Először csak döbbenten
bámulták a lányt, aztán Viki észhez tért.
- Telefonálni kéne a
mentőknek – mondta. Panni sírni kezdett.
- Minek…oda,…már meghalt.
- Akkor meg a rendőröknek –
nyúlt hátra a mobiljáért Viki.
- Van ott valami a pad alatt
– bökött szipogva Panni a halott felé.
- Nem mehetünk oda, mert
összetapossuk a nyomokat – hagyta abba a mobil gombjainak nyomkodását Viki, és
gondolkodni kezdett, hogyan is kaparinthatnák meg a papírlapot.
- Menj oda, és nézd meg,
hogy él-e még, és vedd fel a papírt – utasította Pannit.
- De már nem él – méltatlankodott a másik, majd bizonytalan léptekkel elindul a pad felé. Remegő kézzel vette fel a papírlapot.
- Na, mi van rajta? –
türelmetlenkedett Viki.
- Nevek és időpontok.
- Olvassad fel légy szíves –
kérte Viki. Panni pedig reszketeg hangon olvasni kezdte.
- Móni: 16:45, Orsi: 17:45,
Vera: 20:00, Anita: 20:00, Kati: 16:45, Sári: 17:45.
- Van mire felírnod? –
kérdezte Viki. Panni bólintott, aztán lemásolta a szótárfüzete hátuljára a
cédula tartalmát, aztán a papírt ugyan úgy összehajtotta, ahogy volt, és
visszatette a földre. Viki közben felhívta a rendőrséget.
Miután vallomást tettek, Vikit és Pannit felküldték a tanáriba. Péter fogadta őket. Sápadt volt és nagyon fáradtnak látszott. Leültette a két lányt a titkárnő előszobájában, aztán a titkárnőhöz fordult:
- Sikerült elérnie már az igazgató urat?
- Nem. Horgászni ment a Kistóhoz. Ilyenkor mindig kikapcsolja a mobilját.
- Egyébként, maga mit keres itt még?
- Valaki teljesen összekavarta a nyilvántartási kartonokat. Egybe van csapva az egész.
- Ki férhetett hozzá?
- Hát én – harapta be a száját a negyvenes csinos asszony – aztán az Igazgató úr, meg mindenki. – Péter meghökkenve nézett az asszonyra.
- Ott lóg most is a pótkulcs hozzá a fogason. Egyszer az Igazgató úr elhagyta a magáét, a pótkulcs azóta ott lóg a fogason. Pénzt nem tartottunk benne, a kartonok meg nem fontosak annyira.
- Ne mentegetőzzön nekem Ágika, nem maga döntött így. Nos, akkor a két miss Marple szépen leül ide – mutatott a tárgyalóasztalra, és segít összepofozni az aktákat, hogy ne legyen annyi idejük nyomozósdist játszani.
Az akták valóban alaposan össze voltak keverve. A diákok jelentkezési lapjai egyberakva a tanárok nyilvántartási lapjával, és a takarító szerek havi rendelési lapjával. Először minden fajtát különcsoportosítottak, majd a lapok visszakerültek lassan a megfelelő dossziéba. Ágika pedig egyfolytában a telefont nyomkodta, de az igazgató csak nem akart előkerülni.
- Te - súgta oda Viki Panninak, - mikor tudjuk így Ildit meglátogatni?
- Nem tudom, de azt hiszem, hogy hamarosan nagyon sok szabadidőnk lesz.
- Ezt, hogy érted? – nézett kíváncsian a barátnőjére Viki.
- Szerintem be fogják zárni a sulit.
- Hát, igen, Hullunk, mint a legyek – kuncogott Viki, aztán elszomorodott. Nem volt kedve másik iskolába járni.
Ágika kiment az irodából, így hangosabban beszélgethettek.
- Mi lehet az a lista? – kérdezte Panni.
- Talán azoknak a névsora, akik drogoztak – mondta Viki.
- De miért csak lányok?
- Nem tudom. Azt megnézted, hogy Bea írásával volt-e írva?
- Mit tudom én? Nem ismerem Bea írását.
- Persze, persze – gondolkodott el Viki.
- Nézd meg, a Kovács tanárnő kétszer is elvált – mutatta Panni a kartont.
- Csinos nő, meg azt hallottam, hogy kikapós.
- Te nem ismerted régen. Állandóan kék, zöld volt. Verte a férje.
- Aztán?
- Aztán el akart válni a pasitól. Itt volt fűtő a koleszban.
- És - lett egyre izgatottabb Viki.
- A pasi úgy beterítette a tanárnőt a szeneslapáttal, hogy majdnem belehalt. Három évet kapott érte.
- Mikor fog szabadulni?
- Á, nem ő a gyilkos. Még két éve van hátra.
- Te – mondta lehangolva Viki – hol van a Farkas tanár úr dossziéja?
- Nem nálad? Nálad vannak a-l-ig.
- Nem találom.
- Biztosan a dirinél van a fegyelmi tárgyalás miatt.
- Az lehet – bólintott Viki, és összepofozta a dossziékat.
- Tudod nálam meg ki hiányzik? – kérdezte Panni.
- Ki?
- Hogy hívják az öreg Jo bácsit?
- Ha jól tudom, Tóth Józsefnek.
- Itt olyan nincs.
- Nézd meg, hátha belekeveredett Tóth tanár úr dossziéjába – Panni gyorsan átfutotta, aztán megrázta a fejét. Az a dosszié is eltűnt.
Délután öt óra volt. Rendkívüli értekezlet. Pásztor igazgató úr gumicsizmában érkezett, ahogyan a tó mellől nagy nehezen előkerítették. A tanárok is otthoniasabban voltak öltözve, mint egyébként. Csak egyetlen ember volt ugyan olyan elegáns, mint máskor, Fábián nyomozó. Mind a tanári nagy tárgyalója mellett ültek.
- Azért ültünk össze – kezdte az igazgató – mert az iskolánkban történő gyilkosságok miatt a gyerekek nincsenek biztonságban. El kell döntenünk, hogyan legyen tovább.
A felügyelő felemelte a melle elé a kezét, ezzel jelezve, hogy szólni kíván.
- Szeretném előre leszögezni, hogy a nyomozásnak ebben a szakaszában nem lenne túl szerencsés bezárni az iskolát. A nyomok nem vezetnének sehová.
- És, ha szabad kérdeznem a nyomozó urat, eddig mire jutottak? – kérdezte felháborodottan Pásztor. A férfi lesütötte a szemét – Azt mondta nekem tegnap, hogy több haláleset nem lesz, erre ma ismét, és milyen brutálisan!
- A nyomozás során felderítettük, hogy egy, vagy két gyerek extazi tablettát terjeszt az iskolában, úgy, hogy azokat piciny nejlonzacskókban a zuhanyzó…
- Ezt mi is tudjuk! – csattant fel az igazgató – Azt mondja meg, hogy ki a terjesztő, majd mi kicsapjuk innen.
- Erre, még sajnos nem sikerült rájönnünk, pedig több gyereket is kikérdeztünk.
- Ne haragudjon, de nem egy Derrick felügyelő maga – csóválta a fejét, aztán a többiekhez fordult.
- Szavaznunk kell, hogy bezárjuk-e az iskolát, ha már a hatóságok nem képesek elhatározni magukat.
- Elnézést – szólt ismét közbe a felügyelő –, elég lenne az, ha a diákok csoportosan közlekednének.
- Ne haragudjon, uram – fordult felé az igazgató – foglalkozott ön már kamasz gyerekekkel? – a felügyelő megrázta a fejét – Nos, a kamasz gyerek, pont az ellenkezőjét teszi, mint amit kérnek tőle. Tudja, lázadó kor. Én ezért nem vállalom a felelőséget! Szavazzunk titkosan.
Felállt, a szekrényhez lépett, és mindenkinek kiosztott egy-egy névjegykártyát, és fekete filcet.
- Kérem, a névjegykártya hátuljára írják le, hogy igen, vagy nem, majd ebbe a dobozba dobják be.
Lázas írogatás kezdődött, aztán végigadogatták a régi bonbonos dobozt, és mindenki beledobta a saját cetlijét. Az igazgató végül átadta az egészet a felügyelőnek.
- Számolja meg maga, úgy sem szavazott.
Nem volt mit számolni, mindenki arra szavazott, hogy egyenlőre zárják be az iskolát.