Gyönyörű
reggelre ébredtem. A várost elöntötte a langyos reggeli fény. A galambok hátra
vetett fejjel búgtak az ablakpárkányokon. A szürke utcák megteltek fénnyel, és
a gondos háziasszonyok által megpucolt ablakok dölyfösen szikráztak benne.
Halkan keltem
fel, és indultam a konyha felé, hogy reggelit készítsek kedvesemnek. A rosszul
lehúzott redőny résein át a napfény rásütött Csillagszem hosszú combjára,
melyet a takaró fölé nyújtott, mint mindig, ha mélyen aludt. A paplan széle
alól kikandikált kagylócskája is, mely hívogatóan, puhán rezdült néha.
A kávéfőzés
közben is ez járt a fejemben. Az a finom kis rés, melynek íze, illata úgy el
tudott szédíteni. Tele pakoltam a nagytálcát étellel, meg itallal és bementem a
hálóba. Kedvesem még mindig aludt, így a tálcát letettem a földre, és
nyakszirten csókoltam Csillagszemet. Halk nyöszörgés volt a válasz, aztán
megfordult a lány. Szeme résnyire nyílt, majd alvástól rekedt hangon
megszólalt:
- Veled
álmodtam – és kezem gyűrött arcához húzta.
- Mit?
–mosolyogtam rá, és alig vártam, hogy szemét rám nyissa.
- Elfogtad a
gyilkost. Narancslé! – kiáltott fel, és lenyúlt az egyik pohárért, majd mohón
inni kezdett. Csodáltam azért az egyszerű szenvedélyért, amivel mindent
csinált. Egy cseppig megitta az egészet, aztán, nem nézve mit tör össze,
visszarakta a poharat a tálcára, majd rám emelte végre a tekintetét.
- Szeretlek!
– azzal mohón megcsókolt. Éreztem szája szélén az ottmaradt narancslé
cseppeinek ízét. Melleinek bimbói kívánatosan dudorodtak ki a pólón, amit
alvásközben viselt. Boldog szerelemmel nézett rám, majd sietve levette a pólót.
Magához vont, és merev bimbóit végighúzta a mellemen. Tudta, hogy imádom ezt az
érzést. Körözött a mellbimbóim körül, aztán ráigazította az ő mellbimbóit az
enyémre, és melleit nekipréselte a mellkasomnak. Ágyékomban mozgolódni kezdett
az élet.
- Hány óra? –
kérdezte, én pedig átnéztem a válla felett az
éjjeliszekrényen álló vekkerre.
- Fél hét múl
pár perccel – súgtam a boldogító hírt a fülébe.
- Az jó – harapott a vállamba, aztán kezeimet a takaró alá
vonva, szétterpesztette a lábait. Ujjaim matatni kezdtek, éreztem, hogy öle már
is nedves. Szerette, ha belényúlok, így két ujjam is lassan bedugtam
követelődző ölébe. Kéjes sóhaj volt a válasz. Kinyúlt, és elhúzta a gatyámat
hasamtól.
- Látom, már
felvetette a fejét a kiskakas – nevettünk. Felálltam és levettem az útban lévő
ruhadarabot.
- Akarlak,
most, azonnal – mondta, és az ágy szélére ült, majd hanyatt feküdt, és
széttárta magát nekem. Gyöngéden végig simítottam szemérmén, de ő mohón kapott
merev péniszem után, és nedves öléhez igazította, így hát nem kíméltem, és
tövig vágtam bele. Halk kiáltás volt a válasz. Háta ívbe görbült, szeme pedig egyszerre sugárzott hihetetlen szerelmet, és
gyűlöletet. Nem mozdultam, ő pedig beharapva ajkát várta
az élményt.
- Na! –
sürgetett, én pedig nem kínoztam tovább, ismét
hatalmasat löktem rajta.
- Még! –
suttogta.
- Nem hallom,
mit mondtál? – kérdeztem tovább kínozva, pedig engem is feszített a vágy.
- Még –
mondta hangosabban.
- Mi? –
kérdeztem megint vissza.
- Még! –
ordított most már, körmeit a hátamba vájva. Összerándultam a fájdalomtól, aztán
durván basszni kezdtem.
- Igen, igen
– lihegte, lábait széttárva, hogy minél mélyebbre tudjak hatolni benne. Hamar a
csúcsra értünk. Lávaként tört elő magom. Éreztem, ahogy elönti. Ráfeküdtem, és
még hosszú percekig benne maradtam.
A zuhany,
jólesően frissítette föl testemet. Mikor kiléptem a fülkéből, Csillagszem ott
ült a WC-kagylón, és mosolyogva nyújtotta felém a tiszta fürdőlepedőt.
- Későn jössz
ma haza?
- Nem tudom.
Tudod, hogy az őrültektől függ. Ha gyilkolnak, ki tudja?!
- Ma pedig szép idő van – mosolygott.
- Gondolod,
hogy kedvet kapnak az emberek tőle a gyilkolászásra?
– vállat vont, és belépett a tusolóba.
- Én ma
később jövök. Nyolc felé. Könyvtárba kell mennem –
mondta, és megeresztette a vizet – meg, ugye nyomoznom is kell – nevetett.
- Köszi, előre is.
Lassan
sétáltam végig az utam a munkahelyemig. Máskor örültem, hogy ilyen közel lakom
a kapitánysághoz, de most nem volt elég az idő ahhoz, hogy zsigereimből
kiszellőztessem a hajnali szeretkezés lángocskáit. Bizony, ha eszembe jutott
egy – egy pillanata, félig megmerevedtem.
A napom
eseménytelenül zajlott. Hiába próbáltam előre jutni az énekes halálának ügyében,
mindenhol falakba ütköztem. Este nyolckor jött a hívás. Két utcával odébb
megöltek egy színészt. Nyúltam a telefon után, hogy kedvesemnek szóljak. Vagy
tizet csengett, mire felvette:
- Halló! –
lihegte.
- Szia –
mondtam szomorúan – sajnos újra lecsapott a gyilkos, nem tudom
mikor érek haza.
- Nem baj,
nyomozz csak – mondta, és úgy éreztem, mintha a hangja visszafojtott lett
volna, mint mikor az ember a hányingerével küzd.
- Rosszul
vagy? – kérdeztem aggódva.
- Jön vissza
a kínai, amit az évfolyamtársaimmal megettünk. Nem jutottam velük semmire –
mondta rezignáltan.
- Haza
menjek?
- Á – mondta
kétségbe esve, mintha a fenébe kívánna.
Elcsodálkoztam, de úgy gondoltam, hogy nem akarja, hogy lássam ilyen rossz
formában.
- Feküdj le,
igyekszem haza – mondtam, és aggódva letettem a kagylót.
Kiérkezve a
helyszínre, döbbenten álltunk még mi is. A férfit kikötözték az ágyhoz. A feje
felismerhetetlenségig szét volt verve az ágy mellett heverő csákánnyal. A
lepedőn vér, agyvelő, sperma és nagymennyiségű hüvelyfolyadék mocska. Régi
motoros vagyok már, de most engem is a hányinger kerülgetett.
- Nyakig
véres lehetett a nő – mondta Moorgen őrmester – de
nem itt fürdött meg.
- Gondolod,
hogy véresen ment haza? – kérdeztem.
- Nem – szólt
bele az egyik helyszínelős, és előhúzott egy nagy nejlon zsákot az ágy alól.
Pisi – kaki szexhez szoktak használni ilyet. Tele volt vérrel.
- Viszont a
haját nem védte semmi – kotort be még egyszer az ágy alá a helyszínelős sapkát
is keresve.
- Micsoda
beteg elme – mondtam és tudtam, hogy itt is ugyan az a nő járt. Hát mégis?
Igen, elismertem, itt női sorozatgyilkosról van szó.