Hétvége, péntek délután. Készen vagyok a takarítással, végre hozzáfoghatok a könyvem továbbírásához. Ásványvíz, pohár a balkezemhez, mogyoró – ritka csemege, de most megengedem magamnak – a cd tartóra. Leülök az íróasztal elé, és bekapcsolom a gépet. A macskám, Vivi, már is megjelenik, és lefekszik a klaviatúra mögé. Sárga szemeivel álmosan néz rám. Megsimogatom, miközben a gép tölt. Nyitom a Wordot, fájl, "A Császár kertje". Nézem a macskát, már alszik is.

Na, mi van, miért ilyen lassú? A fene. Mit írt ki? ”A feladat megnyitásához, nincs elég memória!” Miért? Kérdezem félhangosan. Na majd kikapcsolom. Start menü, Gép újraindítása. Várok, várok, meg várok. Várhatok. Ctrl Alt + Delete. Kijön a párbeszéd ablak, benne kb. 30- szór felírva, hogy Wscrypt. Az meg mi a fene? Zárogatom be sorba őket, de minél többet bezárok, annál több van belőle. Mérgemben nagyot csapok az asztalra. A macska riadtan ugrik fel, felborítja a cd tartót, meg a mogyorót. A szeme szikrát hány, aztán lendül a feje, és megharap. Na nem nagyon, még csak ki sem vérzik, éppen csak annyira, hogy tudjam ki az úr a háznál. Nagyot sóhajtok. Útálok büntetni. Megfogom a kis grabancát, és lenyomom a fejét az asztalra, miközben határozott hangon mondom neki „Nem szabad!” mikor elengedem rámnéz nagy, sárga szemeivel, aztán megnyalja a harapás helyét, így kérve bocsánatot, aztán jobbnak látja odébbállni.

Visszaállítom a cd tartót, szedegetem a mogyoró szemeket, és szidom a gépet. Adok neki egy resetet. Megint tölt, ok rendben minden. Na nézzük csak azt a Ctrl Alt + Deletet! Már megint tele van a Wscrypttel. Nekem meg a hócipőm van tele.

Telefon. Kit hívjak fel. Á talán a Misikét! Kicsöng. Misi veszi fel, valahonnan mélyről hallom a hangját:

- Halló!

- Halló, itt a Lukács Laci felesége.

- Bi van Barika. Hogy vagytok? Én breteg vagyok.

- Azt hallom, szegénykém – mondom a telefonba, és szidom az összes influenza vírust, eszem ágában sincs elmondani, hogy mit akarok – Nem is zavarlak akkor – mondom, - mars vissza az ágyba!

- Demb, mondjad csak.

- Rossz a gép – röviden közlöm vele a tényeket, mire azt válaszolja, hogy ilyet még nem látott. - Nagy öröm!

- Valamit átállíthattál rajta, és az most gondokat okoz. - Azt látom, bár én mostanában nem állítottam rajta semmit.

- Formattáljad le a cét. - Na ettől féltem. - Nekiállok. Szépen lesikálom a meghajtót, telepítő lemez be, indul szépen, OK.

A férjem hazaér, nézi, mit csinálok. Kérdem tőle, hogy hozzányúlt- e mostanában a gép beállításaihoz. Azt mondja, hogy ő nem, de mikor tegnap a rokonai itt voltak, többször is rászólt a kisgyerekre, hogy ne piszkálja a gépet. A frász enné le a kezét a kiscsávónak, meg az enyimét is, hogy nem kapcsoltam ki a gépet. Hülye liba!

A macska éktelenül el kezd sírni. Mi a fene baja van. Kijön hozzánk a géphez, nyávog, aztán vissza a nagyszobába, felugrik a kanapéra, a helyére, aztán megint ki hozzánk. Vize van, kaja idő még nincs – Hány óra is van? Ja, fél nyolc, kezdődik a híradó. – bemegyünk, leülünk a tv elé, és bekapcsoljuk. A macska leül a helyére, és nézi az Iraki háborúról szóló eseményeket. Szemeit kerekre nyitja, füleit billegteti, hogy minél jobban hallja a hangot, farka idegesen jár. Egymásra nézünk a férjemmel. – Mi a fene van ezzel a jószággal? Rokonai vannak Irakban? Vagy a feszültséggel teli események vonzzák? Vagy én bolondultam meg? Úgy látszik kevés a memóriám a dologhoz. Minden esetre, amikor a háborúra vonatkozó hírek elfogynak, Vivi begömbölyödik, és már alszik is. Úgy látszik, a belpolitika nem érdekli.

A telepítő közben végez. Minden OK lenne, csak Office lemezem nincs. Azt annak idején a szomszéd sráccal vettük közösen, és nála van. Cetlit ragasztok az ajtajára, hogyha hazaér, hozza át a lemezt. 10 óra, a szomszéd sehol. 11, ugyan ott. Éjfélkor lefekszünk. Egy órakor csengetnek. El felejtettem másik cédulát ragasztani. Amit kiraktam, arra azt írtam, hogy életbe vágó. Na de nem alvásba!

Reggel újult erővel állok neki a telepítésnek. A férjem főz. Szerencsére szeret, és tud is. Minden OK, szuper a gép. Internet belőve. Nyitom az Expojlert, semmi. Hívom a Kábeleseket, telefonon végig zongorázzuk a lehetőségeket, semmi. Majd hétfőn küldenek két szerelőt. Úszunk a boldogságban.

Vasárnap kétszer is odaülök a géphez, hátha meg tudom csinálni, de nem. Hétfőn csörög a telefon.

- A kábelesek vagyunk, mehetünk az internetet megcsinálni?

- Hát persze, várom magukat. – Húsz perc múlva megérkezik a két ismerős srác. Egy nagydarab mackó, és egy vékony kis nyeszlett. Tisztára, mint Stan és Pan.

Elfelejtek szólni a kövérnek, hogy ne üljön a görgős fotel szélére, mer nem stabil. Alig bírjuk a sovánnyal kiráncigálni az íróasztal alól. Úri nő módjára nem röhögök, de igencsak küszködnöm kell ellene.

Végre a két srác nekifog a gépem gyötrésének. Ők bezzeg olyan dolgokba is belenyúlnak, amiket én még kinyitni sem mertem eddig. Másfél órás küzdelem után közlik velem:

- Ilyet még nem láttak, futtassam át rajta a Windost és ha akkor sem megy, szóljak be nekik újra.

Telepítő lemez be, na futás. Eredmény, semmi. Idegbaj, a köbön. „Nem érdekel!” mondom magamnak, és be akarom zárni a gépet. Már megint nem lehet. Mi a fenét tegyek. Á, megvan. Átmegyek a szomszéd házba, a számítógépes boltba. Ott vettem múltkor az új egeremet. A srác, miután jól végigmért, azt mondta, hogy ha bár mi problémám van a géppel, nyugodtan szóljak. Szólok. Jön. Érzem, hogy ahogy előtte megyek, végig a fenekemet bámulja. Csak remélhetem, hogy nem teper le az íróasztalra. De nem. Rendes. Nézi a gépet, variál, nem érti. Azt mondja:

- Ilyet ő még nem látott – elhatározom, hogyha még egyszer valaki azt mondja, hogy ő ilyet még nem látott, kivágom a becsukott ablakon, rácson keresztül. - De ez a gép már régi, vacak, nála nagyon modern, klassz gépek vannak - jó szöveg, csak ha a macskával megetetném, megveszne, és nyolc nyelvből, helyből levizsgázna, aztán macskakaparással megírná a diploma dolgozatát a macskafélék törzsfejlődéséből, gondolom, vele pedig közlöm, hogy akkor előbb, talán adjon egy félmilliót, akkor lehet szó a vásárlásról. Jót nevet, és sajnálkozik anyagi helyzetünkön, aztán végre elmegy, mert ha még sokáig maradna, fölfalná a melleimet a szemével, és akkor mi maradna Apának estére?

Közben hazajön a szomszéd srác.

- Na sikerült a telepítés?

- Az igen, csak az Internet nem működik – bejön, megnézi, még több fájlba belenyúl, aztán közli:

- Én ilyet még nem láttam – visítva röhögök kínomban, aztán közlöm vele, hogy most mégsem vágom ki az ablakon, hazamehet. Haza is megy, csak előbb bevág két felest, meg egy üveg sört. Apa, szegény mit fog inni, ha haza jön fáradt testel a munkából, nem tudom.

Ülök ismét a gép előtt, és kínlódok, hogy legalább annyira helyrerakjam, hogy ki tudjam kapcsolni. Nem megy. Csöngetnek. „Ki a ferde…” dühöngök. A szomszédasszony. Szerencsétlen, alkoholista. Egyedül neveli a lányát. Nem jutnak az egyről a kettőre, hiába dolgozik a nő, mint az állat, rögtön le is csúszik a torkán, meg elfüstöli. Biztos megint kölcsön akar kérni, pedig már így is tartozik egy ezressel. Gondolkodom, hogy ki nyissam-e az ajtót. Végül mégis kinyitom.

- Tessék Erzsike – mondom.

- Adnál kölcsön ötszáz forintot? – elönti az agyamat a vér.

- Nem – felelem dühösen, és rácsapom az ajtót az orrára. Nem szoktam ilyet csinálni, de Istenemre, jól esett.

- Most haragszol? – hallom kétségbe esett hangját.

- Nem, csak most nem érek rá – mondom, és robogok be a számítógéphez. Egy isteni szikra gyúlt az agyamban. A neve format c. Fogom és ismét lesikálom a cét. Még szerencse, hogy a dokumentumaimat a débe mentem. Butlemez, telepítőlemez be. Kezdjük előröl. Win98 fent, Office fent, Internetre rákattintok, és végre kitárul előttem a világháló. Ez előbb miért nem működött?

Apa hazajön, mondom neki, hogy nézze meg, megcsináltam a dolgot. Azt mondja, hogy ügyes vagyok, csak azt nem érti, hogy az Erzsi miért ül a lépcsőházban és bőg. Felvilágosítom.

- Azért ennyire nem kellett volna megsérteni, bár jó, hogy végre nem adtál neki pénzt – mondja párom, és igaza van. Vagy mégsem, lehet, hogy most leállítottam a lejmolást?

- Na, és, hogy csináltad meg a rendszert? – kérdi a párom.

- Ja, azt nem tudom – mondom – nincs hozzá elég memóriám.