Hatvanhatodik fejezet

A Margit- szigeti fák már hullatták a lombjukat. A szeptember végi nap kellemesen melegítette Julcsi pocakját. Már csak pár napja volt hátra a szülésig. Elgondolkodva nézte a Japán kert tavacskájának közepén ülő női szobrot. Nyugodt volt és boldog. Életében még talán nem volt ilyen boldog, talán ha gyerekkorában valamelyik Karácsony alkalmával, mikor még az apja is élt. Végig gondolta, hogy miken is ment keresztül, és beleborsódzott a háta. Aztán a forgatás napja jutott az eszébe. Mikor visszament a stúdióba, már kezdett rend lenni. Julio elé sietett és a fülébe súgta.

- Minden rendben? – Julcsi bólintott.

Végül az egész csoport elindult a rendőrség felé. Bent aztán órákig tartottak a kihallgatások, jegyzőkönyv felvételek. Julcsit is alaposan kikérdezte két rendőr, aztán átkísérték, egyenesen a rendőrfőnökhöz, aki személyesen kérdezte ki Julio jelenlétében. Mikor végeztek, a rendőrfőnök kedvesen fordult hozzá.

- Önt ezennel rendőri védelem alá vesszük. Van hol laknia?

- Igen, van egy kis lakásom a kínai negyedben.

- Az nem túl jó ötlet – mondta a férfi. – Oda egy rakás rendőr kéne, aki megvédi.

- Nem kell oda mennie – szólalt meg Julio. – Nálam fog lakni.

A rendőrfőnök bólintott és kedvesen fordult most már mindkettőjükhöz.

- Akkor oda elég három kollega, váltásban.

- Köszi főnök – nyújtott kezet Julio.

- Menjetek csak, majd összeesik nekünk itt ez a lány.

Julcsi beköltözött hát Juliohoz. Boldog egyetértésben várták ki a tárgyalást. A szenvedélyes éjszakákat nyugodt nappalok követték. A baba is nyugodtabb lett és a rendszeres orvosi vizsgálatokon is látszott, hogy rendesen fejlődik.

A tárgyaláson döbbenten figyelték, ahogy Julcsi elmondta miken is ment keresztül. Maga is sírással küszködött, amikor feltolultak a kegyetlen emlékek. Mindenkit szigorúan elitéltek. A lányokra árvaház, vagy tisztességes munkahely várt. A maláj lányt, Julcsi legnagyobb bánatára, visszaküldték a szüleihez. Julcsi pontosan tudta mit jelent ez. A lányt hónapokon belül ismét eladják, és végképp elnyeli majd a mocsár. A Kövér Hanoit életfogytiglanra ítélték, társai sem sűrűn szabadultak élve. Mielőtt Hanoit elvezették volna, még odafordult Julcsihoz, és sziszegve mondta neki:

- Megtalállak és akkor véged. Sok a pénzem, a kezem a börtönből is kiér. Akár hová is mész véged pár éven belül.

A közönség felhördült, a Kövért pedig kirángatták a teremből.

Végül eljött annak az ideje, hogy Julcsi eldöntse, hol is akar tovább élni, de ő haza akart menni. Látni akarta az anyját és a kishúgát. Julio kivette az éves szabadságát, és Magyarországra utaztak. Julcsi a reptérről hazavezető úton szinte már gyerekes boldogsággal nézte az elétárulkozó ismerős és mégis megváltozott tájat. Remegve nyomta meg lakásuk csengőjét, ahonnan aztán egy ősz hajú, ivástól eltorzult arcú asszony nyitott ajtót. Julcsi csak nézte a rábámuló asszonyt, és emlékeiben fölsejlett anyja régi arca.

- Julcsi, kislányom – kiáltott fel az asszony, és karja ölelésre lendült.

- Anya! – tört ki a zokogás a lányból, és percekig csak álltak ott, egymást átölelve, és zokogva. Végül, nagy nehezen, szétbontakoztak, és bementek a konyhába. A két fiatal leült, az asszony borospoharakat vett elő, és töltött két pohárral a hűtőből elővett vörösborból, magának pedig vizet.

- Te, nem tartasz velünk? – kérdezte Julcsi.

- Mióta tudom, hogy hazatérsz, azóta nem ittam egy kortyot sem – mondta az asszony. – Előtte viszont többet is ittam a kelleténél.

- Húgi? – emelte rá kíváncsi szemeit Julcsi. Az asszony lehajtotta a fejét, majd ő is leült az asztal mellé, és mesélni kezdett.

- Amikor eltűntél, feljelentettem Pétert. El is ítélték, most fog szabadulni a jövő év elején. Mindenütt kerestettelek, de hiába. Elnyelt a Föld. Az összes időm arra ment el, hogy különböző ügynökségekhez rohangáltam, és leveleket írogattam. Nem volt időm a picire, meg aztán rá sem bírtam nézni. Folyton rád és Péterre emlékeztetett. Nagyanyád vette magához. Apád anyja és nevelte haláláig. Most Fóton van. Néha meglátogatom, de mindig nagyon felkavar mind a kettőnket. Inni két éve kezdtem el, mikor végképp lezárták utánad a nyomozást, és nem láttam többé kiutat. Bocsáss meg érte.

- Te bocsáss meg, Anya, hogy akkor elszöktem – hajtotta le a fejét Julcsi.

Fóton örömmel fogadták Julcsiékat. Mónika, Julcsi húga kitörő örömmel ugrott elveszettnek hitt nővére nyakába. Egy egész napot töltöttek el vele. A kislány megfelelő tisztelettel viselkedett a „spanyol bácsival” szemben, míg Julio el nem kezdett idétlenkedni. Azzal az ígérettel hagyták ott a kislányt, hogy hamarosan visszajönnek érte.

Julcsi megrázta a fejét, hogy a gondolatok szétrebbenjenek a fejében, és maga elé emelte a levelet, ami eddig domborodó hasán feküdt. Nézte a szálkás betűket, és vissza kellett állnia, hogy ismét el tudja olvasni a spanyol szöveget. Furcsa, nosztalgikus érzés fogta el, mikor belefogott a sorok olvasásába.

Drága Szerelmem, Jul Csi!

Köszönök neked mindent. Azt is, hogy elárultál, és azt is, hogy segítettél megszökni. Sanghajba érve a pénzemen vettem egy kisebb házat. Vén kurvából nem lesz már úrinő, azt hittem, és óvatosan el kezdtem lányokat gyűjteni magam mellé. Ám kellett egy fedőcég, hogy a rendőrség békén hagyjon, így éttermet nyitottam. Sikerült megszereznem egy nagyon jó szakácsot, így hamar híre ment a boltomnak. A lányoknak egyre kevesebbet kellett szobára menniük, a napi bevétel is elég volt. Aztán egy szép este egy idősödő úriember jött el megnézni az éttermet. Meglátott, és megtetszettem neki. Egyre többet járt hozzánk, majd fél év után megkérte a kezemet. Én pedig nem szalasztottam el életem utolsó lehetőségét.

Drága Jul Csim. Nagyon jól megvagyunk vele. Ilyen jólétben sosem éltem még, csak Te hiányzol, és az éjszakai kis együttléteink. Olvastam a tárgyalásról. A férjem nem tudja honnan jöttem, de, azt hiszem, hogy nem is érdekli ki voltam. Sosem gondoltam, hogy valaha is ilyen boldog leszek. Kár, hogy gyermeket nem szülhetek már.

Tudom, hogy köröznek, de reménykedem, hogy új nevemmel és életemmel sosem fognak utolérni. A címedet Juliotól tudtam meg. Minden biztonságomat félretéve írtam neki a madridi kapitányságra. Rendes fiú, nem nyomott fel. Tényleg elvett már feleségül?

Csókol örökké tartó hálával

Kao Jing a Sanghaji nagynéni

Julcsi ismét az ölébe ejtette a levelet. Szeme megtelt könnyel, nem is tudta miért. Ujjai önkénytelenül jegygyűrűjét forgatták, aztán meghallotta a húga hangját.

- Julcsi, Julcsi! – hoztunk neked is fagyit. Julcsi boldogan nézett rá és Julióra. A férfi gyorsított eljárással elintéztette, hogy a kislányt magukhoz vehessék. Julcsi boldogan vette el a fagylaltot. A kislány mellé ült és lábaival kalimpálva nyalta a fagylaltot. Julió szeretettel nézte újdonsült feleségét, mellette pedig ott állt Julcsi anyja, akinél most is lakott a kis család. Szeretettel nézte elveszett és majdnem örökre elhagyott lányait.

Vége