A zene betöltötte a termet, villóztak a fények a diszkóban a tetőfokára hágott a hangulat. Andrea három barátjával jött el. Gyönyörű volt a miniszoknyában, és a toppban. Szőkésbarna haja föl volt tűzve, szabadon hagyva gyönyörű ívű nyakát. A fiúk ragadtak rá. Most is táncolt. Karcsú alakja szinte vibrált. Nevetett. Egyszerűen nem bírta abbahagyni. Előbb volt kint a WC-ben. Egy srác tablettákat árult. Extazit. Vett egyet, és ivott rá egy boros kólát. Máskor is csinált ilyet. Utálta az utána jövő másnaposságot, de nem érdekelte. Úszott körülötte a terem, a zene élesen dübörgött a dobhártyáján, és tetszett neki, hogy tetszik.

- Nem akarok még haza menni! – tántorgott Andrea.

- Mit vettél be? – rángatta a barátnője. Andrea pár perce botrányt csinált. Nemes egyszerűséggel elvágódott a táncparketten, majd lehányta a táncpartnere cipőjét. A kidobó fiúk összeszedték, és az odarohanó barátait megkérték, hogy vigyék haza.

- Mit vettél be? – rázta a vállát ismét a barátnője.

- Mit tudom én? Valami tablettát.

- Most jöttél velünk utoljára! Mindenki estéjét elrontod a hülyeségeddel!

- Miért? Csak repülök – mondta a lány és pörögni kezdett. Elszédült, megint elesett. Betuszkolták a kocsiba. Szinte azonnal elaludt. Egy kis garzonba lakott. A barátai levetkőztették, és bedugták az ágyba. Az ágy mellé egy üveg kristályvizet raktak, mert sejtették, hogy nagyon szomjas lesz, ha felébred, és rázárták az ajtót.

Sírt. Arra ébred, hogy sír. Arra nem emlékezett, hogy mit álmodott, de nagyon szomorú volt. Megmozdította a fejét, de majd szétrobbant. Gyötörte a szomjúság, és nem tudta, hogy került haza. Megtalálta kristályvizet, és ivott. Mohón, szinte már fuldokolva. Felkapcsolta a villanyt. Az éles fény a szemébe hasított. Szétnézett a lakásban. „Egyedül!” gondolta „Már megint egyedül!” és sírt. Lekapcsolta a villanyt, hogy ne lássa a magányt. A szülei vették neki ezt a lakást. Először nagyon örült neki, de aztán kezdett magányos lenni. Ha haza ment, már nem volt ugyan olyan. Nem tartozott oda. Itt, itt pedig körülölelte a magány. Úgy érezte, hogy a szülei lerúgták magukról.

Nem bírta tovább. Fölkelt, és ki ment a hűtőhöz. Kinyitotta az ajtaját, és leült elé. Jól esett a hűvös, ami a hűtőből áradt. Mindig tartott otthon vörösbort. Most is volt, ugyan már csak az üveg alján lötyögött valami, de volt hozzá kóla is. Letekerte a kóla tetejét, és megpróbálta átönteni a vörösborba. Nem sikerült, remegett a keze. A kóla végig folyt a lábán. Nem törődött vele. Ivott hát egy korty bort, és ráivott kólát. Rosszul lett, ismét hányt, de a remegés elmúlt. Lefeküdt, de nem jött álom a szemére. Felfokozott agya, mint az őrült úgy dolgozott. Ismét felkelt, és kinyitotta a szekrénysor italos részét. A poharak még mindig úgy sorakoztak benne, mint mikor az anyja bele tette őket. Benyúlt a pezsgő mellé, és előhúzott egy műanyag dobozt. Kinyitotta, és a tartalmát az asztalra öntötte. Egy műanyagfecskendő, hozzá tű, gumiszalag, gyertya, kanál, és egy piciny zacskó gyilkos por. Andrea még sosem próbálta a kemény drogot. A dobozt is a diszkóban vette egy pár hete. Most elérkezettnek látta az időt. Remegő kézzel oldotta föl a szert, aztán felszívta, a karjára tekerte a gumit, majd lassan nyomni kezdte magába a drogot. Forróság öntötte el, aztán elájult.

- Mennyid van?

- Húsz kiló.

- Jó, ez elég szép adag, oda adom érte.

- Tű is van hozzá?

- Van. Mit csináltál a múlt hetivel?

- Eltört – a fiú megcsóválta a fejét, és bedobott a zacskóba még egy tűt. Használtat. Andrea már nem volt a régi. Azelőtt csillogó szemei tompán néztek a világra. Amikor csak tehette, belőtte magát. A magánya pedig egyre teljesebb lett. A barátai elfordultak tőle. Mindenkivel összeveszett. A lakása katasztrófa övezetté változott. Már az anyja sem járt föl hozzá. Ha ott volt, csak veszekedtek. A nappalok még elmentek. Dolgozott egy irodában, de az éjszakák, azok borzalmasak voltak. Ilyenkor úgy érezte, hogy a világ ellene van. Előkerült a tű, és a szer, és újra és újra jött a lebegés.

Már nagyon sok kellett. Érezte, hogy rohan, szalad a vesztébe. Már nem volt meg a munkahelye. Pénze is alig. A kaját úgy lopta a közérből. De a szer, a drága szer ott vigyorgott rá az asztalon. A cdlejátszóját adta el érte. De a pénz így is kevés volt, így magát is eladta. A díler a diszkó mosdójának a falához döntötte, úgy kefélte meg. Andrea utálta magát érte.

De a szer megvolt. Felszívta a kanálból, elkötötte a karját, szúrt, és várta a jól ismert érzést.

Gépek között ébredt. Korházban volt. Az anyja találta meg, még időben. Két napig volt kómában. Az életveszély elmúlt, pedig ő nem akart élni. Úgy érezte, hogy nem szeretik. Senki. Nem látta aggódó anyját és apját a folyosón. A nővér katonásan megetette. Azt hitték, hogy megnémult, mert senkihez sem szólt. Aztán éjjel sikítozni kezdett. Elvonási tünetei voltak. Kapott valami szert, amitől lecsillapodott.

Reggel egy fiú ült az ágya mellett. Magas, jóképű. Fekete haja volt, és nagy kedves, barna szemei.

- Jó reggelt! A nevem Barna Zsolt, és a drog ellenesektől vagyok.

- Akkor nálad nincs biztosan egy löket – húzta el cserepes száját a lány, valami mosoly félére.

- Nem. Azt nem hoztam, de egy pár brossurát igen. Olvasgassad el őket. Majd még jövök – mondta a fiú, és gyöngéden megsimogatta Andrea kezét, aztán elment. Andrea pedig hosszú ideje először érezte, hogy törődnek vele. Felvette az éjjeli szekrényről az egyik füzetecskét. A szokásos szöveg. Átfutotta, de unta. Nem mondott semmi újat. Aztán megnézte a következőt, de abban sem talált semmit. A harmadikba már csak belelapozott. Éppen le akarta azt is tenni, amikor a hátán meglátta a verset. A drog útja (Szívás) „Milyen furcsa a címe?” Ízlelgette a szavakat, aztán nekilátott a versnek:

Mikor az idegességtől a körmöd rágod,

Gondolkozz el: Vajon ez a Te világod?

Hogy már nem is éltet semmi más,

Mint, hogy mikor jön a következő szívás?

Az első csak egy alkalom,

S észre sem veszed magadon,

Hogy akarod, csak még egyszer,

Mert igazán csak ez éleszt fel.

Rendszerezed, hogy szívsz egyet havonta,

Viszont az elején még mindenki ezt mondta.

Magáévá tesz, és Te ezt hagyod,

Észre sem veszed, hogy másnak már Te adod.

Eszébe jutott az a lány, aki a diszkó vécéjében nyüszített egy adagér. Adott neki. Ültek a hideg csempének dőlve, és felváltva adták be maguknak a szert. Lehetett volna akár ADS-es is.

Már a tükörben sem látod magad,

Hiszen elszívtad már félig az agyad,

De befejezed, hallod az önálltatásod,

És alig várod már a következő szívásod.

Előtte pár napot magadhoz térsz,

Rád törnek az emlékek, melyektől félsz,

A szép emlékek, hogy nem is olyan rég,

Nem hallottad a szádból a gyűlölt szót - Még!

Ismét rátört a hiány. Nyüszíteni, sikítani tudott volna. Ha becsukta a szemét, érezte a gyertya fölé tartott kanálban forró szer illatát. Kényszerítette magát, hogy tovább olvassa a verset.

A múltban, még a barátaid körében,

A jókedv mindig attól tört Rád éppen,

Ami történt! És mindig más történt.

A zöld a rétet jelentette, az elvesztett reményt.

A fű csak a virágok tövében nőtt,

Mellyel egy fiú ajándékozott meg egy nőt,

De elmúlt, s már nem érdekli más,

Nem kell neki szerelem, csak még egy szívás.

„Milyen szép barna a szeme van ennek a Zsoltnak. Hány éve is nem járok már fiúkkal? Kettő. Igen kettő. Az István volt az utolsó. Megverte az a szemét díler. Nem is vettem több anyagot nála!”- morfondírozott.

Talán attól lesz valaki teljes ember,

Hogy agy nélkül már félni sem mer?

Talán az sem fog majd Rád hatni,

Ha Te fogod gyerekek kezébe adni?

Már magaddal is elhitetted,

Hogy az egészet azért tetted,

Mert nincs teljes életed. Nincs más,

Csak az üres élet és a szívás.

Volt hetente, majd hetente többször,

Csak két alkalom, majd négyszer, ötször,

S az ok, amiért nem szívsz naponta,

Nem lelkiismeret, csak a pénztárcád azt mondta.

Ha már ezt is unod, akkor mit tehetsz?

Az egyetlen dolog, amit szeretsz

Elveszik, de Te annyira akarod,

Hogy elkezded teleszurkálni a karod.

Rá nézett a karjára. Csupa kék zöld folt. A szúrások nyoma. Kénytelen volt már nyáron is hosszú újúban járni.

Most lettél függő! Már csak nehezebb lehet,

S Te csak keresed a vértől dagadó eret,

Úgy hiszed végre találtál mást,

Ami elfeledtetheti veled a szívást.

Minden nap, mikor a tűt magadba döföd,

Éned utolsó darabjait ölöd,

Egyetlen vágyad, hogy valaki beoltana,

S már nincs az az emlék, ami visszatartana.

Még mielőtt elkezded, gondolkozz el rajta:

A kábszeres embert vajon mi hajtja?

Szétszívod az agyad, a karod szétlyuggatod,

S már kimondani sem bírod, hogy nem ezt akarod.

Andrea szeme megtelt könnyel. Végigcsorgott az arcán, miközben halkan mondogatta:

- Nem akarom, nem akarom…

Még sokszor rátört a kínzó üresség. Fél évig volt az elvonón. Zsolt minden nap meglátogatta. Először csak szakmailag karolta fel, de aztán, ahogy Andrea szépsége, és nyugalma kezdett visszatérni, úgy szerettek egymásba. Mikorra a lányt gyógyultnak nyilvánították, tudták, hogy össze fognak költözni. Andrea vissza sem ment a régi lakásába. Zsolti háromszobás lakásába ment „haza”. A fiú türelemmel, szerelemmel segített neki visszatérni a helyes útra. De voltak szörnyű napok, mint ez a mai is.

Haza jött a munkából és rájött a hiányérzés. Ledobta magát az ágyra, és összegömbölyödve marta a saját karját.

- Adj, adj! – nyöszörögte. Hol melege volt, hol fázott. Úszott a verítékben. Zsolti már az ajtóban tudta, hogy baj van. Berohant a hálóba, és Andreát ott találta félájultan. Felemelte és a fotelba rakta. Gyorsan megágyazott, majd levetkőztette a lányt. Szivaccsal lemosdatta, és az ágyba rakta. Andreának jólesett a meleg törődés, a hűvös kéz érintése. Remegve bújt a biztonságot adó ölbe, és tudta, érezte. Hogy neki sikerül. És neked?

A novella, Marvin: A drog útja (Szívás) című verse alapján készült.