mi fennhatóságunk alá tartozott. Mi poroztuk be a gyümölcsfákat, és virágokat, széles-e határban, a méhekkel karöltve. Az itt élő emberek boldogok voltak, és mi is, mert télire meg volt a mézünk, és bőségesen folyt kutunkba a csodaforrásunk. Az a tündér, aki reggel ivott a csodaforrásból, az egész nap magasan tudott szárnyalni, és bírta a munkát. Népünk, és a ti családotok hát boldog volt. A Nagymamád sokat járt ide, és beszélgetett velünk. Mikor már nagyobb lett, beleszeretett az akkori király öccsébe, ő lett a Te nagyapád.

- Nekem a szüleim azt mondták, hogy nagyapa, Ír telepes volt. És ha tündér volt, mitől volt olyan, mint egy ember?

- Az a tündér, aki emberbe lesz szerelmes, emberré válik. Sokan élnek ám, a világban, csak nem tudjuk róluk, hogy tündérek voltak. Ezek az emberek nagyon jók. Bár mikor vissza tudnak változni, de ha túl sokat vannak a gonosz varázslók közelében, meghalnak. No, de figyelj.

Szóval a Nagymamád, és a Nagypapád, miután összeházasodtak, kerestek egy inast, aki segédkezik a ház körül. Fel is vették Alfot. De, nem tudták, hogy ő egy boszorkányvarázsló. Csak azt látták, hogy az ifjú férj, napról napra gyöngül. Aztán a méheket megtámadták egy nap a gonosz darazsak. Hiába siettünk a megmentésükre, mire oda értünk, már feldúlták, és kifosztották a kaptárakat, és a méhkirálynőt elrabolták. Ezek után szegény méhek, mind a gonosz darazsaknak dolgoztak, minket pedig visszaszorítottak ide, ebbe az egy kertbe. Ha innen kitesszük a szárnyunkat, egyből agyonszurkálnak a darazsak. Aztán jött a főcsapás. A gonosz Alf, aki a darazsakat is segítette, megtalálta a kutunk forrását, rágördített egy nagy követ, majd csináltatott a barlangra egy vasajtót, és egy nagy lakattal lezárta azt. Azóta a kutunkban naponta csak annyi víz van, hogy két embernek elég. A Nagypapád ezt megtudta, és ellopta a kulcsot Alftól, és valahova elrejtette, hogy másnap lejöjjön a forráshoz, és kiszabadítsa azt, ám a gonosz varázsló aznap éjjel megölte. A kulcs pedig azóta sem került elő. Biztosan a lezárt szobában van. Azt kéne megkeresni, és kinyitni vele a vasajtót, legördíteni a követ a forrásról. Sürgős lenne, mert szegény trónörökösünk nagyon beteg. A forrás meggyógyítaná, és akkor visszavernénk a darazsakat, és minden olyan lenne, mint régen.

- A Nagymama tudja Alfról, hogy milyen gonosz?

- Igen. Őt is zsarolja. Azt mondta, hogyha elküldi, mindent elpusztít a környéken. De leginkább azért tartja még mindig maga mellett, hogy megtudja, hol tartják fogva a méhkirálynőt. Az tudod ám, hogy lehet, hogy te is tündér vagy? A papád sajnos nem volt az. Csak tündér győzheti le a varázslót.

- Azt honnan tudhatom meg, hogy tündér vagyok?

- Értesz a nyelvünkön, és varázsolni tudsz.

- Varázsolni, én? De mit?

- Például át tudsz változni tündérré.

- Én, tündérré? De, hogyan?

- Azt csak te tudhatod - mosolygott Ameralda. A kislány pedig felállt, picit gondolkodott, aztán mintha csak a fejéből olvasta volna, kétszer balra megfordul, és ezt mondta:

- Abraka, meg dabraka, legyek tündér azonnal!

Hatalmas fényesség támadt, és mikor újra látni lehetett, Lili összement, és ott ált Dairy és Ameralda előtt piciny tündér mivoltában hatalmas kék szárnyakkal.