Ötvenhatodik fejezet

Julcsi fejére ismét rákerült a zsák. Remegő lábakkal botorkált két férfi társaságában a kocsiig, aztán ismét hosszú percek teltek el, mire kiszálltak ismét. Felmentek egy lépcsőn, aztán lerántották a fejéről a zsákot, és őt ismét elvakította a fény. Hallotta, hogy rázárják az ajtót, legnagyobb megkönnyebbülésére, az emeleti lakosztályában volt. Csönd vette körül. Lassan sírni kezdett, aztán hányingere lett. Berohant a fürdőszobába, és a WC fölé hajolt.

Kimerülten állt be a zuhany alá, de a víz sem tette meg a hatását. Julcsi mocskosnak érezte magát. Belehanyatlott az ágyba, ahol előző éjjel még Fernandó simogatta, és álomba sírta magát. Arra ébredt, hogy valaki megfogja a kezét. Kényszeríteni kellett magát, hogy kinyissa a szemét. Kao Jing ült az ágy szélén. Törékeny alakján gyönyörű keleti mintás köntös. Mosolygott, de Julcsi megrettent ettől a mosolytól.

- Elintéztem, hogy Hanoi ne egy dohos pincébe zárasson – mondta, és bíztatóan simogatta a remegő kis kezet. – Még szomorúbb vagyok ám lányom. Valaki azt mondta, hogy Te mérgeztél engem.

Julcsiban felébredt az életösztön. Tudta, hogy csak a nagynéni bizalmának visszaszerzésével mászhat ki a halál torkából.

- Ki mondta ezt neked? – kérdezte rekedten, mivel torka kiszáradt.

- Az nem fontos. Most átkutatjuk a lakásodat, és ha csak egy morzsányi mérget találunk is, nem érdekel a Kövér, megöllek – sziszegte a nagynéni, és megszorította a kezében fekvő kezet. Julcsi áldotta az eszét, hogy már előző éjjel minden mérget kidobatott Fernandóval.

Mindent feltúrtak, de hiába. Végül mind a két samesz széttárt karokkal jött be.

- Nem értem, hogyan hitted azt, hogy megmérgezlek – sírta el magát a lány. A nagynéni intett és a két férfi kiment.

- Miért tetted? – eredt el most a nagynéni könnye is – miért?

- A gyerek miatt – zokogta Julcsi. – Ez az én gyerekem.

- Jaj, lányom – ölelte át az asszony – nem szabadott volna, miért nem beszélted meg velem?

- Te olyan beteg voltál, én meg…, a lányok, meg Elvira! Miért kellett őket…

- Értsd már meg Te lány, ez itt egy dzsungel. A gyöngék meghalnak, az erősek pedig rettegnek, hogy a még erősebbek megölik őket. Nézd meg – mondta, és leengedte a köntösét. Julcsi döbbenten nézte az asszony máskor tökéletesen sima bőrét. Tele volt égési sérülésekkel.

- Mi ez?

- A Kövér Hanoi első dühének nyomai. Majdnem megölt, mert Te elszöktél.

- Jaj, ne haragudj – tört ki őszintén Julcsiból. Sokáig ültek csendesen, aztán Julcsi összeszedte a bátorságát, és megkérdezte:

- Mi lett a halottakkal?

- A szeméttelepre vitték őket, ha jól tudom.

-…és Fernandót?

- Szeretted őt? – nézett rá ismét szúrósan a nagynéni, de Julcsi őszintén felelt.

- Igen – aztán hozzátette, hogy enyhítse a vallomást – hisz a gyerekem apja volt.

A nagynéni részvéttel mosolygott, majd nagyot sóhajtva mondta:

- Fernandót a közeli erdőbe vitték, és elásták. Ez már majdnem temetés.

Julcsi bólintott, és visszahanyatlott a párnára. A nagynéni egy üvegcsét vett elő a zsebéből, kiment a konyhába, és egy pohár vízzel tért vissza. Belecseppentett az üvegből tíz cseppet a vízbe, majd Julcsi szájához tartotta.

- Idd meg, aludni fogsz tőle, rémálmok nélkül.

Julcsi ellenkezés nélkül megitta a keserű folyadékot. A nagynéni betakargatta, és kiment a szobából, miután lekapcsolta a villanyt. Julcsi valóban mély álomba merült.