Az éjszaka közepén ébredt fel. A feje hasogatott, de tudta, hogy most
kell cselekednie. Az infúziót már kihúzták belőle. Lassan, az ágyba kapaszkodva
araszolt el az asztalig. Legnagyobb örömére azonnal megtalálta
amit keresett. Egy toll, és papír. Reszkető kezekkel kezdett el írni.
„Kérem, engem elraboltak. Magyar vagyok. A velem lévő férfi nem a
nagybátyám, hanem a fogva tartóm. Kérem, segítsenek! A lány, akit vállon
lőttek.”
Többször is elolvasta, de alig látott. A német szavak összekuszálódtak
az agyában. Végül összehajtotta lapot, és odabotorkált a szekrényhez. A lapot a
ruhája zsebébe csúsztatta. Aztán visszabotorkált az ágyához, és lefeküdt. Ismét
mély álomba merült.
Reggel Ottó keltegette.
- Kisbogaram, keljél fel, mennünk kell – Julcsi úgy nézett rá, mint egy
bolondra, aztán meglátta a nővért. Majdnem elnevette magát a férfi
álszentségén. Úgy döntött, hogy kicsit bosszantani fogja és húzatta magát.
Ottó, mint egy kisgyereket úgy öltöztette fel. Közben egyre vörösebb fejjel, ám
szépen magyarázott neki:
- Már felhívtam a hajót, amin utazni fogunk. A kapitány előkészítette
neked a betegszobát. Sokat leszel a fedélzeten. Agyon fognak kényeztetni – ki
ment a nővér. Julcsi kapott egy pofont – öltözz már!
- Olyan gyönge vagyok – húzta föl fél kézzel az egyik cipőt Julcsi.
- Na majd segítek – mondta Ottó – így sosem végzel. Remélem, tudod,
hogy egy csomó pénzemet nem kapom meg miattad. Remélem, a hajón bevágnak egy
kabinba, aztán rád sem néznek. Kis hülye! Aztán nekem
viselkedj. Az orvos előtt is, meg a rendőrségnél!
Az orvos lépett be:
- Na, hogy van a kis betegünk? – lehúzta Julcsi válláról a blúzt, és
levéve a kötést megnézte a sebet.
- Ó ez nagyon szép, elég lesz most már csak egy tapasz – azzal a
köpenye zsebéből elővette a tapaszt, fertőtlenítette a sebet, steril gézlapot
rakott rá, és letapasztotta.
- Elmehetsz – mondta – Jó nyaralást.
Julcsi lekászálódott az ágyról, és bizonytalan lépésekkel elindult Ottó
után. Megkapták a zárójelentést, és kimentek a parkolóba. A kínai inas már
várta őket egy bérelt autó volánjánál. Julcsi engedelmesen beült. Átmentek a
rendőrségre. Julcsit leültették a számítógép elé, és fotókat nézegetett. Persze
az ő gyanúsítottja nem volt köztük. Ottó mindig a közelében maradt, csak
egyszer hívta külön a felügyelő. Ekkor a klaviatúra alá csúsztatta a papírt.
Felvették a vallomást, aztán elmentek.
- Valami nekem itt furcsa volt – mondta a felügyelő a társának.
- Mi? – kérdezte a másik.
- Mintha a lány félt volna a bácsikájától.
- Ugyan már Stefan – mondta a másik, és
odalépett a számítógéphez, hogy rendbe rakja a használat után – már rémeket
látsz!
Azzal összegyűrte és kidobta a kis papírlapot, ami a klaviatúra alatt
volt. Azt hitte, hogy csak szemét.