Negyvenkilencedik fejezet

Julcsi végigment a folyosón és kinyitotta az iroda ajtaját. Mindenki irigykedve nézett utána A páncélszekrény ott állt a hatalmas íróasztal mögött. Julcsi beleillesztette a kulcsot, majd a kombináció következett, és a szekrény kinyílt. A felső polcon a könyvelés volt, a középsőn az értékpapírok, végül az alsón a kézpénz. Julcsi kivett két köteget. Nézte a rengeteg bankót, és elhatározta, hogy a magyar lányt, és még kettőt megszöktet. Kopogtak az ajtón. Julcsi gyorsan visszatette a pénzt, és elővette a főkönyvet, majd kikiáltott:

- Szabad! – Li úr lépett be rajta, az a férfi aki őt is idehozta annak idején. Mosolyogva haladt felé, a lány háta mindig borsódzott ettől a mosolytól, majd leült az egyik székre, Julcsival szemben.

- Hallom, felvitte az Isten a dolgodat kicsi Jul Csi. Rendben is van, ügyes lány vagy, de, nehogy azt hidd, hogy elmehetsz innen. Saját magam fogok rád vigyázni.

Julcsi gyomra összerándult. Keze hideg lett az idegességtől, de nyugalmat erőltetett magára, és elővette a legbájosabb mosolyát:

- Li úr, honnan gondolja, hogy el akarok innen menni. Engem itt szeretnek. A Nagynéni rám bízta az üzletet, én pedig az unokáját hordom a szívem alatt.

A férfi arcáról lefagyott a mosoly, felállt, és megkerülte az asztalt, aztán galléron ragadta a lányt.

- Mit mondasz, te büdös szuka? Mi vagy?

- Terhes – nézett vissza keményen Julcsi, és igyekezett nem mutatni, hogy mennyire fél.

- Ez itt az én birodalmam, nem engedem, hogy más kölyke beleüsse a dolgát. Ez itt a fiamé lesz.

- Azt hittem, hogy ez itt a Nagynénié – tolta el a vasmarkot a nyaka közeléből Julcsi. A férfi teljesen közel hajolt a lányhoz. Érezte rajta az alkohol és a dohány émelyítő szagát, úgy sziszegte az arcába:

- Jegyezd meg, Kao Jing is csak egy ringyó – azzal megfordult, és kisietett az ajtón.

Julcsi rendezte a ruházatát, aztán a könyvelés fölé hajolt.

Mielőtt az üzlet kinyitott volna, Julcsi benézett a Nagynénihez, aki izzadtan feküdt az ágyában. Két lány állandóan mellette volt.

- Hogy van? – suttogta Julcsi.

- Most kicsit jobban, végre hatott a lázcsillapító.

- Szegény – simogatta meg Julcsi az izzadt babaarcot, és maga is elcsodálkozott, hogy mennyire őszintén szólt a hangja. Tényleg sajnálta az asszony, főleg mert kiderült, hogy tejhatalma még sem teljes. Julcsi rájött, hogy a Nagynéni a kínai maffia aranykalitkában tartott rabja.

Az este ugyan úgy kezdődött, mint máskor. A vendégek jöttek, mentek és fizettek. A kasszás lánynál gyűlt a pénz, amit Julcsi egy óránként elkért, felvitte az irodába, és könyvelt. Minden tizedik vendég után lecsípett öt százalékot. Délután úgy kalkulálta, hogy ezt az összeget még nem veszik észre, és ezzel a módszerrel összegyűjthet annyi pénzt, hogy megszökhessenek. A pénzt egy dobozba gyűjtötte. Ha megtalálják, csak annyit mondott volna, hogy az az extra profit.

Épp a tizenegy órás bevételen volt a sor, amikor egyszerűen betörtek az épületbe. A lányok visítva szaladtak fel az emeletre. A kidobó fiúknak már nem volt idejük elővenni a fegyvert. Négy állig felfegyverkezett kínai állta el a vendégek elől az utat, akik kénytelenek voltak a hátsó termekbe visszavonulni. Julcsi most sem esett ki a szerepéből, és mosolyogva lépett a fegyveresek elé:

- Parancsoljanak uraim!

Ám azok nem feleltek, úgy álltak ott, mint egy élő fa, aztán szétnyíltak, és megjelent az ajtóban egy ötödik férfi. Hatalmas volt és iszonyatosan kövér. Julcsi azonnal tudta, hogy nem lehetett más, csak a sokat emlegetett Kövér Hanoi, a spanyolországi kínai maffia feje. Mindenki kővé vált. A Kövér végigjártatta a szemét az előtérben maradt pár emberen, majd tekintete megállapodott Julcsin.

- Szóval te vagy az a lány, aki ki akarja túrni Kao Jinget innen?

- Én, eszemben sincs! – háborodott fel Julcsi az igazságtalanságon, és tudta, hogy a dologban Li úr keze van.

- Akkor, meg mit játszod itt a főnökasszonyt?

Julcsi annyira félt, hogy már bátor lett tőle. Arany fürtjeit felvetette, és egyenesen a férfi malac szemébe nézett.

- A Nagynéni bízott meg az üzlet vezetésével, amíg beteg.

A férfinek tetszett a bátor kis törékeny lány. Odament hozzá és hatalmas tenyerébe fogta az állát.

- Kao tudhatná, hogy tőlem kell ilyenkor segítséget kérnie. Megint kitört rajta a malária, mi?

- Igen – válaszolták páran.

- Nos, vezess! Mutasd a könyvelést – Julcsi rosszul lett az ijedtségtől, hogy lebukott, de összeszedte a tizenegy órai pénzt, és elindult, nyomában a szuszogó kínaival. Már az iroda ajtaját is kinyitotta, amikor megjelent a Nagynéni.

- Mit akarsz az irodámban Dagadt? – kiáltott rá a férfira, ahogy csak fáradt, beteg testétől tellett.

- Rábíztad a vagyonomat erre a csitrire. Utána nézek.

- Itt ugyan nem kutakodsz! Megkapod a pénzed minden hónapban. Amíg így van, itt semmi keresni valód – lihegte Kao és az irodai ülőgarnitúra egyik foteljébe roskadt.

- Na, és ezt ki mondta neked?

- Te, sőt alá is írtad – acsarkodott a fotel mélyéről az apró asszony – Julcsi, az első polcon találsz egy dossziét szerződések 1995 felirattal, vedd elő. Hamar az asszony kezébe került a dosszié, az pedig elő vett belőle egy lapot, és a férfi orra alá dugta. Annak pedig alaposan megnyúlt a képe.

- Senor Hanoi távozni kíván. Julcsi nézz utána, hogy az összes emberével kitaláljon az ajtón.

A férfi sarkon fordult, majd a válla fölött még visszasziszegett:

- Várhatod, hogy megvédjelek!

Aztán nagy dérrel – durral távozott. Julcsi megnyugtatta a vendégeket, kirángatta a remegő lányokat a szobákból, mindenkinek pezsgőt hozatott, majd visszament az irodába. A Nagynéni ott aludt a fotelban. Homlokán gyöngyözött a verejték.