Lajos ott állt az OTP hátsó bejárata előtt. Végignézett a belváros szűk kis utcácskáján, de nem látott senkit. Elővette a táskájából a fogót, és kinyitotta a riasztó kis szekrénykéjét. Pontosan tudta, hogy mit kell kikapcsolni. A nagybátyja szerelte a rendszert.

Akkor még tizenéves kis lurkó volt, de pontosan megjegyezte, hogy mit kell kihúzni miből. A Nagybátyjának nem volt valami nagy fantáziája.

Egy fél éve nem ment már a piacon az üzlet, egy negyed éve tört be OTP-ékbe. Az asszonynak jött az ötlete. A három gyereket etetni kellett, és a kínaiakkal meg nem volt mit kezdeni. Ugyan a szomszédstandos srácokkal összefogtak, és egyszer zárás után összeugrottak a kínai bandával, de azok sokkal jobb bicskások voltak. Még a jard is kijött, úgy szedték le a sárgákat róluk.

A rablás simán ment. Kiiktatta a riasztót, végig ment az előtérig, kinyitotta az automata hátulját, kivett nyolcvanezer forintot, aztán mindent újra bezárt, majd bekapcsolta a riasztót. A hiányt csak akkor vették észre, amikor a bizonylatok alapján, még pénznek kellett volna lennie a gépben.

Így ment minden hónapban. A második automatából dupla pénzt vett ki, és a piacon vett magának belőle egy pisztolyt. Sosem akarta használni, de biztonsági érzést adott neki.

A negyedik akciója is úgy indult, mint a többi. Megcsókolta az asszonyt, aki aggódva nézett rá.

- Biztosan nincsen semmi bajod?

- Nincs, csak a zabszem nem fér be… – az asszony kedvesen kacagott. Rövidet, csilingelőt. Lajos imádta, ha így nevetett. Még egy puszit nyomott a puha meleg arcra, aztán kiment a hálóból, az előszoba szekrény mellől felvette a már odakészített táskát, és kilépett a lakásból. Gumitalpú cipőjében lesurrant a lépcsőn. A lépcsőház csendes volt. Nem gyújtott villanyt. A hold besütött a fordulók ablakain, pont annyi fényt adva, hogy lássa hova lépjen. Három emelet, majd a nagykapu is halkan kattant, és Lajos arcát megcsapta a csípős novemberi szél. Fogott egy taxit, és a Duna-partra vitette magát. Felszállt a 2-es villamosra, a Vörösmarty térig ment. Leszállva balra fordult, és elindult az Erzsébet-híd felé. Jól esett neki a hideg. Nem ment sokáig. Befordult az egyik kis utcába.

Az ajtó hamar engedett, miután a mozgásérzékelők már nem riasztottak a rendőrségen. Nem kellett feltörni, Lajos annakidején egyszer belemarkolt a nagybátyja kulcsai közé, és egy csomót a zsebébe dugott, csak azért, hogy lássa, az öreg mekkora pánikba esik. Megtartotta őket. Még a címke is rajtuk volt.

Hátrament az automatához, miután gondosan bezárta maga után a vasajtót. Éppen bezárta az automata hátulját, amikor látta, hogy a kirakati üveg mögött megvillan az elemlámpa fénye, aztán megjelent a rendőr arca az üveg előtt. Azonnal lekapcsolta a saját lámpáját és szinte beledolgozta magát a sötétségbe. A rendőr csak hunyorgott, aztán eltűnt az arca. Lajos csak remélni merte, hogy nem fog tovább kíváncsiskodni. A pénzt zsebre vágta. Tudta gyorsan kell cselekednie. Pillanatokon belül a vasajtónál volt. Résre nyitotta, de nem volt ott a rendőr. Kilépett, és a riasztót kapcsolta éppen vissza, amikor a rendőr előlépett a sötétből. Lajos el nem tudta képzelni, hogy hol lehetett, hiszen ő körülnézett, és az utcai lámpák fénye mellett kellett volna látnia. Aztán észrevette a sötétkék kocsit, a mögé bújhatott.

- Ki maga? Igazolja magát!- mondta határozott hangon.

Lajos egy pillanatra összezavarodott, aztán szinte kitisztult neki a kép. Úgy érezte, hogy megszűnt a világ, és csak ők ketten vannak, a rendőr és ő. Lassan előhúzta zsebéből a pisztolyt, és lőtt. A rendőr keze is már a pisztolytáskán volt, szemében döbbenet. Lajos látta, hogy összeesik, fülében vízhangzott a dörrenés. Aztán összetört a kép, és ő magához tért. Lehajolt áldozata mellé. Segíteni akart. De az üveges szemmel nézett rá. Meghalt. Lajos remegni kezdett. Soha senkit nem akart bántani. Most meg ölt. Kesztyűs kezéből kiesett a fegyver. Riadtan nézett körül. Dolgozott benne az életösztön. Hallotta a szirénát. Gyorsan lehúzta a kesztyűket, bedobta a csatornába, és rohanni kezdett. Látta, hogy az egyik házba éppen bemenni készülnek. Még elkapta a becsapódó kaput, és sikerült besurranni a kapualjba.

- Jöjjenek, megöltek valakit! – hallotta az utcáról. Egy kocsi megállt. Léptek zaját hallotta. Kikémlelt a kapun, és látta, hogy egyre több bámészkodó veszi körül a holtestet. Úgy döntött elvegyül a tömegben. Kilépett a kapun, és odament ő is a rendőrautó mellé. Három rendőr hajolt az élettelen test fölé. A negyedik kérdezgetni kezdett egy magas férfit?

- Mit látott?

- Épp befordultam a sarkon, amikor megláttam a férfit a vasajtónál.

- Mit csinált?

- Nem tudom, messze voltam. Aztán odalépett a rendőr, erre lelőtte, majd elfutott.

- Merre?

- Arra – mutatott az első keresztutca felé. Lajos megnyugodott. A férfi nem látta, hogy bement a házba.

- Meghalt – lépett oda az egyik rendőr. Péter megvárja a nyombiztosítókat.

- Jó – mondta szomorúan a parancsnok, aztán odalépett a halott mellé. Lehajolt és lezárta a szemeit. – Mondtam neki, hogy várjon meg minket, de ő el akarta kapni az OTP-s Fantomot. Szegény, három gyereke volt.

Lajos belesápadt. Gyomra remegett. Legszívesebben felvette volna a pisztolyt, és magát is lelőtte volna.

- Ugye, bejön velünk a kapitányságra? Fel kell vennünk a vallomását – kérdezte a parancsnok a magas férfit.

- Hát, persze – mondta a férfi, azzal beültek a járőrkocsiba, és a helyszint biztosító rendőrön kívül elmentek. A tömeg oszlani kezdett. Lajos is elindult táskájában pedig ott lapult egy feszítővas, meg az OTP kulcsa.

A felesége aggódva várta az ajtóban. Szeme tele volt könnyel.

- Jaj úgy izgultam érted! Te ölted meg a rendőrt?

- Igen. Egyszer csak ott termett.

Az asszony izgatottan nézett a férjére.

- Gyere, főzök egy kávét, addig mesélj el mindent!

Lajos pedig leült a konyhaasztalhoz, és el kezdte mesélni, hogy mi történt. Az asszony könnyes szemmel hallgatta.

- Most mi lesz velünk? – kérdezte.

- Semmi, nem fognak megtalálni. Semmi nyom nincs utánam.

Másnap délután ébredt.

- Te, - kérdezte az asszony – Nem kéne a kulcsokat eltüntetni?

- Hát persze, van is ötletem.

- Micsoda?

Kiviszem a kulcsokat Imrére, és kidobom valamerre arra, ahol a nagybátyám, Viktor lakik.

Lajos felöltözött hát, vette a táskáját és elment. Felült a huszonnégyes villamosra, a Vágóhídnál pedig az ötvennégyes buszra. Rettenetesen izgult, hogy ne ismerje fel senki, vagy ne találkozzon a rokonaival. Végig mentek a gyárak mellett, aztán Erzsébeten keresztül vezetett az út. Majd Pestimre következett. A volt Balassi mozinál végül leszállt. Befordult az első keresztutcán, és a közért kukájába kiürítette a táskáját. A kulcsokat, és a feszítővasat. A rokonok pont szembe laktak.

A nagybácsi, Viktor már két éve nyugdíjban volt. Szépen, szerényen éldegéltek a feleségével a pestimrei házban. A lenyugdíjaztatásánál kitüntetést kapott, és egy aranyórát. A környéken nagy tiszteletnek örvendett. Úgy gondolta, hogy szép évei lesznek még hátra.

Másnap jöttek érte a rendőrök. Megkérték, hogy jöjjön velük, mint szakértő. Információkat kértek a volt munkahelyéről. A kollegáiról, hogy kiről gondolja, hogy ő lehet az OTP-s Fantom. Biztosan olyan volt, aki részt vett a riasztók szerelésében. Aztán szép lassan kiderült, hogy egyedül ő volt ott az összes szerelésénél. Kezdett a lába alól kicsúszni a talaj.

Aztán magára hagyták egy órára. Csak ült az asztalnál, és járt az agya. Nem értette, hogy mi történik vele, csak azt tudta, hogy nagyon nem tetszik neki.

Aztán bejött két férfi, és az egyik egy nejlonzacskóban egy csomó kulcsot dobott elé.

- Ez mi? – kérdezte Viktor.

- Az OTP-ket nyitó kulcsok. A közért szemetesében találtuk magukkal szemben. Viktor meglepődött arccal bámult a rendőrökre.

- Mi ez az egész, kérem?

- Le van tartóztatva több rend béli lopás és gyilkosság miatt. Telefonálhat egyet.

- Nagy baj van! – mondta a feleségének – Azt hiszik, hogy én öltem meg a rendőrt.

- Jézusom – hallotta a felesége hangját.

- Szóljál a húgodnak. Neki biztosan van ügyvéd ismerőse.

- Persze, persze… Szükséged van valamire?

- Nem, másra nem. Vigyázz magadra!

- Jó – zokogott a telefonba az asszony.

Viktornak nem volt alibije. A felesége aznap nem volt otthon, mert a nővérét látogatta meg Lajosmizsén. Viktor egész nap ki sem mozdult a házból, nézte a tévét, meg olvasott.

Azt a régesrégi ügyet már elfelejtette, amikor Lajost még magával vitte a munkába. A nővére megkérte, hogy vigyázzon rá, amíg ő a férjéhez megy beszélőre. A kulcshistóriánál meg már annak idején sem jutott eszébe, hogy a gyereknél keresse a hiányzó darabokat. Azt hitte, hogy valamelyik ügyefogyott alkalmazottja szórta el. Lajost pedig vagy tíz éve nem látta.

Az ügyvéd rendesnek látszott. Jó volt elnézni jól szabott öltönyét, nyakkendőjét.

- Van egy kérdésem, válaszoljon rá őszintén – kezdte a bemutatkozás után a negyvenes férfi – maga ölte meg a rendőrt, vagy nem?

Viktor a fejét rázta:

- Nem!

Az ügyvéd szomorúan sóhajtott.

- Akkor a teendő az, hogy az eredeti meséhez kell ragaszkodnia. Maga még véletlenül sem járt arra. Otthon ült a házában. Az, hogy a riasztót maga szerelte fel oda, csupán véletlen. Nincsenek újlenyomatok, szemtanúk.

- De én tényleg nem jártam arra már évek óta!

Lajos az ágyban ült. Az asszony elaludt. Hatalmasat szeretkeztek, és ő arra gondolt, hogy majdnem elveszítette ezt. Imádták egymást az asszonnyal. Eszébe jutott az a tavasz. Langyos volt a levegő, és virágillattól terhes. A Gellérthegy oldalában ült és tanulni akart, de csak süttette az arcát.

- Ne haragudj, ide ülhetek melléd, úgy látom, hogy az a pasi ki akar kezdeni velem – szólalt meg egy kellemes női hang, és ő kinyitotta a szemét. Ott áll előtte ő, barnán, fekete szemekkel, karcsúan. A kellemes délután után másnap is találkoztak. Mozi, séta az állatkertben. Fél év után esküvő. Már a mézes hetek alatt rájött, hogy kincset talált. Aztán jött a baba. Boldogan várták. Aztán az a szörnyű éjszaka. Hallotta a felesége sikoltozásait és megszületett az első gyereket. Két év múlva a második, ő kislány lett, majd egy újabb fiúcska.

- Kérem, álljanak fel! A Bíróság érkezik.

Lajos remegő gyomorral állt fel. A bíróság bevonult, és a tárgyalás elkezdődött. Lajos bűnbánó szemmel nézte Viktort, aki láthatóan zavarodott volt. Nem tudta felfogni, hogy mi is történt vele.

Felsorakoztatták az érveket, ellenérveket. Kevés volt a bizonyíték. Sem bent az OTP-ben, sem a riasztó szekrényen, sem a fegyveren nem találtak újlenyomatot. A környéken lakók hallották a durranást, de senki sem nézett ki az ablakon. Megszokták már a rossz kipufogók által okozott durranásokat, vagy a petárdák által okozott hasonló zajokat.

Az, hogy a vádlott az OTP-k riasztóival foglalkozott, szintén nem bizonyított semmit. Bár a riasztókat bizonyosan szakember hatástalanította. A lopott pénz pedig nem volt sehol. Volt kollegái, ismerősei, csak jókat mondtak róla. Az egyetlen bizonyíték a kulcshalmaz volt, amit a közért kukájában találtak.

Viktor végig tagadott, mégis elítélték tíz év fogházra emberölésért. Lajos szomorú szívvel nézett utána a zokogó férfinak, amint kivezették a teremből. Sajnálta az öreget. De hát ő már öreg, Lajos meg még fiatal. Ott lóg a nyakán három poronty, és épp előző este mondta az asszony, hogy jön a következő. El kell tartani a családot. Elhatározta, hogy látogatni fogja Viktort. Az első alkalmat kihagyta, nehogy valaki gyanút fogjon, a másodikra azért nem ment el, mert a lányának akkor volt a születésnapja, a harmadik hétvégén meg már esze ágában sem volt a dolog. Élte az életét, mintha mi sem történt volna.