Esteledett. A Duna fölött sárga, vörös és kék fények
játszottak. A fák koronája sötéten bólogatott a lenyugvó nap tükörképe felé.
A Vízirendőrség motorcsónakja ott lebegett a
strand vizén. Végigjárta a holtágak fővonulatát, és most a benne ülő emberek
szomorúan latolgatták, hogy mit is kéne tenni.
- Szerintem
pedig csak errefelé lehetnek. - mondta Mátravőlgyi. -
Érzem.
- Bár nekem nincsenek apai
megérzéseim, szerintem is itt bújik valahol, ha bejár Pestre. Valamelyik
öbölben húzta meg magát, vagy feltört egy nyaralót. - helyeselt a Vízirendőrség
főnöke.
- Utána néztetek, hogy ki vett itt
mostanában nyaralót?
- Ketten is, de egyikük sem a
keresett személy. Utána nézettem.
- Kössz. -
mondta Dallós.
- Mit tehetünk? - kérdezte Mátravőlgyi.
- Ma már semmit, túl sötét van, de
holnap megszervezzük a keresést. Figyeljétek csak meg, még a legutolsó bokor
alá is benézünk. Meg lesznek a gyerekek, meg a gyilkos.
- Félek. Nem fogja bántani az öcsém őket?!
- A pszihológus szerint birtokolni
akarja a családodat, és nem megsemmisíteni. - nyugtatgatta Dallós a megrémült
apát.
- Jó, jó, de mi van akkor, ha ezt
Péter nem tudja. - csend ült a kis társaságra. Meredt szemmel néztek a
szürkeségbe, majd Dallós megszólalt:
- Akkor meg már mindegy, öregem!