Első fejezet

A negyedik dinasztia ötödik évszázadában élt Vu Ven - Sziung császár. Hatalmas udvarában ezernyi, és ezernyi tudós kutatta a csillagok titkait, a négy elem egymásra hatását, a porcelán technika finomítását, és gyakorolta, a könyvnyomtatást.

A császár elolvasott minden könyvet, sokat beszélgetett a tudósokkal és igen fiatalon sok bölcsességre tett szert.

A haditudományokban is jártas volt, így el tudta érni, hogy ne legyenek háborúk. A nép boldog volt és elégedett uralkodása alatt. Szerették és tisztelték a császárt, és ezrével özönlöttek aratás után, hogy ajándékokkal halmozzák el a jó termésért, a békéért és a gazdagságért.

Mikor még gyermek volt, anyja, hogy a lázat és a fájdalmat enyhítse, mesét mondott neki egy vadászról, aki egy erdei kolostorban találta meg szerelmét. A nagy Csang Hsziang - Hsziang mester pedig kiolvasta a csillagokból, hogy asszonyát valóban egy vadászat közben ismeri majd meg a saját születés napján.

Minden évben elment tehát vadászni a születésnapján, de eddig még nem talált rá a lányra, pedig már idén fogja betölteni a huszonhetedik évét. Hatalmas termetű férfi volt. Haja kék örvénykén keretezte markáns arcát, vállai tanácsadói fölé magaslottak, ha leültek meghányni - vetni az ország dolgait. Vasmarka pedig keményen markolta kardját, és íját mikor a lován ült.

Amikor felvirradt a huszonnyolcadik születésnapjának reggele, hatalmas kíséretével lóra ült a császár, és elindultak a Nagyerdőbe vadászni. Az árnyas lombok között haladva már több vadat is ejtettek, madarak után röptették sólymaikat, amikor egy tisztásra értek. A császár boldogan nézett körül a mohos kidőlt fákon. A füves térség egyik kis sziklájánál egy forrás csörgedezett, a fák pedig enyhet adtak a vadászoknak.

- Letelepszünk itt ebédelni, az istenek csókja érződik ezen a helyen. - a segédek pedig nagy plédeket terítettek a fűre, azokra hímzett terítőket borítottak, majd hozzáláttak, hogy elkészítsék a foglyokat, amiket lőttek.

Más szolgálók pedig a lovakat szerszámozták le, hogy azok is tudjanak legelni a dús fűből. Minden lóval így tettek, kivéve a császáréval. Azt sosem szabadott teljesen leszerszámozni, mert a császár, egy vadat sem akart elszalasztani.

A madarak sültek, ínycsiklandó illatok szálltak a fák között. A szolgák gombát szedtek a pecsenye mellé, és fűszereket. Az urak, közöttük a császárral, rizspálinkát ittak, meg finom borokat. A fiatalabb férfiak nőkalandjaikkal traktálták egymást, nagyokat tódítva a hölgyek, és saját képességeikről. Vu Ven - Sziung mosolyogva hallgatta a történeteket, de közben egyre csak várta a szarvas felbukkanását. Egyszer csak a tisztás másik szélén előlépkedett a várt vad. Rőt színű hátán meg - meg csillant a nap sugára. Erős, busa homlokán ezerágú koronaként ékeskedett hatalmas agancsa. Öten is ugrottak a fegyverük után, de Vu Ven - Sziung egyetlen mozdulatára megmerevedtek.

- Ez hozzám jött! - súgta a császár, majd lovához ugrott, és könnyedén szökkent a hátára, aztán az erdőben eltűnő vad után eredt. Az erdő félhomályában egy pár pillanatra szem elől veszítette a szarvast, de hamarosan megcsillant az agancsa az egyik fa tövénél. A császár megsarkantyúzta a lovát, és utána rúgtatott. Elővette nyilát, és egy íjat készített a húrra. Ám akárhogyan is meresztgette a szemét, nem tudta célba venni az állatot. Az pedig egyre mélyebbre és mélyebbre tört utat magának az erdőben.

Vu Ven - Sziung még egy darabig hallotta, hogy a kíséretében lévő ifjak kurjongatnak utána, hogy válaszoljon, nehogy egyedül eltévedjen a vadonban, de ő nem mert válaszolni, nehogy végleg elszalajtsa üldözöttjét. Órákon át haladt a nyomában, és észre sem vette, hogy már alkonyodik. Lassan esti sötétség borult rá, majd a vad nyomát is elveszítette. Rájött, hogy nem tudja, hogy hová is vetődött. A fák pedig sötét falként állták az útját.

Vu Ven - Sziung leült egy fa alá és elgondolkodott azon, hogy mitévő is legyen. Az erdőben nem mert aludni, mert a farkasok esetleg megtámadnák. A visszautat nem tudta, és nagyon éhes volt már. Végül úgy határozott, hogy felmászik egy fára, hátha talál valami tájékozódási pontot. Hamarosan nyugat felé meg is látott valami fényt. Úgy vélte, hogy az csak az őt kereső csapat fáklyái lehetnek. Lemászott hát a fáról, és a lovát kantárszáron vezetve, elindult a fény irányába. Egy órányi gyaloglás után aztán elért a fényforráshoz. Nem a keresők csapatához, ahogyan gondolta, hanem egy kolostorhoz. Becsöngetett, majd rövid várakozás után egy buddhista barát nézett ki a kapu ablakán.

- Vu Ven - Sziung vagyok, a császár. Eresszetek be!

- Fáradt, és éhes vagy?

- Igen.

- Nem találod a hazavezető utat?

- Így van barát.

- Akkor bejöhetsz, de ez itt Buddha temploma, itt minket nem érdekel, hogy ki vagy. Viselkedj úgy, hogy meg ne bántsad az isteneket, mert ha ezt cselekeded, kirakunk innen! Megértetted!?

- Igen. - válaszolt a császár, és szégyenkezve lépett be a szent béke szigetébe. A falak egy udvart kerítettek körül. Középen állt a szentély, körülötte pedig piciny házacskák sora. A szentély déli oldalán pedig egy hosszú épület húzódott. Ide vezette a barát a császárt. Beléptek egy terembe, amely ebédlőül szolgált, benne egy nagy durva asztal állt mellette két paddal.

- Itt fogyasztjuk el a vacsoránkat, és a reggelinket. Mi már ettünk, de majd szólok a szakács testvérnek, hogy melegítsen neked egy kis levest.

- Köszönöm, de ne fáradjatok, elég lesz egy kis kenyér és sajt.

- A vendéget kötelesség jóltartani. Várj meg itt! - monda, azzal, és eltűnt az egyik ajtó mögött. Néhány perc múlva visszatért és kedvesen mosolyogva szólalt ismét meg:

- A guru vár, járulj elé. - a férfi pedig belépett az ajtón. Bent egy puritán légkörű szobában párnákon lótuszülésben ült a guru. Nagyon öreg volt már, fehér szakálla alól is kitűntek mélységes ráncai. Egyértelmű mozdulattal mutatta, hogy üljön le a szemben lévő párnára. Miután Vu Ven - Sziung elhelyezkedett, az öreg reszketős de jól érthető hangon megszólalt:

- Hallom te vagy most a császár, barátom.

- Igen, az istenek akaratából.

- Tudod fiam, hogy nem vagyunk kötelesek beengedni téged ide, úgyhogy ehhez mérten viseld magadat!

- Igen, Mester, már figyelmeztettek erre.

- Ma kapsz vacsorát, és egy szobát a házvégében. Mindenhova mehetsz, csak a melletted lévő szobába nem. Aztán majd holnap egy testvér kivezet az erdő szélére.

- Köszönöm Mester, bízhatsz bennem.

- Most elmehetsz! - mondta az öreg, és karját lazán a térdére fektetve meditálni kezdett.

Az étel finom volt és bőséges. A szoba bár piciny, de barátságos, csak az az egy zavarta a császárt, hogy szinte egy szót sem szóltak hozzá. Miután megvacsorázott, és ellátta a lovát is, kis sétára indult a kertben. Visszafelé menet a szobájához a mellette lévő szoba ablakán fény szűrődött ki. Vu Ven - Sziung kíváncsi lett, hogy kit is rejtegetnek előle. Oda lopódzott az ablakhoz, és belesett rajta. Az ő szobácskájánál nagyobb lakószobában egy dézsa állt, és abban álmai legszebb lánya fürdött. Termete kicsiny és karcsú volt. A haja kék, és bronz árnyalatban fénylett, arca finom volt, szemei tökéletesen mandulavágásúak, és oly mélységesen feketék, mint a legsötétebb éjjelen egy mélyvizű tiszta tó. A bőre pedig szikrázott, mint a nyári mézszínű napsugár.

A férfi tudta, hogy erre a lányra várt, de nem tudta, hogy mitévő legyen. Félt, hogy a lány fellármázza a kolostorlakókat, és ő itt fog elpusztulni a rengeteg közepén. Ám ekkor a lány felé intett és ő belépett a szobába.

- Már vártalak. Apám jósai megjövendölték, hogy te leszel a jegyesem, és a férjem. - szólalt meg a lány olyan csodálatos hangon, mint tavasszal a csalogány.

- Ki vagy te?

- Majd mindent elmesélek, de most add ide a törölközőmet, majd fújjad el a lámpát, nehogy meglássanak. - Vu Ven - Sziung úgy tett. Oda adta a lány bársonyos kezébe a törölközőt, aztán elfújta a lámpást. A lány pedig kézen fogta őt és bevezette a hálókamarájába, ahol már két ember részére volt megvetve az ágy.

- Feküdj ide mellém kedvesem, és mindent elmondok magamról. - azzal a férfi is ledobálta magáról a ruhákat, majd meztelen testéhez vonta a lányt a takaró alatt.

- Én a nagy Csan Hszü - Kang kán lánya, Jü Sziangh - Liu vagyok. A te atyád és az enyém megegyeztek, hogy én és te majd összeházasodunk azért, hogy az én népem és a nagy kínai nép egybeolvadjon a mi szerelmünkben. Ám az én nagybátyám ezt ellenezte, és amikor az apám és a te apád együtt harcolt a délvidéken megölte őket, és engem ebbe a kolostorba záratott. Te akkor tizennyolc voltál, én pedig öt. De örökre szívembe zártalak.

- Nem tudtam, hogy apám hogyan halt meg, téged pedig álmaimból ismerlek. - azzal átölelte a lányt, és forrón megcsókolta. A lány boldogan adta át magát a forró ölelésnek, de aztán egy idő után eltolta magától a fiút.

- Egy császár asszonya csak az esküvő után adhatja oda magát a férjének. - mondta, és gyöngéden megsimogatta szerelme arcát.

- De te nem lehetsz sosem az enyém. A kolostorban élsz, és én nem vihetlek el innen soha. Nincs hatalmam behatolni ide.

- Tudom, de bíznod kell bennem. Menj haza, és az erdő errefelé eső részéből szakíts ki egy kilométerszer kilométeres darabot. Emelj köré négy méteres kőfalat, minden oldalra építtessél őrbástyákat. A falakon belül alakítsál ki kertet, és a kert közepébe emeltessél palotát egy tavacska szigetére. Ezzel két év múlva legyél meg. Akkor én megszököm hozzád, és a tiéd leszek. Most menjél át a saját szobádba, nehogy felfedezzék hogy itt vagy - azzal felkelt, és elhúzott a szobája falán egy szőnyeget, ami mögött egy ajtó volt, és egy kulccsal kinyitotta.

- Erre menjél. - kérte kedvesét, majd még egyszer forrón megcsókolta.

- Megcsinálom, amire kértél, és két év múlva várlak a palota előtt a szigetünkön. - monda a császár, azzal átment a szobájába. A boldogító szerelemtől hánykolódva feküdt az ágyán egész éjjel, mégis reggel úgy érezte, hogy a mérhetetlen boldogságtól szinte szárnyakat kapott.

Hamar megreggelizett, majd az egyik barát segítségével elhagyta az erdőt. Félúton találkoztak a kereső csapat embereivel, akik kitörő örömmel ölelték keblükre. Ám a császár csak annyit mert mondani barátainak a szerzetes előtt, hogy a kolostorban töltötte az éjszakát. Aztán mikor az elköszönt tőlük, Vu Ven - Sziung őrült vágtába kezdett. Mikor a palotába ért összehívta a barátait, tanácsadóit, és a bölcseket, és töviről hegyire elmesélte az egész kalandját. A bölcsek, élükön Csang Hsziang - Hszianggal elővették a környékbeli erdők térképét, és kijelölték a kert helyét. Rögtön bele is írták, hogy a „Császár kertje”. Vu Ven - Sziung pedig kijelölte a munkálatok intézésére legjobb barátját, Seng C - Tient. Az építkezés pedig megkezdődött.

Két év telt el azóta, amióta Vu Ven - Sziung a kolostorban járt. Az építkezés már készen volt. A falak mögött csodálatos munkát végeztek a kertészek és az építészek. A császár már egy hete minden este kiült a szigetecske padjára és várta Jü Sziangh - Liut. Ott is aludt az egyik hálószobában, de hiába várt.

Aztán a születésnapja utáni éjszakán valaki megkocogtatta az ablakot. A férfi félrehúzta a táblát, és ott állt előtte a lány.

- Kedvesem! - kiáltott a császár, és kiszökve az ablakon, az ölébe kapta jegyesét.

- Már nagyon hiányoztál. - bújt hozzá a lány. - De most ébresszed fel a bástyákon az őrséget, és zárassad be a négy kaput. Ha a nagybátyám emberei utolérnek, a halál halálával halok meg, még mielőtt megszülhetem neked az örökösödet.

- Nem engedem be őket hozzád. - erősködött a férfi.

- Pedig nem fogok két évnél tovább élni. Ezek a szerzetesek nagyon ravaszak, elszántak, és értenek a harcművészetekhez. Mire elmondom neked a meséimet be fognak ide férkőzni, és megölnek engem. Árulónak tartanak. - mondta a lány, és finom kis arcára végtelen szomorúság ült ki.

Másnap boldogan mutatta be az udvarnak Jü Sziangh - Liut. Az emberek azonnal megszerették a gyönyörű, halk szavú lányt. A mennyegzőt még aznap megtartották, és végre este együtt bújhattak az ágyba. De előtte még Liu illatos fürdőt készített, majd jázmin és hársfateát tett a medence szélére, és rizspálinkát meg bort. A kis tálkákba gyümölcs és édesség került egy kis asztalkára, meg virágok. A császár belépett a fürdőkamarába és a vízbe ereszkedett, kedvese pedig lágyan mosdatni kezdte. Először a nyakát, vállát, majd a mellét és hasát. A feneke után ügyes kézzel megmosta férje falloszát is, majd a lábait.

Ezután Vu Ven - Sziung következett. Kedvese teste is hamar tiszta lett, és ő sem hagyta ki a lány nemi szervét. Ezután még egy kicsit ültek a forró vízben, és teáztak szép csöndben, és közben csodálták egymás testét. Körülbelül egy negyed óra múlva bejött egy szolgálólány és finom fehér törölközőket hozott. Miután ledörzsölték egymás testét, átmentek a hálóba, és befeküdtek a finom puha ágyba.

- Kimondhatatlanul szeretlek. - mondta remegve Vu Ven - Sziung, és átölelve asszonyát gyöngéden a lábai közé bújt.

- Csókolj meg szerelmem! - tartotta oda száját az asszony, és közben kedvese hátát simogatta. A férfi először a száján, majd a nyakán csókolta meg a másikat, közben keze a mellén kalandozott.

- Szépek a melleid, mint két barack.

- Kóstold hát meg - tartotta oda a két meredező bimbót, mire kedvese mohón csókolni kezdte őket. Keze bejárta Jü Sziangh - Liu testének völgyeit és dombjait. Hímtagja keményen az asszony lábához nyomódott, és az örömmel fogta meg, hogy megismerhesse az új élményt. Először csak markolta, majd simogatta, becézgette a kezével. Ekkor Sziung ismét hanyatt fektette asszonyát, és a lábait a nyakába véve nyalni kezdte a nedves kis barlangot. Liu becsukva a szemét élvezte férje nyelvének játékát, majd megszólalt egy idő után lihegve:

- Kész vagyok. - de Sziung türelmes volt, és még nem vezette be jáde rúdját. A szűz lánnyal óvatosan kell bánni. Két ujját óvatosan a barlangba dugta, és lassan ingerelni kezdte belülről. Liu már teljesen nedves volt, és zihálni kezdett. Erre a férfi egy zsámolykát húzott az ágy széléhez, finom selyemtakarót borított rá, a teljesen felizgult kedvesét ráültette úgy, hogy a háta nekitámaszkodjon az ágynak, majd el kezdte lassan bevezetni a jáde rúdját. Asszonya hálásan nézett rá a gyöngédségért, és tágra nyitotta a lábait. A császár finoman haladt előre, de így is kedvese feljajdult mikor szűzhártyája átszakadt. A férfi gyorsan kihúzta jáde rúdját mely kedvesétől véres volt, az asszony lábán is végigfolyt egy kisebb erecske.

- Nagyon fáj? - vonta magához szerelmét

- Nem, már nem. Gyere és tegyél magadévá! - a férfi ismét lassan kezdte bevezetni kedvesébe a szerszámát, aztán amikor meggyőződött róla, hogy annak már csak gyönyört okozhat, mozogni kezdett benne. Az asszony boldogságtól kiszáradt ajkát nyalogatva, becsukott szemmel élvezte kedvese közeledését.

- Még, gyorsabban! - kiáltotta az asszony, és Sziung ügyes mozdulataira először érezte a kishalál utáni újjászületés boldogságát. Mikor a férfi látta, hogy kedvesét boldoggá tette, ő is átengedte magát az eksztázisnak, és magját kieresztette.

Csendesen feküdtek egymás karjában egy darabig, aztán a császár megkérdezte asszonyát:

- Említetted, hogy vannak meséid. Mifélék?

- Még öreg dadámtól tanultam, annakidején amikor csak vele érintkezhettem a kolostorban. Huszonnégy van belőle. Minden hónapra egy, két éven át.

- Mond el az elsőt. - kérlelte a férje.

- Hát jó. - ült föl az asszony. Az ágy végéből elővette selyem köntösét, miután felvette mind a kettőjüknek töltött teát, szembe ült a császárral, és belefogott.

Első mese:

A férfiről, aki két asszonyt bírt

Élt egy hajós kapitány, aki fát szállított a hegyekből a közeli városba, ahol azt eladta. Az árán gabonát meg sózott húst, és zöldségeket vásárolt, és visszafelé elvitte a favágóknak, hogy legyen mit enniük a hosszú téli napokon. Szépen kezdett meggazdagodni, és így építetett egy házat magának a hegyen is, és a városban is. Egy fél évet töltött a hegyi otthonába, és egy fél évet a városiban.

Egy napon, amikor a favágók között járt meglátott egy leányt. Erős volt, és munkabíró. Majdnem olyan gyorsan járt a kezében a fejsze, mint a férfiaknak. Éjfekete haja alatt okos szemek ültek, arca pedig piros volt az egészséges levegőtől. Sudár alakja megfeszült a nehéz munkától, és ajkáról pedig gyönyörű dal szállt fel.

A férfinak megtetszett a lány és úgy gondolta, hogy a nehéz hegyi életre ilyen társra van szüksége, és megkérte a lány kezét. Nem is csalódott benne. A háza mindig ragyogott, finom étel gőzölgött minden nap előtte, és a hosszú téli napokat a kandalló előtt örömmel hallgatta a gyönyörű dalokat. Éjjelenként pedig forróvérű, ügyes szeretőt talált benne.

Ám egyszer csak eljött a tavasz vége, és a kapitánynak el kellett vinnie a fát a városba. Elbúcsúzott hát a feleségétől, és megfogadta, hogy amilyen gyorsan csak tud, elintézi a dolgait, és visszajön hozzá.

Ám amikor megérkezett a városba, és birtokba akarta venni az ottani házát, elszörnyedve vette tudomásul, hogy a hat hónapi lakatlanság során iszonyatos kosz lett benne. Felfogadott hát három asszonyt, hogy mire visszatér az árverésről, takarítsanak ki. Mikor haza tért este fáradtan, az egyik asszony fogadta vacsorával, a ház pedig ragyogott. Megbeszélte hát vele, hogy amíg itt lakik, addig az asszony húga minden nap oda fog járni, főzni, és takarítani egy csekély összegért.

Másnap megérkezett a lány. Picinyke volt, és törékeny. Olyan, mint egy porcelánbaba. Arca haloványabb volt, mint a holdvilág, és apró keze nem nagyon bírta a házimunkát. A kapitány ránézett, és forró szerelem lobbant a szívében. Szégyenkezve gondolt otthon hagyott asszonyára, de egy álmatlan éjszaka után úgy döntött, hogy ezt a lányt is elveszi feleségül, hisz úgy sem fognak egymásról tudni, és legalább ez a ház is rendben lesz tartva.

Úgy is lett, és ismét nem csalódott. Új asszonyában mindent megtalált, ami a régiből hiányzott. A csendes szavú asszony három cseléddel szép, nagy házat vezetett. Finomabbnál finomabb úri ételeket főztek, esténként a város előkelőségeihez voltak hivatalosak, éjjelenként pedig egy alázatosan szerelmes asszonnyal lehetett boldog.

Ám egyszer csak eljött az ősz vége, és a kapitány ismét csak búcsúzott. Felpakolta a rengeteg árút és elég pénzt hagyva télire az asszonynak fölment a hegyekbe. Az első felesége a folyó kikötőjében várta nagy boldogan. A férfi bűnbánó lélekkel adta oda neki a kendőt, amit hozott neki ajándékba. Rosszkedvűen ült az asztalhoz, és azon törte a fejét, hogy miképpen is mondja el a nőnek, hogy mit is csinált, de aztán úgy döntött, hogy mégis hallgatni fog a dologról. Este, aztán amikor ágyba kerültek, boldogan fedezte fel ismét azt a kellemes érzést, amit a nő vad, szenvedélyes mozdulatai jelentettek a számára. Mikor aztán az asszony elaludt a mellén, eszébe jutott a másik, és szerencsésnek érezte magát, és úgy gondolta, hogy az istenek neki adták a tüzet és a vizet.

Teltek az évek, és a kapitánynak mind két asszonyától volt már egy - egy gyermeke. A nők mindig hatalmas szeretettel fogadták, és egyik sem vágyott el onnan, ahol élt. A hegyen becsülték a munkájáért, és közülük valónak tekintették. A városban pedig előkelő polgár lett. Ha a hegyen volt éppen, a városi asszonyára gondolva aludt el, ha pedig a városban volt, akkor a hegyen élő nevével az ajkán tért nyugovóra.

Egy este amint a városban ült a tűz mellett, és figyelte, ahogyan a piciny asszony hímez, finom kezecskéjében úgy járt a tű, mint a motolla, megszólalt a férfi:

- Te asszony, nem kérdezed sosem, hogy mit csinálok én egész télen odafönn a hegyen? - az asszony letette a hímzést az ölébe, meglökte második gyermeke bölcsőjét, és halkan így szólt:

- Nem, Kedvesem, de le kéne hoznod az ottani gyermekedet ide, iskolába. - A férfi csodálkozva nézett az asszonyra.

- Tudtad?

- Már az esküvőnk előtt is. Beszélték a matrózok. De szerettelek és így akartam. Boldog vagyok, hisz a fél több mint a semmi. - mondta, és ismét fölemelte a varrást.

Este mikor már az asszony elaludt, azon gondolkodott, hogy miként is mondja el a történteket a másiknak. Gondterhelten járt és kelt még az utolsó pár napon, amit a városban töltött. Aztán eljött az indulás ideje.

- Ne feledd, amire kértelek. Jó dolga lesz itt a gyereknek, úgy fogom szeretni, mint a sajátomat. - csókolta meg még az asszony, azzal a kapitány kikiáltott a vontatóknak, és elindult felfelé a folyón.

A hegyi asszonya már várt rá a szokott helyen. A nyakába borult, és csókjaival halmozta el. Majd gyermeke is az ölébe ugrott. Szép szál legényke lett belőle.

A férfi ismét derekasan dolgozott, eladta az árut, és irányította, hogy miként helyezzék el az árut a hajóban. Aztán beállt a tél, és ő megint meghitt estéket töltött el a hegyi házában. Mikor már olvadt a hó egy éjjel miután kedvüket töltötték egymáson a kapitány így szólt:

- A fiúcskánkat levinném a városba, iskolába.

- Jó, majd a másik asszonyod vigyáz rá.

- Hát tudod? - nézett nagyot a férfi.

- Álmodban beszélsz róla. De inkább osztozom rajtad, minthogy elveszítselek. Boldog vagyok, és a fél több mint a semmi.

A férfi pedig tavasszal fogta a fiacskáját, és lement a városba. És ez így ment huszonöt évig. A kapitány boldog volt. A két feleségétől nyolc gyermeke lett, mind okos, értelmes emberek. A hegyi gyermekei mind a városban tanultak, és a városi asszonya anyjukként szerette őket is. Ám a két nő nem látta egymást. Egy napon a hegyen lévő asszony megbetegedett. A legnagyobb fia lóval sietett az apjáért a városba. A beteg asszony kérte a fiát, hogy mondja meg a másik asszonynak, hogy meg akarja ismerni.

Felkerekedett hát az egész család, és elindultak fölfelé a hegyre. Málhás szamarakkal vittek magukkal mindenféle gyógyszert, teákat, és füstölőket. Két nap alatt felértek, az asszony már halálán volt. Magához kérette a másik nőt.

- Hát most már tudom milyen vagy. Pont az ellentétem. - mondta a beteg alig hallható hangon, és megfogta a másik nő kezét.

- Vigyázzál rá, és nagyon szeressed!

- A három gyermekeddel is gondom lesz. - simogatta meg a kezét a városi asszony.

- Köszönöm. - mondta a haldokló, azzal lehunyta a szemét és átköltözött a halottak birodalmába. A kapitány soha többé nem ment a hegyre fáért, elég gazdag lett, hogy soha többé ne keljen dolgoznia. A városi házban laktak, amíg éltek. Szép csöndesen éltek. A férfi pedig akár hányszor belenézett a tűzbe a hegyi feleségére gondolt, és soha többé nem volt boldog, mert az egyik fele meghalt.

Következő fejezet

Vissza a kezdőlapra