A lányt egy szerda reggel látta meg a szikla tetején. Ott ült és sírt. Arra gondolt, hogy mindjárt a szakadékba veti magát, és ott a szeme láttára fog szörnyethalni. Abbahagyta a futást, és a szikla felé fordult. Toby, a dalmata, rosszallóan futotta körbe. Nem értette, hogy gazdája miért bámul a magaslatra. Végül is Józsi úgy döntött, hogy odamegy a lányhoz.

- Ülsz! – szolt rá határozottan Tobyra, és elindult felfelé az enyhe kaptatón. Amikor közelebb ért, vette csak észre, hogy a lány milyen fiatal. Nem lehetett tizennégynél idősebb. Hirtelenszőke haja még két varkocsba volt fonva, és kislányos alakja most indult csak el a felnőtté válás útján. Józsi megállapította, hogy nagyon szép, ekkor a lány észrevette, és elszaladt.

- Hé, ne szaladj el! Miért sírsz?! – kiáltott utána, ám az, mint egy kis riadt madár, eltűnt az erdőben.

Józsit egész nap izgatta a lány. Mi baja lehetett, miért sírt olyan vigasztalhatatlanul? Aztán elöntötte a méreg. Nem csak ő kocogott ott az erdőben, de senki másnak nem jutott eszébe, hogy megnézze a lányt. A buszról nézte a tájat, ahogy ment a munkahelyére. A sok siető embert, a félig alvó csöppségeket, ahogy anyjuk idegesen cibálja őket az óvoda felé. Nem szerette ezt a látványt. Sajnálta a 4-5 éves gyerekeket, akik máris nem aludhatták ki magukat. Toby őt is koránkelésre szoktatta. Az állatot el kellett látnia, akár szeretett korán kelni, akár nem.

A munka lefoglalta, de az ebédszünetben megint a lányra terelődtek a gondolatai. „Biztosan az iskolában van” – gondolta, és nem tudta eldönteni, hogy általános iskolás, vagy már elsős valami középiskolában.

Délután Toby kitörő örömmel fogadta. Fekete-fehér pofiját Józsi arcához dugta, és végignyalta. A fiú megfogta az állat két fülét, és gyöngéden megrángatta.

- Hiányoztam neked, mi? Kis büdös dögje! – mondta, aztán engedte, hogy a kutya kitombolja magát. Mikor már sok volt a szeretetből, szelíden, de határozottan szólt rá:

- Helyedre! – Toby pedig engedelmesen szaladt a kosarába. Józsi pedig friss vizet adott az állatnak, aztán megterített a konyhába, a vendéglőből hozott ételt a mikróba tette, kezet mosott, majd leült enni. Toby bement a konyhába, és a kajás tányérja elé ült.

- Azt hitted, rólad megfeledkeztem? – nevetett Józsi, és elővett egy újfajta kutyatápot a szatyorból, amivel hazajött. Felbontotta, és a kutya táljába öntötte. Az állat jóízűen neki is esett. Józsi elszomorodott. Toby tulajdonképpen a felesége kutyája volt. Az asszony olyan volt, mint maga az üde nyár. Mézszőke, karcsú. Az ajka pedig mint az eper. Csücsöri, vörös, és mézédes. Egy esős reggelen beszállt a kocsijába, hogy dolgozni menjen. A fák fekete-fehéren bólogattak utána. Soha többé nem jött vissza. A kórház fehérjénél már csak élettelen arca volt haloványabb. A pár nap öntudatlanság, amiben még élt, csak a hozzátartozóknak adott reményt.

Józsi megrázta a fejét, hogy felesége arca eltűnjön a korházi párnáról. A kutya ott ült az asztal alatt, és fejét a férfi lábain nyugtatta. Az megvakargatta a kis buksit, aztán felállt, majd elmosogatott.

- Hozd a pórázt, séta! – adta ki a parancsot a férfi, mire a kutya lelkesen szaladt. Maga sem tudta, hogy miképp kerültek ismét a sziklához. A lány pedig ott ült ismét, arcát a kezébe temetve, válla rázkódott a sírástól. Józsi, most nem ment közelebb hozzá, az útról kiáltott oda neki:

- Miért sírsz?

A lány rámeresztette könnyben ázó, hatalmas, kék szemeit. Értetlenkedés, és bizalmatlanság tükröződött belőlük, de ezt Józsi alig láthatta, mert a kis alak messze volt tőle.

- Mi köze hozzá? – csattant fel kamaszsága minden daca.

Józsi érezte, hogy nem jó úton közelített a lányhoz, így taktikát változtatott.

- Szereted a kutyákat? – kérdezte, és remegő gyomorral várta a választ.

- Persze – a férfi fellélegzett, és elengedte a lelkesen a kislány felé futó Tobyt, aztán elindult megint a szikla felé ő is. Pár pillanat múlva a kutya már nyaldosta is a lány könnyeit.

- Pfujj de nyálas! – tiltakozott a lány, miközben lelkesen simogatta Tobyt.

- A kutyák már csak ilyenek – ült le a sziklára Józsi a kislánnyal szemben.

- Mi a neve? – kérdezte a lány.

- Kovács József – értette el direkt a kérdést a férfi, a lány először meghökkent, aztán lemosolyogta magát.

- Nem a magáé, hanem a kutyáé.

- A kutya Toby, és Te? – a lány odébb tolta a kutyát, és tekintetét a férfi szemébe fúrta.

- Mit akar tőlem? – kérdezte fojtott hangon, és Józsi érezte a mérhetetlen félelmet benne.

- Semmit, csak láttam, hogy sírtál. Megsajnáltalak.

- Engem még senki sem sajnált – vont vállat a lány, és visszatért a kutyához. Józsi elnézte a vézna, magába fordult kis lényt, és nem mert tovább kérdezősködni. Negyed óra múlva a lány felállt és furcsa mód kezet nyújtott:

- Mennem kell. A nevem egyébként Anni – azzal ugrándozva leszaladt az útra, és pillanatokon belül eltűnt a fák között. A férfi csak nagy nehezen tudta visszatartani a kutyát, hogy ne fusson utána, aztán hazafelé eltöprengett, hogy fél percen belül, hogyan tudott a lány annyira felnőtt és gyerek is lenni.

Reggel ismét a sziklák felé kocogott, de nem volt ott Anni. Alig várta a délutánt. Toby már messziről megérezte barátnője illatát, és úgy húzta Józsit, hogy annak majd ki szakadt a karja. A lány ismét a sziklán ült, de most nem sírt. Valamit írt. A kutya meglepte, mert majdnem hanyatt esett.

- Fogja már meg! Tönkreteszi a házimat.

- Bocsánat – mentegetőzött a férfi, és visszaparancsolta a kutyát. A lány elrakta a füzetet, és most, először nézett kedvesen a férfira.

- Tud számolni?

- Mérnök vagyok – nevetett Józsi.

- Akkor megnézné a matekomat?

- Persze, mutasd – örült meg Józsi a közeledésnek. Anni benyúlt a feladatért, Toby pedig a keze mellett beleszuszakolt a táskába.

- Érzi a vajas kenyeremet. Odaadhatom neki?

- Miért nem etted meg?

- Nem kell – rázta meg a fejét a lány, és hangjában ismét feltűnt a félelemmel teli szomorúság – unom már.

Azzal kicsomagolta a kenyeret, és a kutya elé tette, aki mohón befalta az általa még nem evett furcsaságot. A lány szikrázó dühvel gyűrte össze a szalvétát, majd bedobta a táskájába.

- No elolvasta? – nézett Anni a férfira, Józsi pedig átfutotta a feladatot.

- Hányadikos vagy?

- Nyolcadikos. Miért, ha középiskolás lennék, nem tudná megoldani? – nézet rá huncutul a lány.

A férfi nevetett, aztán el kezdte magyarázni a megoldást. A lány értelmes szemmel figyelt, majd megoldotta a példát.

- Maga sokkal értelmesebben magyaráz, mint a tanárunk – mondta és pakolászni kezdett.

- Mész? – kérdezte a férfi – Pedig még meg sem mondtad, miért sírtál tegnap.

- Nem mondhatom meg. Nem érdekes – jött zavarba ismét Anni.

- Holnap hozhatok neked fagyit az uzsonnáért?

- Holnap nem leszek itt, csak majd pénteken.

- Jó, akkor pénteken.

- Viszlát! – mondta a lány és megint elszaladt.

Alig várta a pénteket. Vett egy nagy jégkrémet, és vitt hozzá egy kanalat. A lány még nem volt ott. Leült hát a sziklára és várt. A jégkrém kezdett olvadozni már mikor Anni befutott.

- Bocs, dolgom volt – simogatta meg a kutyát, és leült a kedvenc kövére.

- Itt a fagyid – nyújtotta oda a férfi a dobozt.

- Hű, az anyját! Ez aztán adag – mosolyodott el Anni, és mohón letépte a doboz tetejét, aztán nekiesett a kanállal a finomságnak.

- Otthon nem esztek ilyet? – nézett Józsi a mindenről megfeledkezett gyerekre.

- Apu szerint a fagylalt luxus – mondta, és ismét hatalmas adagot tömött a szájába.

- Vigyázz, nehogy torokgyulladás legyen belőle – mondta a férfi, és szomorú lett attól amit Anni mondott. A lány kikotorta az édesség utolsó maradékát is, majd letette a dobozt a fűbe.

- Finom volt – adta vissza a kanalat, aztán arcocskáját a Nap felé fordította.

- Ma nincs házid?

- Nincs. Hétvégén apu segít majd –mondta és valami régi gyerekdalt kezdett énekelni.

- Egyedül nevel az apukád? – kérdezte óvatosan Józsi.

- Nem, Marival – Józsi megakarta kérdezni, hogy ki az a Mari, de a kislány megelőzte – Mari a mostohám. Rendes, csak még ő is fiatal. 20 éves.

- Édesanyád?

- Nincs – Anni lehajtotta a fejét, és pár szem könny jelent meg az arcán.

- Az én feleségem is meghalt – mondta Józsi, és a lány vállára tette a kezét. Toby eléjük feküdt, és mint mindig, ha a férfi a feleségére gondolt, a térdére fektette a fejét. A Nap lassan a fák mögé bújt, és a későnyári táj arany fényben úszott, átfestve a halál gondolatát olyan színekre, amelytől a gondolatok nemessé és kissé pátoszossá válnak. Végül Anni mozdult meg, és arcára ismét kiült a felnőttes komolyság. Apró kezét nyújtotta:

- Akkor hétfőn, ha maga is ráér.

- Hétfőn – mosolygott Józsi, és elfogadta a kis kezet. Aztán nézte a távolodó lányt, és maga sem tudta, hogy örüljön – e az új barátságnak, vagy nem.

Hétfőn csokit vett Anninak. A lány már ott ült. A háziját írta, így Józsi megfogta a kutyát.

- Szia! – állt meg a lány fölött, aki ránézett. Megint sírt. Szeme még csillogott az előbbi könnyektől.

- Jó napot! – köszönt vissza Anni a szokásos felnőttes hangján. A férfi leült és engedte a kutyát, hogy kitöltse örömét a lányon.

- Ma sem mondod meg, hogy miért sírtál? – Anni megrázta a fejét, aztán mégis meggondolta magát.

- Egyest kaptam.

- Miből?

- Matek. Doga. Pedig Apa elmagyarázta. Apa nagyon okos ám.

- Csak nem harapja le ezért Apád a fejed – mosolygott rá Józsi bíztatóan.

- Á, nem – mondta Anni, és szemében megjelent a páni félelem. Józsit elfutotta a méreg. Bántani egy ilyen okos kislányt!?

- Hová mész továbbtanulni?

- Fodrászképzőbe. Apa azt mondja, hogy nincs elég eszem a középiskolához, meg jó, ha egy nőnek rendes szakmája van, nem onnan kell felszedni, mint a Marit – a férfi megkísérelte a kérdést. Mindig félt Anninál, mert ha nem jól kérdezett, a kislány visszahúzódott a csigaházába.

- Honnan kellett összeszedni?

- Hát onnan, tudja, a sarokról – pirult bele a kislány a válaszba.

- Hoztam neked csokit – adta oda a zsebében lapuló finomságot a lánynak.

- Miért? Most nem adtam oda a kajámat Tobynak? – Józsi látta a lányon, hogy megint a nyelvén van a kérdés, hogy mit akar tőle.

- Azt hittem, hogy barátok vagyunk. Csak úgy hoztam. Egészségedre!

Anni majszolni kezdte a csokit, aztán a felét elcsomagolta és betette a táskájába.

- Majd vacsi után. Ma melegítettet eszünk Apa meg én. Mari a gyárban éjszakás lesz. Mennem is kell, ma én vagyok a fóka – elkacagta magát, a férfi értetlenségén – én mosok fel.

Felállt, és ismét a kezét nyújtotta, aztán megvakargatta Toby füle tövét, és elindult lefelé a dombról, de most nem ugrándozott. Úgy ment, mintha ezer kéz rántaná vissza, mint aki sosem akar hazaérni.

Józsi egy hétig nem látta azután. Két napot esett az eső, aztán is hiába járt ki, nem ült ott Anni a sziklán. Aztán a következő hétfőn ismét úgy látta, mint első nap. Kezét a tenyerébe hajtotta, és zokogott. Józsi futva tette meg a pár métert, aztán megragadta a vállát.

- Áúú! – kiáltott fel a kislány, Józsi pedig elvette a kezét a kis vállról, ami kék zöld és lila árnyalatokban játszott.

- Mi történt veled?

- Leestem a bordásfalról tornaórán.

- Barátok nem hazudnak egymásnak! – csúszott ki a mondat Józsi száján, és azon gondolkodott, hogy van-e valami gyermekvédelmis ismerőse.

- Na jó, kaptam Apámtól egy maflást, és bevertem a karomat az asztal sarkába – Józsi érezte, hogy ez már közelebb áll az igazsághoz, de még így is eléggé kozmetikázva van. Szívből gyűlölte Anni apját.

- Szomjas vagyok – mondta Anni.

- Gyere, meghívlak egy kólára – mondta.

- Nem, köszönöm. Inkább vizet innék.

- Jó, akkor megyünk?

- Inkább idehozná? Apa nagyon mérges lenne, ha valaki meglátna magával.

- Akkor mindjárt jövök – mondta, és elsietett az italért. Anni mohón itta, aztán csak ültek ott, mintha már mindent elmondtak volna egymásnak. Dél felől fekete felhők kezdtek gyülekezni. Józsi megérezte a lányban a feszültséget. Felállt és a kezét nyújtotta:

- Holnap itt leszel?

- Nem, csak pénteken.

- Akkor a pénteki viszont látásra – mondta a férfi, és lementek a kutyával az útra. Mikor Anni már nem láthatta őket, visszamentek az útig. Józsi jól sejtette. A kislány erősen húzta a ball lábát. A férfi pedig csak állt ott, és a hamarosan eleredő eső együtt folyt le a könnyeivel az arcán.

Józsi fekete-fehéren látta a helyzetet. Több ismerősétől is megkérdezte, hogy mit kéne tennie, de mindenki nagy „bölcsen” azt mondta, hogy maradjon ki a dologból. Végül egy ügyvéd barátjával beszélt, aki azt javasolta, hogy jelentse fel a Gyámügynél az apát. Józsi bejárta a közeli általános iskolákat, hogy pontosan megtudja ki is Anni, de hiába. A kislánytól kellett megtudnia mindent.

Pénteken Anni már a megszokott helyen várta. Boldognak látszott, csacsogós kedvében volt. Iskoláról, meg kirándulásról.

- Te, Anni, milyen Anninak is hívnak?

- Mint Téged, Kovács – nevetett és hanyatt feküdt a fűben. – Nézd, hogy szaladnak a felhők!

Józsi az égre nézett. Szelíd bárányfelhők úsztak tova rajta.

- Tudod, én mit szeretek? Nézni, ahogy a felhők után végigömlik a napsugár a tájon. Nézd csak! – mutatott a jelenség felé Józsi.

- Tényleg, mintha bearanyoznák az utat

- Fáj még a lábad? – szakadt ki Józsiból a kérdés.

- Nem, az csak egy-két napig szokott fájni, reuma – tódította Anni ismét. Józsi nem értette miért. Mit művelhet ez az ember a lányával, hogy szegény ennyire retteg tőle?!

- Mari mikor szokott éjszaka dolgozni?

- Össze-vissza – a férfi érezte, hogy a lány visszavonult ismét, hát nem kérdezett tovább, Anni pedig a felhőket nézte, aztán felkelt és a kezét nyújtotta, majd leballagott a dombról.

Kedden volt ott ismét. Ült komoran, nem szólt, nem sírt, arcát felhúzott térdei közé fúrta, és még csak ránézni sem volt hajlandó Józsira. A kutya hiába lökdöste, nem reagált rá. A férfi végül leült mellé, és hosszú hallgatás után szólalt meg csak.

- Tudod, azért vannak a barátok, hogy mindent megbeszéljenek egymással. Te a barátom vagy, de nagyon kevés dolgot vagy hajlandó elmondani magadról. Csak ülsz itt, még csak nem is köszönsz. Szomorú vagy, és ez nekem fáj.

- Nem hívta senki – hallotta a karok és térdek közül Anni sírós hangját.

- Tudom, de a barát hívatlanul is jön. Mond hát el Anni, mi bajod, ki bántott?

- Én szeretem az Apámat, csak akkor nem mikor olyanokat művel velem.

- De, mit művel? – sejtett rosszat Józsi. A kislány vállát már rázta is a minden gátján túlszakadó zokogás.

- Mari már megint éjszakás volt – emelte fel az arcát a kislány. Jobbszemét ibolyaszínű monokli éktelenítette. Most már ömlött belőle a szó – Apu ilyenkor mellém bújik az ágyba, és…, és macerál. Nem akartam, és megütött. Ugye nem mondod el senkinek? Esküdj meg!

- Neked kéne szólni. Az iskolában segítenének.

- Nem, elvennének Aputól! Esküdj meg, hogy nem szólsz!

- Jó – mondta Józsi, és tudta, hogy nem tartja be a szavát.

Az első dolga az volt, hogy kocsiba vágta magát, és áthajtott az ügyvéd barátjához, aki átment vele a kerületi kapitányságra. Megtették a feljelentést. Anni többé nem ment a sziklához, viszont a rendőrök hamar megtalálták az iskolát, ahova járt. Józsi az iskola folyosóján elbújva azonosította a kislányt. A tanárokkal beszélve kiderült, hogy már több bejelentést is tettek a Gyámügynél, de a kislány mindig letagadta, hogy megverték volna. Az apa lecsúszott katonatiszt. Akkor rúgták ki a seregből, amikor gyanúba keveredett, hogy megölte a feleségét. Azóta sokat iszik. A gyereket mindig tisztán, rendesen küldték az iskolába. A sérülések egy fél éve vannak rajta.

Józsi elcsodálkozott rajta. Ezek az emberek fél éve látják, amit ő csak pár hete, és nem tettek semmit? A nyomozás vezetője behivatta délutánra.

- Kérem, foglaljon helyet – kínálta hellyel – azzal kell kezdenem, hogy az ügyet felgöngyölítettük, de sajnos addig nem tehetünk semmit, amíg nem vall a kislány, vagy két szemtanú nem látta a történteket.

Józsi az égre emelte a kezét, és nagyot sóhajtott.

- Nem lehet orvosi vizsgálatot elrendelni?

- Az apa beleegyezésével nem.

Józsi éberen feküdt az ágyban. Agya járt, hogyan is oldhatná meg Anni dolgát. Végül hat óra után felhívta az egyik barátját. Fényképész volt. Elmondta neki, amit a rendőrségen mondtak neki, és arra kérte a férfit, hogy törjenek be Anniékhoz, és készítsenek fényképeket amint Anni apja erőszakoskodik a lányával. A férfi vállalta. Már csak az kellett megtudni, Mari mikor megy éjszakázni.

Hétfő volt a legközelebbi nap. Józsi és barátja a sötét folyosó végén bújtak el. Látták, hogy Mari kijön a lakásból és nem zárja be az ajtót kulccsal.

- Sokkal könnyebb lesz, mint gondoltam – súgta oda a barátjának Józsi. Mikor hallották, hogy a kapu becsapódik az asszony után, közelebb osontak a lakáshoz, remélve, hogy egy szomszéd sem jön ki a lakásából. Lenyomták a kilincset, és beléptek a sötét előszobába. Anni fojtott sikolyait már is hallották. Józsi nem bírta tovább. Berúgta az ajtót, mögötte a fényképésszel, aki egyből kattogtatni kezdte a gépét. Apja a kislányon feküdt, és épp a bugyiját próbálta letépni. Megpördült és meglátta a két férfit.

- Kik maguk – kiáltotta borízű hangján. Az éjjeliszekrényhez ugrott, és a fiókból egy pisztolyt rántott elő.

- Ne! Apa! Ne! – sikítozta Anni.

- Most majd megkapja a magáét! Senki sem molesztálhat gyerekeket bűntelenül! – kiabálta Józsi. A férfi kezében remegett a fegyver, hol Józsira, hol a fényképészre fogta, aztán hirtelen a saját halántékához fogta. A dörrenés összeolvadt Anni őrjöngő sikoltozásával.

A két behatoló a rendőrautóban ült.

- Ilyet nem tehet! – mondta a nyomozás során megismert nyomozó.

- Ültem volna tehetetlenül?

- Igen. Az ilyen dolgokat a megfelelő fórumra kell bízni – Józsi gúnyosan elnevette magát. Csend borult a járműre. Az utcán mentő - és rendőrkocsik villogtak. Az emberek kíváncsian nyújtogatták a nyakukat. Anni apját már lehozták az ideiglenes koporsóban. Józsi most jött csak rá, hogy szegény gyerek mit élhetett át. Eddig csak arra tudott gondolni, hogy megmentette Annit, arra nem, hogy milyen áron. Aztán meglátta Anni jól ismert alakját. Arca halovány volt, mint a Holdé.

- Odamehetek hozzá? – kérdezte Józsi.

- Oda, bár nem ajánlom – mondta csendesen a nyomozó. Józsi kiszállt és Annihoz lépdelt.

- Bocsáss meg, nem így akartam – mondta reszkető hangon. Anni ránézett égő szemekkel.

- Maga többé nem a barátom! Megölte az Apámat! Elárult! Megígérte, megígérte, hogy nem mondja el senkinek – sziszegte.

- De én csak a Te érdekedben…

- Én érdekem? Bevágnak valami árvaházba, onnan hová? Mi lesz belőlem? Egyébként is, én szerettem az Apámat! Magát meg gyűlölöm!

Azzal beszállt a mentőbe, és vissza sem nézett. Józsinak pedig megint rá kellett jönnie, hogy az élet nem egyszerűen fekete-fehér.