Viktor ott állt az OTP hátsó bejárata előtt. Végig nézett a belváros szűk kis utcácskáján, de nem látott senkit. Elővette a táskájából a fogót, és kinyitotta a riasztó kis szekrénykéjét. Pontosan tudta, hogy mit kell kikapcsolni. Ő tervezte a rendszert.

Egy fél éve rúgták ki, egy negyed éve tört be OTP-kbe. Nem szólt a feleségének. Minden reggel elment otthonról, mintha dolgozni menne, és délután hazament. A takarékkönyveket élték fel először. Aztán egy álmatlan éjszakán kitalálta, hogy az általa tervezett riasztókkal felszerelt OTP-kbe fog betörni. Az első ott volt a lakásukkal szemben. Simán ment. Kiiktatta a riasztót, végig ment az előtérig, kinyitotta az automata hátulját, kivett nyolcvanezer forintot, aztán mindent újra bezárt, majd bekapcsolta a riasztót. A hiányt csak akkor vették észre, amikor a bizonylatok alapján, még pénznek kellett volna lennie a gépben.

Így ment minden hónapban. A második automatából dupla pénzt vett ki, és a piacon vett magának belőle egy pisztolyt. Sosem akarta használni, de biztonsági érzést adott neki.

Az asszony mindig felébredt, amikor indult, de megnyugtatta, hogy nem tud aludni, jár egyet.

A negyedik akciója is úgy indult, mint a többi. Megcsókolta az asszonyt, aki aggódva nézett rá.

- Biztosan nincsen semmi bajod?

- Nincs, illetve felhúzott délelőtt a nagyfőnök. Nem akar fizetésemelést adni. Muszáj kiszellőztetni az agyamat, különben holnap még lecsapnám. – az asszony kedvesen kacagott. Rövidet, csilingelőt. Viktor imádta, ha így nevetett. Még egy puszit nyomott a puha meleg arcra, aztán kiment a hálóból, az előszoba szekrény mellől felvette a már odakészített táskát, és kilépett a lakásból. Gumitalpú cipőjében lesurrant a lépcsőn. A lépcsőház csendes volt. Nem gyújtott villanyt. A hold besütött a fordulók ablakain, pont annyi fényt adva, hogy lássa hova lépjen. Három emelet, majd a nagykapu is halkan kattant, és Viktor arcát megcsapta a csípős novemberi szél. Gyalog indult el a Vörösmarty téren keresztül. Kiérve a Duna-partra, balra fordult, és elindult az Erzsébet-híd felé. Jól esett neki a hideg. Nem ment sokáig ment. Befordult az egyik kis utcába.

Az ajtó hamar engedett, miután a mozgásérzékelők már nem riasztottak a rendőrségen. Nem kellett feltörni, Viktor annakidején csináltatott magának is egy példányt ezekből a kulcsokból, hogyha valami gond lenne a rendszerrel, ne keljen kulcsot kuncsorognia a főnököktől. Hátrament az automatához, miután gondosan bezárta maga után a vasajtót. Éppen bezárta az automata hátulját, amikor látta, hogy a kirakati üveg mögött megvillan az elemlámpa fénye, aztán megjelent a rendőr arca az üveg előtt. Azonnal lekapcsolta a saját lámpáját és szinte beledolgozta magát a sötétségbe. A rendőr csak hunyorgott, aztán eltűnt az arca. Viktor csak remélni merte, hogy nem fog tovább kíváncsiskodni. A pénzt zsebre vágta. Tudta gyorsan kell cselekednie. Pillanatokon belül a vasajtónál volt. Résre nyitotta, de nem volt ott a rendőr. Kilépett, és a riasztót kapcsolta éppen vissza, amikor a rendőr előlépett a sötétből. Viktor el nem tudta képzelni, hogy hol lehetett, hiszen ő körülnézett, és az utcai lámpák fénye mellett kellett volna látnia. Aztán észrevette a sötétkék kocsit, a mögé bújhatott.

- Ki maga? Igazolja magát!- Mondta határozott hangon.

Viktor egy pillanatra összezavarodott, aztán szinte kitisztult neki a kép. Úgy érezte, hogy megszűnt a világ, és csak ők ketten vannak, a rendőr és ő. Lassan előhúzta zsebéből a pisztolyt, és lőtt. A rendőr keze is már a pisztolytáskán volt, szemében döbbenet. Viktor látta, hogy összeesik, fülében vízhangzott a dörrenés. Aztán összetört a kép, és ő magához tért. Lehajolt áldozata mellé. Segíteni akart. De az üveges szemmel nézett rá. Meghalt. Viktor remegni kezdett. Soha senkit nem akart bántani. Most meg ölt. Kesztyűs kezéből kiesett a fegyver. Riadtan nézett körül. Dolgozott benne az életösztön. Hallotta a szirénát. Gyorsan lehúzta a kesztyűket, bedobta a csatornába, és rohanni kezdett az éppen a sarkon beforduló járőr kocsi felé.

- Jöjjenek, megöltek egy rendőrt! – kiabálta. A kocsi megállt, és a három rendőr futott oda az élettelen testhez. A negyedik kérdezgetni kezdte Viktort?

- Mit látott?

- Épp befordultam a sarkon, amikor megláttam a férfit a vasajtónál.

- Mit csinált?

- Nem tudom, messze voltam. Aztán odalépett a rendőr, erre lelőtte, majd elfutott.

- Merre?

- Arra – mutatott Viktor az első keresztutca felé.

- Meghalt – lépett oda az egyik rendőr. Péter megvárja a nyombiztosítókat.

- Jó – mondta szomorúan a parancsnok, aztán odalépett a halott mellé. Lehajolt és lezárta a szemeit. – Mondtam neki, hogy várjon meg minket, de ő el akarta kapni az OTP-s Fantomot. Szegény, három gyereke volt.

Viktor belesápadt. Gyomra remegett. Legszívesebben felvette volna a pisztolyt, és magát is lelőtte volna.

- Ugye, bejön velünk a kapitányságra? Fel kell vennünk a vallomását.

- Hát, persze - hebegte Viktor, és csak remélni tudta, hogy nem néznek a táskájába, ahol ott lapult egy feszítővas, meg az OTP kulcsa.

A kapitányságon aztán jöttek a nemkívánatos kérdések. Mit keresett ott, hol dolgozik? Amikor megmondta, hogy nincs munkája, kicsit furcsán néztek rá, de végül is elengedték. Már hajnalodott, amikor hazaért. A felesége aggódva várta az ajtóban. Szeme tele volt könnyel.

- Jaj úgy izgultam érted! Képzeld el, megöltek egy rendőrt.

- Tudom,- mondta szelíden - láttam. Eddig a rendőrségen ültem. Felvették a vallomásom.

Az asszony izgatottan nézett a férjére.

- Gyere, főzök egy kávét, addig mesélj el mindent!

Viktor pedig leült a konyhaasztalhoz, és el kezdte mesélni azt a hazugságot, amit a rendőröknek is beadott. A szavak égették a száját, a pénz pedig a zsebét.

Másnap délután ébredt.

- Te, - kérdezte az asszony – Nem hiányolnak bent?

A férfi rászánta magát végre az igazság bevallására:

- Kirúgtak egy fél éve – mondta, és nem mert, az asszony szemébe nézni.

- Akkor honnan volt pénzünk?

- Feléltük a tartalékainkat, meg a végkielégítést.

- Szólnod kellett volna.

- Tudom. De, ma talán találok új munkát. Van egy címem.

- Akkor menj! – simogatta meg kedvesen az asszony.

Viktor felöltözött hát, vette a táskáját és elment. Felült a kettes villamosra, a Vágóhídnál pedig az ötvennégyes buszra. Végül is mindegy volt, hogy merre megy, csak a környékhez ne kösse semmi. Végig mentek a gyárak mellett, aztán Erzsébeten keresztül vezetett az út. Majd Pestimre következett. A volt Balassi mozinál végül leszállt. Gondolkodott, hogy felszáll a gyáli buszra, de nem tette. Befordult az első keresztutcán, és a közért kukájába kiürítette a táskáját. A kulcsokat, és a feszítővasat.

Másnap jöttek érte a rendőrök. Ugyan az a tizedes volt, aki a járőr kocsi parancsnoka volt, meg egy civil.

- Pontosítani kéne a személyleírást – magyarázta a tizedes, Viktor pedig vette a kabátját, és várta, hogy induljanak.

- Elnézést, ez a táska volt önnel aznap éjjel?

- Igen.

- Megnézhetem, hogy mi van benne?

- Tessék – mondta Viktor, és nézte, ahogy a férfi kinyitja. Most egy pulóver, és egy félig üres termosz volt benne – a civil váll rándítva visszacsukta, majd elmentek.

Viktor jól gondolta. Nem a személyleírásról kérdezgették, hanem a volt munkahelyéről. A kollegáiról, hogy kiről gondolja, hogy ő lehet az OTP-s Fantom. Biztosan olyan volt, aki részt vett a riasztók szerelésében. Aztán szép lassan kiderült, hogy egyedül ő volt ott az összes szerelésénél. Kezdett a lába alól kicsúszni a talaj.

Aztán magára hagyták egy órára. Csak ült az asztalnál, és járt az agya. Látta a halott rendőr megüvegesedett szemét, és hallotta a lövés hangját. Tudta, hogy nem szabad mozdulnia, azzal elárulja magát, pedig szerette volna befogni a füleit, hogy ne hallja azt a durranást, amivel megölt egy háromgyerekes apát. Aztán hallotta a felesége hangját. Igen most már tudta, hogy szólnia kellett volna. Sőt hazudnia sem kellett volna a gyilkossággal kapcsolatban. Most idegenektől fogja megtudni, az újságból. Mikor viszik már el! Ha visszajönnek, bevall mindent. Életfogytiglanit fog kapni. Mi lesz a feleségével? Rendes asszony, nem ezt érdemelte volna.

Cikáztak az agyában a gondolatok. Aztán bejött két férfi, és az egyik elmondta, hogy le van tartóztatva. Telefonálhat egyet.

- Nagy baj van! – mondta a feleségének – Azt hiszik, hogy én öltem meg a rendőrt.

- Jézusom – hallotta a felesége hangját, és maga sem értette, hogy miért hazudik megint.

- Szóljál a húgodnak. Neki biztosan van ügyvéd ismerőse.

- Persze, persze… Szükséged van valamire?

- Nem, másra nem. Vigyázz magadra!

- Jó – zokogott a telefonba az asszony.

Megkönnyebbült. Végre kiderült. Megkapja a magáét érte. Becsukta a szemét, és nekidűl a hideg falnak. De ismét megjelent előtte a két merev szem. Kiverte a verejték. Sosem fogja megbocsátani magának, azt hogy megölte azt az embert. Minek is vette azt a pisztolyt? Két asszonyt is boldogtalanná tett a városban. Bár felakasztanák. De, már nincs halálos ítélet. Sírt. Potyogtak a szeméből a könnyek.

A börtön nem is olyan rossz, mint mondták. Még senki sem közeledett „úgy” hozzá a zuhanyzóban, és a három cellatársa is egész rendes. Kicsit fel is néznek rá, mint az OTP-s Fantomra. Ugyan még csak egy napja van itt. Azt is főleg a rendőrségen töltötte. Nem vallott, hogy miért? Maga sem értette, talán valamiféle életösztön nem engedte. Várta az ügyvédet. Mit mindenki, ő is a legkisebb büntetést akarta kapni. Majd az ügyvéd segít.

Ismét sírt. Nem, nem. Elkövette a legnagyobb bűnt, ítéljék csak el, minél több időre.

Az ügyvéd rendesnek látszott. Jó volt elnézni jól szabott öltönyét, nyakkendőjét.

- Van egy kérdésem, válaszoljon rá őszintén – kezdte a bemutatkozás után a negyvenes férfi – maga ölte meg a rendőrt, vagy nem?

Viktor lehajtotta a fejét és halkan maga elé morogva mondta:

- Igen.

Az ügyvéd szomorúan sóhajtott.

- Akkor a teendő az, hogy az eredeti meséhez kell ragaszkodnia. Maga véletlenül járt arra. Nem tudott aludni, és sétálgatott. Az, hogy a riasztót maga szerelte fel oda, csupán véletlen. Nincsenek újlenyomatok, szemtanúk.

- Értem. De én bűnös vagyok!

- Ezt felejtse el, ha velem dolgozik, nálam vagy felmentés van, vagy semmi! A dolgot intézze el a lelkiismeretével! Ja, egyébként elintéztem az óvadékot. Holnap hazamehet.

Ült az ágyban. Az asszony lassan álomba sírta magát. Megmondta neki az igazat, az pedig hisztériásan nekiugrott. Apró ökleivel ütötte az arcát, vállát mellét. Aztán az ágyra vetette magát, és sírt, sírt és sírt. Aztán lassan az álom megnyugtató biztonságába menekült. Viktor melléült az ágyba és vigyázta az álmát. Nem tudhatta, hogy másnap mi lesz. Talán összecsomagol az asszony és átköltözik a húgához. Az évek során összerakott téglák most mozognak, aztán talán össze is omlanak, és maguk alá temetik a harmincéves kapcsolatot is. Pedig, hogy szerették egymást. Eszébe jutott az a tavasz. Langyos volt a levegő, és virágillattól terhes. A Gellérthegy oldalában ült és tanulni akart, de csak süttette az arcát.

- Ne haragudj, ide ülhetek melléd, úgy látom, hogy az a pasi ki akar kezdeni velem – szólalt meg egy kellemes női hang, és ő kinyitotta a szemét. Ott áll előtte ő, szőkén, zöld szemekkel, karcsúan. A kellemes délután után másnap is találkoztak. Mozi, séta az állatkertben. Fél év után esküvő. Már a mézes hetek alatt rájött, hogy kincset talált. Aztán jött a baba. Boldogan várták. Aztán az a szörnyű éjszaka. Hallotta a felesége sikoltozásait. A baba halva jött a világra, és ő napokig az asszonyért aggódott. De ők megmaradtak egymásnak. A fájdalom pedig lassan múlt. A tudat, hogy nem lehet többé gyermekük, borzalmas volt. Sok pár ettől eltávolodik egymástól, de őket még jobban összekovácsolta. Most pedig ezt is tönkretette.

Már derengett az ég alja, amikor az asszony felébredt. Viktor tudta, hogy most dől el a sorsa. Az asszony ránézett, nagyot sóhajtott, aztán felült. Két kezébe temette az arcát, így maradt egy pillanatig, majd megszólalt:

- Nagy hibát követtél el, de, mit tegyünk most már? Nem tudlak nem szeretni – kövér könnycsepp gurult le az arcán.

- Szeretlek Klára! – mondta Viktor, és összeborultak. Mindkettőjüket rázta a néma zokogás.

A tárgyalást elég hamar kiírták. Felsorakoztatták az érveket, ellenérveket. Kevés volt a bizonyíték. Sem bent az OTP-ben, sem a riasztó szekrényen, sem a fegyveren nem találtak újlenyomatot. A környéken lakók hallották a durranást, de senki sem nézett ki az ablakon. Megszokták már a rossz kipufogók által okozott durranásokat, vagy a petárdák által okozott hasonló zajokat.

Az, hogy a vádlott az OTP-k riasztóival foglalkozott, szintén nem bizonyított semmit. Bár a riasztókat bizonyosan szakember hatástalanította, az biztos, de azt nem értették most sem, hogy hogyan jutott be az ajtón a tettes. Feszegetésnek semmi nyoma nem volt, így feltételezték, hogy kulccsal jutott be a betörő. Kulcs pedig a vádlott lakásán nem volt. A lopott pénz pedig nem volt sehol. Az is a szeméttelepen végezte, mint a kulcsok.

Volt kollegái, ismerősei, csak jókat mondtak róla. Viktort így bizonyíték híján felmentették.

Ott ült a bizonytalanság közöttük. Élték az addigi életüket, mint régen, de az a halott rendőr közéjük állt. Viktor minden éjjel kiabált álmában. Látta az üveges szemeket. Reggelente csendes volt. Klára sem erőltette a szavakat.

Aztán talált munkát. Úgy látszott, hogy egyenesbe jön, de aztán egy éjjel ismét álmodott. Megint megtörtént. Ott feküdt kiterítve a rendőr. Tányérsapkája végiggurult az utcán, majd egy pocsolyában landolt. Viktor feje felett pedig megjelent egy hosszú kötél. Felébredt, de most nem úszott az izzadságban. Ez más volt, mint a többi álom. Ezután, pontosan tudta, hogy mit kell tennie.

Másnap vasárnap volt. Pont olyan finom meleg nap, mint amikor megismerkedett a feleségével. Kimentek ebéd után a Margitszigetre. Hosszan sétáltak. Végre újra beszélgettek. Leültek a fűbe, és az asszony a nappal süttette az arcát. Gyönyörű volt. Szőke hajában ősz tincsek voltak már, de jól állt neki. Teste még mindig rugalmas volt, bőre pedig puha. Viktor megcsókolta.

A baba halála után leszázalékolták. Már régen elmehetett volna dolgozni, de Viktor nem engedte. Kímélte. Most megszólalt a nő:

- Viktor, elhelyezkedtem egy külkereskedelmi cégnél titkárnőnek.

- Jól tetted – bólintott Viktor, és örült neki, hogy nem neki kell szólnia, hogy helyezkedjen el a nő.

- Mikor kezded?

- Hétfőn – Viktor Isteni jelnek érezte a dolgok ilyetén alakulását. Hosszú idő óta igazán felszabadultan töltötte el ezt a napot.

Másnap együtt indultak el. Mind a kettőjüknek a kettes villamosra kellett szállnia, csak Klárának a Jászai Mari tér felé, Viktornak pedig az ellenkező irányba. Klára villamosa jött meg először. Integettek egymásnak. Aztán, amikor a szerelvény eltűnt Viktor szeme elől, a férfi megfordult, és hazament. Leült az íróasztal mellé, és elővett egy papírt. Szinte folytak a sorok a tollából.

Én, alulírt Kozák Viktor, elmém teljes tudatában írom a következő sorokat.

1998. nov. 29-én kiraboltam a Régi posta utcai OTP-t, aztán az engem igazoltatni akaró rendőrt agyonlőttem.

A társadalom felmentett eme bűnöm alól, de én nem tudok megbocsátani magamnak. Hosszú gondolkodás után kötél általi halálra ítéltem magam, amit néhány percen belül végre is hajtok magamon.

Szeretteim, Őrizzetek meg jó emlékezetekben.

Budapest, 2003. május. 8.

Kozák Viktor

Azzal kiment a kamrába, hozott egy kötelet, hurkot kötött rá. Behozta a létrát, leakasztotta a csillárt a kampóról, a kötelet erősen a kampóra rögzítette. Elszívott egy cigarettát, megivott rá egy kupica pálinkát, felment a létra tetejére, a nyakára akasztotta a hurkot, majd kirúgta a létrát maga alól.