Csak ültem a rendőrségi laborban, és bámultam magam elé. Éjjel levágtam Csillagszem hajából egy tincset, és behoztam elemzésre. A végeredmény katasztrofális volt. A dühöngő némber, a gyilkos az én Chaterinám, az én egyetlen Csillagszemem volt. De, miért? Miért vált gyilkossá? Rájöttem. Miattam. Azért, hogy bebizonyítsa, igenis léteznek női sorozatgyilkosok. Lassan felálltam, és ott hagyva az eredményt az asztalon, elindultam hazafelé. A lábaim rogyadoztak, szám kiszáradt. Rosszul voltam. Rosszul, hogy Csillagszemet még otthon találom, de attól is, hogy nem. Be-bevillant a kép, ahogy csukott szemmel élvezi, ahogy magamévá teszem, aztán az eltorzult halottak arcát láttam. A feldúlt ágyat, a kikötözött kezeket.

A házban minden egyes lépcsőfok himalájai magasságokat jelentett. Két fiatal, hogy fiúk vagy lányok sosem tudtam megállapítani, haladt el mellettem, halkan kuncogtak rajtam. Nem lehettem valami épületes látvány, de most nem érdekelt. Az ajtó nyitva volt. Kicsaptam, hogy az előszoba szekrény csak úgy csörömpölt. Csillagszem kirohant.

- Mi van veled! – kiáltott kétségbeesetten.

- Te vagy az – kiáltottam, és első dühöm meglendítette kezem. Hatalmas pofont kevertem le a megdöbbent lánynak.

- Ki? –kérdezte értetlenül kedvesem, szemét elöntötték a könnyek, arcán ott piroslottak ujjaim nyomai.

- Te ölted meg őket – sziszegtem. Lassan rám emelte villogó tekintetét, és a foga között sziszegte.

- Te akartad – azzal megfordult, és bement a lakásba, én utána. Megfogtam a vállát és magam felé fordítottam.

- Miért? Mond, miért?

- Azért, hogy lásd be végre, hogy vannak, léteznek női sorozatgyilkosok.

Olyan csendesen, olyan szelíden ejtette a szavakat, mint egy anya, aki valamit megmagyaráz a gyerekének. Megrettentem. Csak most kezdtem el felfogni, hogy én csináltam szörnyeteget egy gyönyörű teremtésből.

- Most, ugye le fogsz tartóztatni?

- Igen – hajtottam le a fejemet. – Illetve, hívom a kollegáimat.

Csillagszem megfogta a karomat, és mosolyogva mondta.

- Nem fogok ellenállni, de szeretnélek előbb megkérni valamire.

- Mire? – kérdeztem, és azt hittem, hogy csomagolni akar, vagy másik ruhát venni.

- Tudod, tényleg szeretlek. Csodálatos férfi vagy. Feküdj le velem még egyszer – tagadólag ráztam meg a fejem, mire ő megrázta csillogó barna fürtjeit. – Ennyivel tartozol – mondta határozottan, aztán átölelte a nyakamat, és hosszan, érzékien megcsókolt. Iszonyatosan megkívántam. Belém bujt a kisördög, és kezem lassan bő pulcsija alá siklott. Felnyögött, amikor melléhez értem. Felkaptam, és vittem a hálóba. Ledobtam a már bevetett ágyra, és lerúgtam a cipőmet, majd ingemet és pulóveremet egybefogva levettem őket. Csillagszem mosolyogva, mohó szemmel nézett, majd ő is levette a felsőjét. Mellei hívogatóan kandikáltak felém. Lehajoltam és megcsókoltam előbb az egyiket, majd a másikat. Ő teljesen elterülve élvezte a csókjaimat. Én pedig beterítettem vele mellkasát, hasát. Fájt, igen már fizikailag is fájt, hogy utoljára lehetek vele. Agyam azon kattogott, hogyan is húzhatnám ki ebből, de értelmes dolog nem jutott az eszembe.

Közben lehúztam róla a piciny szoknyát, és végigsimítottam a bugyiján. Nedves volt.

- Igen, kedves, tőled – suttogta, én pedig megfogtam a csöppnyi selymet, és letéptem. Még mindig nem nyúlt hozzám, beharapott ajakkal várta, hogy felemeljem lábait, és beléhatoljak.

- Igen – suttogta remegve – még egyszer, csak még egyszer, hogy legyen mire emlékeznem a börtönben.

Belém hasított a lelkiismeret, hisz magam is tehettem az egészről. Lassan, ki-bejárva juttattam a csúcs felé.

Tudtam, hogy ettől bepörög. Ő pedig már az ágytakarót markolta. Tágra nyílt szeméből potyogtak a könnyek. Aztán végre átölelt, és boldogan élveztem belé, aztán rárogytam, úgy pihentünk. Egy negyed órát feküdtünk, mikor végül úgy döntöttem, hogy betelefonálok. Megmoccantam, de ő szorosan átfogott a lábaival.

- Most te jössz – lehelte a fülembe, és hanyatt fordított. Félig merev péniszem mocorogni kezdett, és úgy döntöttem, hogy még pár perc nem árt senkinek. Csillagszem pedig mohón csókolt. A nyakam a mellem. Belefúrta fejét a vállamba. Keze végigsimított a karomon. Jól esett a mozdulat, így kinyújtottam a karom teljesen. Valami furcsa, fémes kattanást hallottam, de azt hittem, hogy az órám csapódott neki az ágytámla rácsának. Mire felocsúdtam, a csuklómon is csattant a bilincs. Csillagszem leugrott rólam. Szabad kezemmel próbáltam elérni, de kisiklott ujjaim közül.

- Azt hitted, hogy hagyom magam lecsukni? – kacagott vérfagyasztóan.

- Ne bomolj! – próbáltam elérni az éjjeliszekrényen lévő bilincskulcsot.

- Ne félj, majd megtalálnak – mondta, és átsétált az ágy másik oldalára, és elővette nadrágomból a másik bilincsemet, és az ágy másik végében lévő rácshoz rögzítette. Megpróbáltam ismét elkapni, de rosszul jártam. Ő kapta el a csuklómat, és teljes fogoly lettem, ahogy azt is megbilincselte, aztán átlendítette lábát vonagló testemen, és magába igazította a szerszámomat ismét.

- Élvezd, élvezd az utolsó dugásodat – mondta és kéjesen nyögdécselve mozogni kezdett rajtam. A félelem megbénított. Péniszem mereven állt, de nem élveztem a szexet. Láttam, tudtam, hogy csak egy vékony hajszál választja el Chaterinát, hogy ismét öljön.

- Te tehetsz róla. Te akartad, hogy így legyen – mondta, és arcán végtelen fájdalom terült szét. Csillogó szeme szomorúan nézett rám. Időt kellett nyernem. Összeszedtem minden bátorságomat, és beszélni kezdtem.

- Chaterina, Te nem vagy gyilkos! – mondtam, ő pedig megállt a mozgásban, és csodálkozva nézett rám.

- Miért nem?

- Mert, csak azért tetted, hogy bizonyíts, nem élvezetből.

- De, de én élveztem.

- Azért hánytál?

- Na jó, utána mindig rosszul voltam, de alatta élveztem.

- Engedd el az egyik kezem, így nem tudlak simogatni – jöttem hátulról.

- Nem, nem – nevetett, - élvezd így. Én pedig élvezni kezdtem, alibiből. Közben gondolkodtam, hogy mit tegyek. Hiába is reméltem, éreztem, hogy Chaterina nem fog élve hagyni.

- Belátom, igazad volt. Vannak női sorozatgyilkosok.

- Na ugye! – lökött rajtam egyet, aztán megállt, és elgondolkodóan nézett rám.

- Kívánsz Te még engem? – szögezte nekem a kérdést. Momentán egy hátbavágást jobban kívántam nála, de kedves mosolyt erőltettem magamra, és bólintottam.

- Ne hagyd abba – lihegtem, és ő rám dőlve bele adott apait, anyait. Végül elragadott engem is a hév, és eldurrantam. Csillagszem felült, és arcára ismét kiült a végtelen fájdalom.

- Jó volt? – kérdezte azon a szelíd hangon, amikor tényleg kíváncsi volt a válaszomra.

- Nagyon – mondtam félig igazat.

- Nem hiszem, azért mondtad, mert ezt akarom hallani – gyomrom görcsbe állt a nézésétől. Megjelent szemében az őrület pillanata. Megráztam a fejemet.

- Így, még senkivel nem élveztem a szexet, mint veled – mondtam, hangom pedig nem volt hamis.

- Akkor is meg kell halnod – csöppent meztelen mellemre egy könnycsepp. – Megütöttél.

- Bocsáss meg! – mondtam és szívembe költözött a jeges rémület. Csillagszem lehajolt, és előhúzta az ágy alól a jégcsákányomat. Döbbenten néztem rá.

- Mióta van ez az ágy alatt?

- Jó ideje – mosolygott. A csákány hegyét a homlokom közepéhez érintette aztán magasra lendítette a karját. Behunytam a szememet, és vártam a halált. Hatalmas dörrenés rázta meg a szobát, és Csillagszem teste rám zuhant.

- Neeeeeeeeeee – hallottam saját sikolyomat, aztán elsötétült a világ.

Kórházi ágyban tértem magamhoz. Fölöttem Moorgen jóképű arcát láttam.

- Na, végre, öregem. Azt hittük már, hogy nem akarsz magadhoz térni.

- Mi van vele?

- Ott őrzik a szemközti kórteremben. Csak a válla sérült.

Barátom nem sejthette, hogy mekkora kő esett le a szívemről. Magam sem értettem, hogyan szerethettem ennyire ezt a lányt, hisz meg akart ölni.

- Hát, majdnem ott maradtál – mondta barátom.

- Tudom – mondtam. – Adj, kérlek egy kis vizet – mondtam, mert szám úgy ki volt száradva, mint a tapló. Mohón ittam. Aztán már nem igen beszélgettünk. Bejött a nővér, és valami nyugtatót diktált belém, amitől hamarosan elaludtam.

Reggel egyedül feküdtem már a szobába. Mosolygós nővérke jött be.

- Ma, már felkelhet, és tessék megenni a reggelit – mondta határozottan. Kerek mellei szétfeszítették a köpenyét. Az étel pocsék volt, de a mondás igaz. Az éhség a legjobb szakács. Evés után kimentem a zuhanyzóba, és alaposan letusoltam. Visszafelé megálltam az őrzött szoba előtt. A néger rendőr frissen vasalt egyenruhában ücsörgött a szoba előtt.

- Nyugodt a beteg? – kérdeztem, mire ő szélesen elmosolyodott.

- Maga az a felügyelő, akit majdnem kinyírt?

– Na, -mondtam magamban,- ez is szépeket gondolhat rólam. – és bólintottam, de a férfi arca együtt érzővé vált, és csendesen mondta.

- Szegény, végig kiabálta az éjszakát. Az ügyeletes kollega mondta.

- Én is tehetek róla, hogy így van – sírtam el magamat.

- Szerette, ugye?

- Nagyon – bólintottam.

Az orvos lépett oda hozzánk.

- Be akar menni hozzá? Talán jót tesz majd neki. Magát hívja folyton.

- Akkor igen – mondtam, és valahogy szívembe ismét beleköltözött a jeges félelem. Beléptünk a csendes szobába. Chaterina üveges szemmel nézett ki az ablakon. Kezei az ágy oldalrácsaihoz volt kötözve. Az orvos meglátta megütközött arcomat, és csendben odasúgta nekem:

- Csak azért, hogy ne tegyen kárt magában.

Az ágyhoz léptem, és megérintettem a kezét. Lassan, felém fordította a fejét, rám mosolygott, majd nemes egyszerűséggel közölte:

- Veled még nem végeztem - aztán visszafordult az ablak felé. Csak álltam ott, és néztem Arca majdnem békés volt. Szép bőrén játszott a napsütés. Arca sápadtsága pedig még jobban kiemelte szeme őrült tüzét. Aztán megrázkódott, és ismét rám nézett. Tekintete megtelt melegséggel, és halkan rebegte:

- Szeretlek.

Visszamosolyogtam, aztán felálltam, és visszamentem a szobámba. Többet nem mentem be hozzá, másnap hazaengedtek, de még napokig hallottam a hangját „Veled még nem végeztem” aztán pedig a hihetetlen szerelmi vallomást.

A tárgyaláson megpróbáltam tárgyilagos maradni. Mindent őszintén elmondtam. Az egyetemi előadástól az utolsó aktusunkig. Chaterina egy szót sem szólt, csak ült, zavartan a vádlottak padján, és egy zsebkendőt csavargatott a kezében. A bíróság elmeszakértőket kért fel, hogy állapítsák meg Chaterina elmeállapotát. A diagnózis egyértelmű volt, és elrendelték a kényszergyógykezelést. Chaterina bevonult a közeli elmegyógyintézetbe.

Eleinte minden héten meglátogattam. Lassan javult, de aztán egy nap az igazgató a látogatásom után behivatott. Magas, erős ember volt. Kicsit emlékeztetett Frankenseninre. Hellyel kínált, aztán maga is leült az íróasztala mögé.

- Azért hívattam, mert szeretném, ha nem látogatná meg egyenlőre a beteget. Amikor elmegy, mindig izgatottá válik, és ismét felbolydul benne a gyilkos ösztön.

- Természetesen, ha rossz hatással vagyok rá, akkor nem jövök többet. De, szeretném, ha telefonon értesítene, ha bármi változás állna be.

Az orvos bólintott, és miután még egyszer visszamentem a beteghez, hogy utoljára átöleljem, soha többé nem láttam a két csillagszemet.

Egy hónapja nyilvánították Chaterinát gyógyultnak. Elhagyta az elmegyógyintézetet, és Chsikágóba költözött. Egy ottani barátommal beszéltem a minap. Megszaporodtak a gyilkosságok azóta. Az összes áldozat férfi.

Vége

Vissza a kezdőlapra