Tizenharmadik fejezet

Chatrina, Suzie és a cseléd Luie szobáját hozták rendbe. Mióta eltűnt ide nem volt bejárás. A csléd az ablakokat mosta. Mikor levették a függönyt, hatalmas porfelhő libegett át a szobán. Suzie elrángatta az ágyat, és most mögötte takarított.

- zt a kirakodóvásárt – méltatlankodott, miközben előrángatott három fél pár zoknit, egy kávéscsészét, az általa rég keresett angolszótárt, és valami füzet félét. A füzetet fogta bevágta az éjjeliszekrény felső fiókjába, az angolszótárral, pedig elkezdett átvonulni magához.

- Hová, kisasszony azzal a könyvel? – kérdezte az anyja, viccesen.

- Ez az enyém, már évek óta hiányzik.

- De apád vett másikat – mondta az asszony.

- Igen, de ez tele volt a feljegyzéseimmel. Nézd csak – mondta, és belelapozott a szótárba. Valóban, a margókon lábjegyzetek tucatját lehetett látni. Az utolsó lapok közül, pedig kiesett egy levélke. Chatreine felvette, és szétnyitotta. Könyes szemmel olvasta a rajta lévő szöveget:

Ha megtalállak.

Ha megtalállak, tudni fogom, hogy milyen vagy,

Még akkor is ha körbefog a bús alkonyat.

Mert tudni fogom, hogy Téged nekem szánt az Ég,

És Veled fog érdekelni már csak a zord lét.

Boldoggá szeretnélek tenni ismeretlen,

Mert tudom, hogy Te vagy az örök szerelmem.

Chaterina szeme megtelt könnyel. Odanyújtotta a lapot a lányának, aki szintén elolvasta a verset. Összehajtotta ismét a lapot, betette a szótárba, és a könyvet a bátyja könyvespolcára tette.

Berto fárdat volt. A törpe a kihallgatóban ült az ügyvédjével. Magas, szikár ember volt. Egykedvűen hallgatta, amit a másik mondott, néha belekérdezett, aztán tovább bámult a másik arcába.

- Ravasz vén róka – bökött a fejével az ügyvéd felé Paul Ligne az Adatgyűjtési Osztály vezetője.

- Szerintem is. Majd kapunk pár jelentéktelen nevet, akit ha lecsukunk, attól még a kábítószer kereskedelem ugyan úgy folyik majd a környéken, és kész. Nem tudod hol van a vizsgálóbíró? Nincs az irodájában, pedig kilenckor már mindig ott szokott ücsörögni, és az aktákat tanulmányozza.

- Azt mondta, hogy ma később jön, utána néz valaminek.

- Nagyon alapos ember, mint egy buldog.

- Ja, mint egy boldog buldog – nevetett saját szóviccén Ligne.

Az ügyvéd most felállt, és kifelé indult. Berto ellépett az ablaktól, mintha kukkoláson akarták volna rajtakapni.

- Az ügyfelem felkészült a vallomására – mondta az ügyvéd szelíd, behízelgő hangon. Berto nagyot sóhajtva ment az ügyvéd után. Már előre unta a betanult színjátékot.

Nathalie épp a tízóraiját ette, mikor Suzie belépett az ajtón.

- Szia, Suzie! Mi volt a családi vacsorán? – kérdezte jókedvűen barátnőjét a lány. Suzie elcsodálkozott a hatalmas változáson. Tegnap egy depressziós, rosszkedvű lányt hagyott itt, aki félt a múltjától, most meg egy jókedvű valaki fogadta.

- Veled mi van? – kérdezte nevetve.

- Képzeld el, majdnem kinyírtak. Ha nincs Nina – bökött a mosdónál álló lány felé az állával, - akkor már alulról szagolom a béka fenekét.

Mindhárman jót nevettek a viccen. Nina előre lépett, és bemutatkozott. Suziet megfogta kedves, nyílt arca. Tudta, hogy már látta valahol.

- Ugye Te is a helyi gimibe jártál?

- Igen, igen. Kettővel voltam nálad feljebb. Aztán irány a Rendőr Akadémia.

- Karatéztál a suliban.

- Igen, megyei bajnok voltam. Lehettem volna országos is, de belefordultam egy rúgásba.

- Az gáz – szólt bele most Natalie is.

Suzie most kicsit elszontyolodott. Azért jött, hogy megmondja, hogy már nem kell visszafeküdnie a kórházba, de nem tudott hyogyan hozzáfogni. Félt, hogy elrontja Nathalie törékeny jókedvét. Mint mindig, most is az élet oldotta meg a kínos dolgot. Nathalie megkérdezte:

- Hogy van a patád? Látom, már nem sántikálsz.

- Igen, a doki szerint gyorsan gyógyul a lábam.

- Akkor hazaengedett – mondta a lány. Egy pillanatra kiült arcára a kétségbe esés, szeme megtelt könnyel, de végül megrázta a fejét, és mosolyogva mondta:

- Örülök, hogy meggyógyultál, de azért hiányozni fogsz.

- Nem hiszem – folyt bele a beszélgetésbe Nina – az orvos, és a parancsnokom megengedte, hogy lófráljak veled a városban. Miért ne lófráljunk Suziék fellé?

Jobert Gould a Michou mama panziójának konyhájában ült. Edith épp a kacsát tolta be a sütőbe. Meglocsolta még egy kis citromlével, aztán a vizsgálóbíró felé fordult.

- Szóval a mai fiatalokról akar megtudni pár dolgot? Sajnos, ide ők nem járnak, csak vasárnaponként, ha a család itt ebédel.

- Akkor beszéljen nekem a családokról – mondta Jobert Gould, és beleivott a konyakjába.

- Vannak az ügyvédék. Ott eltűnt a legnagyobb gyerek. Leszökött Marsellébe egy focimeccsre tizenhatéves korában, és többet nem láttuk. Hány éve is ennek már? Legalább három. Az a gyönyörű asszony, az anyja, szinte belerokkant.

- Meg lett a gyerek – szólt közbe a vizsgálóbíró. Az asszony szeme elkerekedett, a férfi pedig büszke volt magára, hogy tudott olyat mondani Edithnek, amiről nem tudott.

- Komolyan? Hol volt eddig?

- Algíriában, elrabolták annakidején a kikötőből.

- Ez igazán nagyszerű. Meglesznek a gyerekek, csak engem nem ismer az apám – mondta szomorúan az asszony. Gould felnézett rá. Mennyire hasonlít az anyjára. Csak az arca nem. Az apró kék szemek, azok mások mint az anyja hatalmas zöld szemei. De így is szép. Emlékeztette valakire.

- De, hát maga ismerte az apját – mondta. – Ha jól tudom, szépen éltek Marieval.

- Valóban, a férfi aki felnevelt, szépen élt az anyámmal, de nem ő az igazi apám. Nemrég találtam meg az adoptálásomról szóló iratot.

- De, hát, akkor… Jobert Gould döbbenten jött rá arra, hogy hol is látta már ezeket az apró kék szemeket. Minden reggel a tükörben.

Berto alig várta, hogy végezzenek. A törpe dalol, mint egy pacsirta. Az ügyvéd beadta neki, hogyha kitálal, az enyhítő körülmény. Ám, ahogy sejtette, csak az apróbb nevek kerültek előtérbe. Madame Loulu neve még csak fel sem vetődött, pedig Berto ő rá pályázott.

- Ismeri Madame Loulut?

-- Nem, ügyfelem nem ismeri az említett hölgyet. A szervezet sejtszerűen épül fel, mint ahogy látja, csak a közvetlen alá és főlé rendeltjét ismerik az emberek.

Bertonak lett volna kedve megkérdezni, hogy az ügyvéd ismeri-e a fent említett asszonyt, de lenyelte, hisz úgy sem ismerné el. Egyébként is már szinte toporzékolt a türelmetlenségtől. Előbb jelentette a megfigyelő egység, hogy feltűnt a nagynénjénél az albínó. Akkor akarták elkapni, mikor kijön a házból, Berto pedig ott akart lenni.

- Nos, akkor összefoglalom. Maga csak ezt a Zsebes Chuchut ismeri, de a rendes nevét nem tudja. Tőle kapja az árút, amit ebben a megyében terít. Az Aranykakas, és még két másik diszkó tartozik magához. Így van?

A Törpe és Bernard, az ügyvéd egyszerre bólintottak. Berto nagyot sóhajtva állt fel.

- Mindjárt legépelik a vallomást, azt írja alá, aztán mehet vissza a vizsgálatiba.

- Ha jól tudom, mivel együtt működött magukkal az ügyfelem, szabadlábon védekezhet – mondta az ügyvéd behízelgő modorral.

- A papírokat még ma átküldjük az ügyészségnek, majd ott kiszabják az óvadékot. Ne felejtse el ügyvéd úr, hogy ügyfele gyilkossági ügybe keveredett – azzal kiviharzott. Négy emberre rámutatott, és már rohantak is a garázsba.

A vizsgálóbíró a Törpe vallomását olvasta. Már negyedszer kezdett bele, de még mindig nem fogta fel a jelentését a szavaknak. Gondolatai folyton Marien jártak. Szegény asszony, milyen rémült lehetett, mikor teherbe esett, és ő nem volt mellette. Hatalmas harag gyúlt a szívében maga iránt, aztán pedig mindent elsöprő hála az iránt az ember iránt, aki gyermekeként nevelte fel Edithet. Marie még két gyermeket szült a férjének. Két fiút. Emlékezett, ahogy várta három évvel ezelőtt a nagyobbikat a pályaudvaron. Akkor iratkozott be a Sorbonra. Majd egy évig találkozgattak. Aztán a fiú eltűnt. Akkor azt hitte, hogy a barátai miatt nem ér rá. Mondott is neki valami ilyesmit a fiú, de most már tudta, nem akarta, nem tudta megmondani neki Marie halálhírét, ezért maradt el. Elgondolkodott, aztán felvette a telefont, és tárcsázott.

- Halló – hallotta meg a felesége bársonyos hangját.

- Szervusz Julie, hogy vagy?

-Hiányzol – mondta az asszony őszintén.

- Hamarosan otthon leszek. Drága, akarok mondani neked valamit.

- Mond, Drága- telt meg az asszony hangja izgalommal.

- Beszéltem a Michou mama tulajdonosával Marieról, tudod, akivel előtted jártam együtt.

- Tudom – mondta az asszony és a hangja megremegett.

- Mmeg a régi időkről, és rájöttem, hogy Edith, szóval, a mostani tulaj…

- A Te lányod – mondta ki az asszony a vonal másik végén.

- Te tudtad? – döbbent meg Jobert Gould.

- Marie írt nekem annak idején. Kért, hgy ne mondjam el neked a titkát, csak ha már ő meghalt. Nem akart minket szétválasztani, hogy is mondta, mert annál jobban szeret Téged. Így hát nem mondtam el, de küldtem minden hónapban egy nagyobb összeget a számlájára. Ezzel járulva hozzá Edith neveltetéséhez.

- Szeretlek – szakadt ki a vizsgálóbíróból. Akkor jött csak rá, hogy már évtizedek óta nem mondta ezt a feleségének.

Suzie a váróban ült. A Skót az orvosánál ült. Kihallotta erős követelőző hangját. Magának sem merte bevallani, de előző éjjel nagyon megijesztette. Most már tudta, hogy sokkal nehezebb lesz leszoktatni kedvesét a drogról, mint gondolták. Szegény fiú, egész éjjel ott reszketett mellette. Most nyílt az ajtó, és az orvos sietett ki.

- Kérem, kisasszony jöjjön velem.

Átsiettek a másik, üres rendelőbe. A férfi, leült, és hellyel kínálta Suziet is.

- Nem kertelek kisasszony – kezdett bele. – A barátja nagyon rossz állapotban van. Beadtam neki most egy nyugtatót, de azonnal el kéne vinni a klinikára. Még két, három adag heroin, és visszafordíthatatlan lesz a folyamat.

- Értem - bólintott Suzie. – A szüleivel nem kéne beszélni?

- De, máris hívom őket. Ön tudja, hogy a svájci klinika mikorra várja Berléand urat?

- Keddre, de már hétfőn utazik. Úgy is bemegyünk Párizsba a bátyámért, akkor feltesszük őt is a gépre.

- Addig is, be kéne fektetni a kórházba.

- Nem – rázta a fejét a lány.

- Tud érte felelőséget vállalni? –Suize elgondolkodott. Tudta, érezte, hogy Shonnak szüksége van rá. Ha tegnap nem olyan határozott vele, biztosan szerez valahonnan egy adagot. A kórházban, pedig nincs érzelmi visszatartó erő. Végül határozott.

- Adjon, kérem egy beutalót, és ha nem bírok vele, magam viszem be a kórházba.

- Megbízom magában – mondta az orvos, a határozottságát látva, majd kiállította a beutalót.

Berto a kocsira lökte az albinót, és hátrabilincselte a kezeit. A fiú tiltakozott, hogy ő nem csinált semmit. Paul Liny a tárcáját hajtogatta szét.

- A neve Coholi Bernard. Állandó bejelentett lakása ez. Nem büntetett előéletű.

Három rendőr kellett, hogy betuszkolják a járőr kocsiba. A nagynénje előrohant a nagy felfordulásra, és most ott tördelte a kezét a kapuban.

- nem rossz fiú ő, uraim. Ne vigyék el – sírt. Miután a hadakozó férfit betuszkolták a kocsiba, kissé lecsillapodott. Berto az asszonyhoz fordult:

- Ne sírjon madame Michou – mondta szelíden a felügyelő. – Ha nem csinált semmit, nem lesz semmi baj - Aztán elgondolkodott. – Van önnek valami köze a vendéglős Michou mamához?

- Nem, nem, csak annyi, hogy a vendéglőt az én nagyanyámtól vették még meg a háború előtt, és megtartották a nevet. Benne volt a szerződésben.

- Kicsi a világ – gondolta Berto, és beszállt a kocsijába. Megindult a kis karaván a rendőrőrs felé. A csendőrség is beszállt a rohamkocsijába, nem volt rájuk már szükség, így visszamentek a laktanyába. Ekkor kanyarodott ki a kocsi a mellékutcából. Négy fiatalember ült benne. Leálltak a kapu előtt, ahol előbb még a rendőrség állt és rágyújtottak.

- Szerintetek köpni fog? – kérdezte a hátsó ülésen egy magas, vékony srác.

- Nem hiszem, Kicsi Bernardunk annál beszaribb. Azt, pedig tudja, hogy ha dalol, én magam nyírom ki – mondta az anyósülésben ülő, nagydarabfiú. Láthatólag ő volt a főnök. – Jack, menj be, és nyugtasd meg az öreglányt – a kis alacsony, szőke fiú kiszállt a hátsó ülésről és bement a házba.

- Nem akartam előtte mondani, de vedd fel Kokóval a kapcsit. Vigyen be egy aranylövést Kicsi Bernárdnak a sittre.

Folytatása következik

Vissza a főoldalra