Szólt az ébresztőóra. Az asszony még nem akart felkelni. A fejére húzta a takarót, és megpróbálta kizárni a külvilágot. Aztán meghallotta a férje harákolását. Zörrent a papír, kattant az öngyújtó, és ő még a takaró alatt is megérezte az ismerős szagot. Igen, nem illatot, hanem szagot… sőt bűzt. Utálta a dohányszagot. Aztán köhögni kezdett a férje, és az asszonynak felfordult a gyomra. Felkelt, és kisietett a konyhába, minél messzebb a dohányfüsttől, a férjétől. De ott is csak a falakba ivódott áporodott szag fogadta. Feltette a kávét, aztán leült az egyik konyhaszékre, és kibámult az ablakon a kerti fákra.

Mennyire szerették egymást! A piciny szoba-konyha volt a mindenük a nagy telek közepén. Ha mosott, bepárásodtak az ablakok télen, és a WC a kert hátuljában volt. Népművészeti. A szobában mosdatták le egymást minden este. Egy hatalmas dézsába meleg vizet hordtak, aztán ő beleállt és Imre a hatalmas, gyöngéd kezeivel végigszappanozta a testét. El, elidőzött egy-egy testrészénél, hatalmas, feszes melleit kényeztette, majd szeméremdombjára siklott és megkeresve rügyecskéjét ingerelni kezdte. De sosem fejezte be. Incselkedve húzta az asszonyt:

-Itt is meg kell mosni – és kacagtak, rengeteget nevettek akkoriban. Éva sem maradt adósa a mellé lépő kedvesének. Végigcsókolta a férfi mellét. Széles volt és izmos.

Aztán egymás hátát szappanozták. Kiléptek a dézsából, és gyorsan megtörölköztek. Szinte tépték az ágytakarót, hogy minél előbb a rozoga, vén ágyba fekhessenek, és az asszony újra érezhesse az állati erőt, amivel a férfi minden este megostromolta.

A hideg vizes dézsa pedig ott maradt, egész másnapig, amíg haza nem értek a munkából.

Gyönyörű őszi nap volt. A kertben ebédeltek. A falevelek részegpilótás repülőkként keringtek körülöttük, majd, mint kis surranó lelkek, elnyugodtak a már alattuk fekvő avaron. Hallgatták az őszi csendet, és ették a levest. Imre törte meg a csendet:

-Kéne építenünk egy házat.

Éva szétnézett a kertben, és már előre sajnálta a rombolást, de tudta, hogyha gyerekeket akarnak, kicsi lesz a ház. Bólintott.

- Mikor?

- Tavasszal kezdenénk, de addig kéne vállalnom másik állást is.

- Kölcsönt kell felvennünk? Ugye?

- Igen – mondta Imre, és a hangja enyhén remegett, mint mindig, ha tudta, hogy erején felül vállalt.

- Majd én is vállalok külön órákat. – Éva zenetanárnő volt. Mikor összeházasodtak, abbahagyta a délutáni különórákat. Nem is bánta, hogy nem kell hallgatnia tanítványai borzalmas klimpírozását, amely az anyukák szerint, felért Mozart tehetségével.

- Jó – fogta meg a kezét Imre – Meglátod, hamar túl leszünk az építkezésen. Jövő ilyenkor már tető lesz a fejünk felett.

Aztán hallgattak tovább. Az asszony pedig úgy érezte, hogy meghalt a boldogságának egy darabja.

- Mikor jössz? – kérdezte az asszony. Karcsú alakú teste idegesen megfeszült. Tavasz volt, és a konyhaablakból kinézve nem a rügyező fákat látta, hanem az új ház hátsófalát.

- Nem tudom még drágám, még két címre el kell mennem. - Az asszony szeme meg telt könnyel. A házassági évfordulójuk volt aznap. Tudta, hogy a férfi értük dolgozik, ablakpucolást vállalt hétköznap délutánonként, de ő is lemondta a kis Balzsay gyereket. Ezen a napon nem volt hajlandó elviselni a szemtelenkedéseit. Végül összeszedte magát és beleszólt a telefonba:

- Jó, de kérlek, siess – aztán letette a telefont, leült a telefonasztalka mellé a földre, és csak úgy rázta a zokogás.

- Kértelek, hogy ne dohányozz, útálom – mondta Éva, miközben a mosásra szánt dzsekiből előkerült egy fél doboz cigi. A férfi a szobaajtó félfájának támaszkodott. Részeg volt, mint mostanában általában. Az ablaktisztítás után mindig betért a kocsmába, és nem csak egy sörre. Az asszonyhoz lépett és kikapta a kezéből a cigarettás dobozt, kivett egy szálat belől, majd a szájába rakta. A nadrágzsebébe nyúl, és elővett egy öngyújtót. Meggyújtotta a cigarettát, majd jól letüdőzte az egész füstöt. Éva felé tántorodott, majd az egészet az arcába fújta. Az asszony döbbenten nézett rá, aztán kiszaladt. Haza ment az anyjához. Imre napokig könyörgött neki. Nem iszik többet, leszokik a dohányzásról, és nem fogja magát agyon hajtani.

A ház pedig szépen haladt. Éva abban reménykedett, hogyha kész lesz, minden a helyére kerül majd, és ugyanolyan boldogok lesznek, mint régen. Imre tényleg sokat szelídült. Nem jött többet haza részegen, és Éva úgy látta, hogy a dohányzásról is kezd leszokni. Viszont mindig fáradt volt. Mindennapos szeretkezéseik vasárnapi gyors numerákká silányultak.

Végül beköltözhető lett a ház. Éva furcsálotta, hogy még sosem látta ilyennek. A frissen festett falú szobák kongtak az ürességtől, a fürdőszobában a medenceszerű kád belesüllyesztve a padlózatba fagyos ridegséggel taszította. Éva mosolygott, de legszívesebben rohant volna vissza a hátsó ki odúba.

Imre nagyon boldog volt. Valahonnan szerzett egy hatalmas franciaágyat. A hatalmas hálószoba kétharmadát elfoglalta. A férfi felemelte Évát, és az ágyra fektette, és az asszony ismét érezte azt a boldogító szerelmet, amit már nagyon régen nem.

Másnap áthordták a nappaliba a kisházból a bútorokat. Elveszett a hatalmas szobában. Nevettek, hogy a kisházban milyen zsúfolt volt a szoba a szekrénysortól, meg az ülőgarnitúrától. Mikor elmentek a barátok, Imre megeresztette a vizet a fürdőben, és Éva boldogan bújt be mellé a medencébe. Már nem idegenkedett tőle, bár úgy érezte, hogy a dézsával nem vetekszik. Hosszan szeretkeztek a meleg vízben. Imre pezsgőt hozott, boldogan szürcsölték az orgazmus utáni lebegésben.

Éva egyik délután, miután két tanítványával végig kínlódott két órát, Imrét otthon találta. A ház mögött dózer dolgozott. Éva rémülten látta, hogy a kisház falai hogyan omlanak össze. Ő azt hitte, hogy majd sufninak fogják használni. Imre pedig meg sem kérdezte, hogy mit akar. Úgy érezte, hogy ismét kitéptek belőle valamit. Sírva szaladt be a nagyházba, be a hálóba, és zokogva dőlt az ágyra.

Imre utána szaladt, és gyengéden simogatni kezdte a haját.

- Mi a baj, drágám?

- A ház… olyan boldogok voltunk ott… meg sem kérdezted…

- Meglepetésnek szántam, maradt még annyi pénz, hogy egy medencét építsünk a helyére. A dézsánk emlékére.

Éva pedig megnyugodott.

Hányt reggelente. Aztán elmaradt a menzesze. Az orvos pedig örömhírt mondott. Rohant haza délután, alig várta, hogy Imrének elmondhassa. De az csak bámult rá.

- Most, mikor semmi pénzünk nincs? Nem tudtál volna vigyázni?

Éva szíve megtelt keserűséggel. Idegennek, ridegnek érezte ezt az embert. Aztán Imre megenyhült, és bocsánatkérően vonta magához. A gyerekszobát pedig hamarosan berendezték. Szerencséjük volt, mert Éva nővére, és Imre húga is rengeteg dolgot megőrzött a saját gyerekeitől. Kiságy, ruhácskák, bili. Végül Imre is várta a gyereket.

Tavasszal érkezett meg a kis jövevény. Boldogsággal, melegséggel töltötte be a házat. Éva pedig egyre jobban csinosította a házat és a kertet is. A kis Dóri hamarosan boldogan totyorászott a kertben. Egy nyári vasárnapon Éva biciklivel ebédet vitt az anyjának, aki eltörte a lábát. Mikor visszafelé bekanyarodott az utcába rémülten látta meg a házuk előtt a mentőt. A kapuban leugrott a bicikliről, és nagyívben eldobta. Tudta érezte, hogy mi történt. A három éves kislányát épp akkor próbálták újraéleszteni a medence mellett, hiába.

Imre a temetés után gyújtott rá először. Éva nem szólt érte. Napok óta nem szólt semmit egyébként sem. Megfőzött, tálalt, mosogatott, takarított, mint egy gép. Esténként elhúzódtak a franciaágy két szélére. Éva sosem mondta a férjének, hogy felelősnek tartja a gyerek halála miatt, igaz azt sem, hogy nem. Csendben éltek egymás mellett. A férfi pedig erősen dohányzott. Éva folyton szellőztetett utána, de ha nagy ritkán Imre akart tőle valamit az ágyban, undorral tolta el magától.

Aztán észrevette, hogy Imrének szeretője lett. Nem hibáztatta érte, hisz neki már nem kellett, már senki sem kellett. Imre sokszor csak hajnalban keveredett haza. Parfüm illatúan, félrészegen. Éva úgy tett, mint aki alszik. Reggel odakészítette a férfinek a ruháit, a reggelit, aztán sietve elment, mielőtt csörgött volna az óra, és a férfi felébredt volna.

Ezen a reggelen elaludt, és Imre otthon érte még. Megjelent a konyhaajtóban, borzas hajjal, egy szál gatyában. Éva elnézte a pocakját, görbe lábait, és nem értette mi is fogta meg ebben az emberben annak idején. A férfi leült az asztal mellé. Éva kávét töltött neki. Felvágottat vett elő a hűtőből, és előre szeletelt kenyeret, vajat. Szótlanul ettek. Mikor végeztek, Éva felállt, hogy elpakoljon. Imre megfogta a kezét, szóra nyitotta a száját, de aztán megrázta a fejét, és elengedte az asszony kezét. Felállt, kiment zuhanyozni, majd köszönés nélkül elment.

Éva az asztal mellé ült, ahol előbb még Imre, és nézte a kezét, ahol a férfi előbb megfogta. Égette szinte a férfi kezének nyoma. Fáradtan nézett körül a konyhában, aztán felállt, és bement a nappaliba. Ez maradt csupán a régi életéből. A rekamié, a két fotel, és a szekrénysor. A szekrénysor bárrészéből elővett egy vodkás poharat és egy bontatlan vodkát. Kinyitotta, és töltött egy kupicával. Lehajtotta. Aztán még eggyel, végül az üvegből itta már. Többször rászánta már magát, hogy így tompítja el az agyát, hogy ne lássa a mentősöket, amint a kislányát élesztik.

Valahonnan messziről hallotta a telefon csöngését. Ránézett a tévé feletti órára, elmúlt kilenc óra. Ének órája lenne a közeli általános iskolában. Biztosan a kollegái hívják, de nem érdekelte. Nagyot húzott az üvegből. Érezte, hogy hánynia kell. Kitántorgott a fürdőszobába, és könnyített magán. Aztán meglátta a hatalmas fürdőkádat. Hívogatta, szinte becézve. Éva megengedte a vizet, illatos habfürdőt öntött bele. Ledobta magáról a köntöst, és a hálóinget, aztán kitántorgott a maradék vodkáért, és belecsobbant a vízbe. Ivott. Részeg agyában száguldoztak a gondolatok. Arra végkövetkeztetésre jutott, hogy őt már senki sem szereti. Sírt. Olyan szerencsétlennek érezte magát, mint még soha. Maga elé húzta Imre falra szerelt borotválkozó tükrét és belenézett. Fáradtnak, öregnek látta magát. Visszatolta a tükröt a falhoz, és meglátta a férje borotváját. Régifajta nyeles borotva volt. Furcsa gondolata támadt, kinyitotta a borotvát, és végighúzta az élét mezítelen csuklóján. Alig érzett fájdalmat, viszont a víz azonnal vörös lett körülötte. A másik csuklóját is megvágta. Egy darabig nézte, aztán feltámadt benne még utoljára az életösztön. Fel akart állni, de olyan részeg volt, hogy már nem tudott…

-Pedig szerettem, jaj, ha reggel kimondom, akkor élne – zokogott Imre a konyhában. A rendőrhadnagy épp a jegyzőkönyvet vette fel. Körülnézett a gyönyörű házban, és nem értette, hogy mi hiányzott ezeknek az embereknek a boldogsághoz. Kinézett az üres úszómedencére, és már emlékezett az esetre. ” Itt fulladt meg az a kislány. Biztos abba mentek tönkre” gondolta, és nem tudta, hogy már sokkal korábban elhidegültek egymástól. Megölte őket az új ház.