Tizenharmadik fejezet
A hóviharban semmit sem lehetett látni. A szél tépte, gyötörte a csupasz fák ágait. A havat tölcsérré formálva kergette végig a pusztákon, a vándorok arcába vágva, hogy úgy érezték, hogy ezer tűvel szurkálják őket. Az apró pelyhek alattomosan befészkelték magukat a ruha alá, és apró erecskékben olvadtak el a test melegétől, és csorogtak le a hátakon. A vadállatok behúzódtak az erdő mélyére. Az őzek reszkető, fáradt lábakkal kaparták ki a maradék füvet a vastag hótakaró alól.
Már négy napja tombolt a
vihar. A császári pár beszorult a kerti palotába. Szomorúan ült a székében az
egyik ablak mellett, és nézte a kavargó hóförgeteget.
- Mi a bajod, drága
lótuszvirágom?
- Sétálnom kéne. Rosszat
tesz a gyermeknek, ha nem megyek levegőre.
- Tudom, szerelmem. Ez az
átkozott vihar rosszat tesz mindenkinek. Én sem örülök, hogy nem tudok felmenni
a Fővárosba. Be kell költöznünk, míg tart a tél – az asszony szemébe rémület
villant, arca pedig halovánnyá vált.
- A gyermek…- rebegte, aztán
ismét kibámult az ablakon. Csend telepedett közéjük. Vu Ven – Sziung azon
gondolkodott, hogy miként maradhatnának a kertben, de nem talált rá választ.
Kötelességei voltak.
Jü Sziangh – Liu pedig azon
törte a fejecskéjét, hogyan is védelmezheti meg magzatát az idegenekkel
szemben.
- Vannak most harci papok.
Egy új rend. Azt mondják, hogy akik mellé elszegődnek, azokat testükkel védik.
Nem férnek az áldozathoz, amíg mind meg nem hal.
Az asszony kezébe temette az
arcát, aztán hosszas gondolkodás után felemelte a fejét, hosszan a császár
szemébe nézett, és halkan megszólalt:
- Hozd hát őket! – és
kényszeredett mosollyal nézett kedvesére.
- Most pedig gyere velem –
nevetett a császár – fújjuk el a gondokat, hiszen ez sem tesz jót a fiúnknak.
Azzal kézen ragadta
kedvesét, és futva iramodtak fel a lépcsőn, egészen a legfelső emeletre. A
férfi kinyitotta egy szoba ajtaját.
- Nézd, ezt mind neked készíttettem – azzal körbemutatott az
egész szobán. Gyönyörű volt. A bútorok cseresznyefából voltak faragva, az ágy
pedig hatalmas, kényelmes darab volt. A falakat selyemre festett képek
díszítették, és az ágy lábánál ott állt a gyermekágy.
- Milyen szép! – simított
végig az asszony a kicsiny ágyacskán, és most már tényleg mosolygós szemmel
nézett a férjére. Egy szolga jött be, és tüzet rakott a kandallóban, aztán
felhozta az ablakhoz a kedvenc székét az asszonynak.
Kellemes meleg költözött a
szobába. Jü Sziangh – Liu csodálkozva nézte a gyönyörű tárgyakat, majd
megszólalt bársonyos hangon:
- Kár, hogy nem szerethetjük
egymást ezen az ágyon. Szerencsétlenséget hozhat a gyermekre.
- Az ágyon nem is, de itt, a
széken, igen – mondta a császár, és leült a székre, kezét pedig az asszony felé
nyújtotta. Az ledobta köntösét, aztán szétterpesztett lábbal, beleült férje
ölébe. Hosszan ölelkeztek, közben ajkuk forró csókban tapadt össze. Az asszony
érezte, hogy érintései nyomán férje rúdja egyre keményebben nyomódik neki
nedves combjainak, Majd a férfi megemelte enyhén a fenekét, és bele csusszant.
Sokáig nem mozdultak, csak itták egymás édes csókját. Mikor már mindkettőjüket
feszítette az ősi ritmus vágya, a császár ismét kedvese feneke alá nyúlt, és
óvatosan mozgatni kezdte azt. Az első mozdulatra gyönyör teli sóhaj tört fel az
asszony torkából. Aztán ringatóztak a szerelem folyóján. Keblük egyre
gyorsabban hullámzott, testük ritmusa hevesebb lett, majd aláhullottak az
extázis vakító termeibe. Mikor már ismét kezdték felfedezni a valóságot, az
asszony lecsusszant a padlóra, és férje szerelemnedvét nyalogatta a már apró
falloszról, majd az ölébe hajtotta a fejét.
- Mindig elvarázsolsz –
nézett fel kedvesére.
- Nem tudom, hogy van-e még
ember, aki ennyire szereti az asszonyát, mint én téged – simogatta meg férje az
asszony arcát.
- Azt nem tudhatom, hogy a
következő történetem hőse szerette-e a feleségét ennyire, mint Te engem, de
nagyon nagy szerelem volt köztük is.
A császár felállt a székről,
felvette selyem köntösét, Jü Sziangh – Liura is ráadta az övét, csengetett
teáért, majd a székben ülő asszony ölébe hajtotta a fejét, és az a haját
simogatva, belekezdett a következő történetbe:
Tizenharmadik mese:
A tigrisvadászról
Csin Si Huang lapulva osont a bokrok között. Egy falu kérte meg, hogy pusztítsa el a tigrist, aki éjelente bejár a faluba, és elragadja az alvó gyermekeket. A negyvenes éveinek elején járó férfi látta a nagymacska nyomait, de hiába igyekezett, nem érte utol a fenevadat.
Minden este visszatért üres kézzel a faluba. Egy kedve, vendégszerető családhoz lett beszállásolva. Kedves, szép lányuk volt, és az első estén megtetszettek már egymásnak. A szülőknek is tetszett a nász, mert Csin Si Huang vagyonos ember volt, és mindig akadt vérengző állat, aki után fizettek.
Minden este kiült a lány és
Csin Si Huang az udvarra, és sokáig nézték a sötétséget, hátha a tigris újra a
faluba jön zsákmány után nézni. Ám a tigris nem jött be, újabb gyermeket
rabolni. Csin Si Huang lassan megfogta kedvese kezét, aztán egy újabb estén
megcsókolta, majd pár nappal később megkérte a kezét. Megtartották a menyegzőt.
A férfi az esküvő után is eljárt a tigrisre vadászni, de sosem találta. A
nyomok, egyszer csak eltűntek, és ő tanácstalanul állt az erő közepén. Az
emberek már meg is feledkeztek a borzalmakról, de Csin Si Huang tudta, hogy
nincs még vége a borzalmaknak.
Egy szép nyári estén,
lefekvés után, csendesen nyúlt kedveséhez. Apósa és anyósa a másik szobában
aludtak, így csendesen kellett szeretkezniük. Magukra húzták hát a takarót, és
a férfi kedvese melleit és combját kezdte el simogatni. Aztán csókjaival
halmozta el a kis dombokat, be, bekapva az ágaskodó bimbókat. Keze közben sem
állt meg, lassan, gyöngéden haladtak kedvese barlangjához. Az asszony kezei
hajában turkáltak, és szerelmes szavakat suttogtak férje fülébe. Mikor már
mindketten elkészültek, testük összeforrt, és ringatóztak a boldogság taván.
Szerelmük beteljesülését, iszonytató sikoly szakította félbe, majd velőtrázó
ordítás hasított az éjszakába. Csin Si Huang felugrott, magára rántotta
nadrágját, az asztalról felkapta a fegyvereit, a hosszúnyelű dárdát, az íjat, a
nyilakkal, és a vadásztőrt.
Pillanatok alatt kint volt
az udvaron. A többiek fáklyával mutatták a vérnyomokat. Egy kétéves leánykát
ragadott el az állat. Szinte azonnal megölte, és iszonyatos szájában tűnt el az
élettelen kis testel.
Csin Si Huang elvette az
egyik odakínált fáklyát, és az erdőbe vetette magát.
Alig látott. A fáklya fénye
nem adott neki annyi világosságot, hogy rendesen követni tudja a nyomokat.
Leguggolt hát a bozótban, és kivárta a hajnalt. Most már pontosan látta a
vércseppeket, amin elindulhatott. Ismét csak a megszokott helyre ért, ahol
mindig elveszítette a nyomokat. Most centiről centire átkutatta a helyet, és
felfedezte a kislány vérét egy bokor ágain. Odább hajtotta őket, és mögötte egy
barlangot fedezett fel. Belépett, kezében a hosszú lándzsával, és a beszűrődő
fényben szörnyű látvány tárult elé. A barlang alján kiszáradt állati és emberi
csontok száradtak, egy lépésre onnan pedig ott volt a széttépett kislány
maradványa, mellette pedig két tigriskölyök aludt jóllakottan. A férfit pedig
elöntötte a harag fegyvereit ledobálta, és a tőrrel legyilkolta a kölyköket,
majd a csontokra hajigálta őket. Épp megfordult, amikor az anya visszatért.
Hatalmasat ordított, a vadász már, már azt hitte, hogy ráveti magát a
felbőszült állat, szeme mereven nézett rá, majd megfordult és elszaladt. Csin
Si Huang tudta, hogy az állat bosszúra szomjasan fogja majd követni mindenhová.
Rohant hát haza, és
elmesélte a faluban, hogy mi is történt, hogy mennie kell azonnal, mert akkor a
fenevad utána ered, és nekik békét hagy. Kifizették hát, és ő menni akart, de
egyedül. Ám asszonya követte, hiába volt minden kérés, és könyörgés.
Hét napon keresztül mentek,
és tudták, hogy a tigris követi őket. A lovak nyugtalansága jelezte. Minden
este sátrat vertek, és a félelemtől egymásba kapaszkodva, reszketve várták a
halált. De, nem történt semmi, csak néha, néha hallották az ordítást, ami azt
jelzi, hogy a sárga macska zsákmányt ejtett.
Aztán a nyolcadik nap eltűnt
a tigris. Még három nap tartott az út, és megérkeztek a tigrisvadász házához.
Boldogan vették birtokba a biztonságot nyújtó kőházat, és önfeledten, szerelmi
mámorukat fennhangon hirdetve úsztak a boldogságban. Ezen az éjszakán megfogant
az asszony.
Boldogok voltak.
Gazdálkodtak, az asszony rendbe tartotta a ház tájékát, este pedig nagyokat
szeretkeztek. A gyerek is megszületett. Fiúcska lett. A férfi csak akkor hagyta
magára a családját, ha be kellet valamiért menni a közeli városba. Meg is
feledkeztek a tigrisről. Egy nap elindult a férfi bevinni a naposcsibéket a
piacra, ám az asszony kérlelte:
- Csin Si Huang, maradj ma
itthon! Rossz érzések támadtak meg.
- Ugyan, galambom, ne
tréfálj! Mi bajod eshetne itthon? – válaszolt a férfi, és a lovacskák közé
csapott. Késő délután adta el az utolsó csibét is, majd hazaindult. Erősen
szürkült, mire behajtott a ház elé. Megrémisztette a csend. Berontott a házba,
és borzalmas látvány terült elé. A fia holteste a padlón hever, nyaka szegetten
lógott, amikor felemelte. A felesége pedig a fürdőkamrában lebegett a víz
színén. Körülötte piroslott a víz a vértől. A hátsókertben eltemette őket,
aztán a szekrényből elővette szerszámait, megpucolta őket, és elindult megölni
családja gyilkosát.