Furcsa
zúgásra ébredt. A háta fájt, és ahogy kinyitotta a szemét, úgy érezte, mintha
teleszórták volna homokkal. Korházban volt. A gépek zúgtak körülötte. Szomjas
volt. Egy nővér ült az ágya mellett, aki egyből odahajolt hozzá.
-
Na végre, hogy felébredt, kedves. A nagybátyja már nagyon aggódott önért –
Julcsi összerezzent, és a kezdeti nyugalma elszállt. Szeme megtelt könnyel, és
végigcsorgott az arcán. Nem értette, hogy miképpen úszhatta meg Ottó a
lövöldözést.
-
Ne sírjon, kedves – mondta a nővér – mindjárt beküldöm a nagybátyját – azzal
kisietett, Julcsi pedig tüntetőleg becsukta a szemét.
-
Te buta liba! – hallotta Ottó hangját. Magyarul beszélt – Azt hitted, hogy
megszabadulsz tőlem?
-
Mit akarsz tőlem? Hova viszel? Jogom van tudni!
-
Mikor tanulod már meg, hogy neked itt nincs jogod? Túl sok pénzembe kerültél,
azon kívül nem kapok érted egy fillért sem, ha nem szállítalak le, csak egy
golyót a gyomromba. Mindjárt jön egy felügyelő, hogy kikérdezzen. Azt mondod
neki szépen, hogy egy férfi megtámadt a WC-ben, te elfutottál előle, ő pedig meglőtt. Kitalálsz egy személyleírást, és kész.
-
És ha az igazat mondom? Elvisznek a rendőrök, és megszabadulok tőled.
-
Erre is gondoltam – mondta a férfi, és elővett egy injekciós tűt. – Ez egy
szer. Ha beadom, egy óra pár perc múlva olyan fájdalmaid lesznek, hogy azt is
megbánod, hogy megszülettél. Ha nem kapod meg egy órán belül, meghalsz – mondta
a férfi, és befogta egyik kezével a lány száját, aztán kihúzta az infúziót, és
beadta a szert a hiába kapálódzó karba, aztán kiment.
Julcsi
egy pár perc múlva megérezte a fájdalmat a hasában. Rémülten nézte a plafont.
Ottó nemsokára visszatért egy magas, középkorú férfival.
-
Jó napot, kisasszony. Én Stefan Krebitz
felügyelő vagyok. El tudná mondani, hogy mi is történt?
-
Igen – tette a hasára a kezét Julcsi, mert egyre jobban fájt. Ottó aggódva
nézett rá – a vonat WC–én ültem, amikor feltépte az ajtót. Meg akart
erőszakolni. Valahogy kitéptem magamat a szorításából, aztán leugrottam előle a
lassító vonatról. Futottam, aztán éreztem a fájdalmat a vállamban, majd
elájultam.
-
Hogy nézett ki a férfi? – kérdezte a felügyelő.
-
Hát – mondta Julcsi egyre jobban eltorzuló arccal, - magas, sötét hajú, és szemű, olyan negyven éves lehetett. A karjára egy delfin
volt tetoválva.
-
Köszönöm kisasszony, nem is zavarok tovább – szólt a felügyelő, aztán kezet
rázott Ottóval.
-
Beszéltem az orvossal, holnap kiengedik az unokahúgát a korházból. Szerencsére,
csak súrolta a golyó. Mielőtt elhagynák a várost, jöjjenek be hozzánk.
Készítünk egy fantomképet, és aláírják a feljelentést.
-
Ott leszünk – mosolygott negédesen a férfi, a felügyelő
pedig elsietett, hogy kinyomozzon egy nem létező bűnesetet.
-
Add be az ellenszert! – kapott Ottó kabátja után Julcsi.
-
Fáj, mi? – hajolt egészen közel a lányhoz kínzója. – Ha nem viselkedsz rendesen,
ezen túl tudom, mit kell tenni – mondta a férfi, és elővette a zsebéből az
ellenszert. Ismét az infúzió bemenetén keresztül adta be a szert. Julcsi testét
forróság öntötte el, lassan megszűnt a fájdalom, aztán mély álomba zuhant.