Azt hiszem, hogy ki kéne próbálni. - mondta a
professzor miközben a kabin ajtaját távirányítóval bezárta. Egy kisebb
vadászgéphez hasonlatos jármű állt előtte. Az eredeti funkciójára is lehetett
használni, de ez egy idő gép volt. Több mint harminc éve dolgozott rajta Batler professzor, és tudta, hogy ő már nem próbálhatja ki
a Népesség Evakuáló Intézet (NEVI) új üdvöskéjét. Hetvenkilenc éves teste már
nem bírná ki az izgalmakat, így az intézet egy fiatal mérnököt, Andy Crosbyt nevezte ki erre a
feladatra. Neki kell majd az időgéppel a jövőbe kutatni, amíg nem talál egy
olyan évezredet, ahová a harmincadik század egy bizonyos számú embertömegét át
nem lehet telepíteni. A Föld ebben az
időben már annyira túlnépesedett, hogy a központi szabályozások ellenére a
népesség kilencven százaléka éhezett. A vizet csak drága eljárások után,
palackokból lehetett fogyasztani, az állatok, és a növényzet csak hatalmas
búrák alatt emberi felügyelettel léteztek. Az esőerdőket kivágták, és az erózió
szinte minden termőföldet tönkretett.
A politikai élet szinte a pattanásig feszült. Az államok vezetői, ahol
még vizet lehetett találni, féltve őrizték kincseiket. Hiába alakult meg New
Yorkban a Földi Kincseket Ellenőrző Bizottság, nem tudták a létfontosságú
élelmiszereket felosztani, mert a maffia erősebb volt. A születésszabályozás
bevezetését sem voltak képesek elérni. Létrehozták tehát a NEVI - t.
A NEVI először a naprendszer bolygóit vette célba, de itt nem tudták
létrehozni a megfelelő életkörülményeket. Ekkor gondoltak Walter
Batler professzorra, aki már elkezdett dolgozni az
időgépen, de nagyon lassan haladt, mert az anyagi lehetőségei igen
korlátozottak voltak. A NEVI végül is megszavazott neki havi tízmillió dollárt.
A kutatások bámulatos sebességet vettek, de még így is harminc évbe tellett,
amíg a tökéletes modell elkészült.
Crosby nyolc éve
került mellé, mint asszisztens, és nagyon jó kapcsolat alakult ki közöttük. A
magas, barna, jóvágású fiatalember szinte már kitalálta munkaközben a
gondolatait. A munka után pedig együtt mentek a sarki
kocsmába, ahol viszkit ittak, és megbámulták a vörös hajú, fiatal lányokat. Egy
véleményen voltak sok mindenről. Andy is szerette a
huszadikszázadbeli filmeket. Mindkettőjüknek összeszorult a torka, amikor
látták a gyönyörű erdőségeket, és a rengeteg szabadon kószáló állatot.
Most pedig ott álltak a gép előtt, és jóleső izgalom töltötte el őket.
- Magának is jönnie kéne - mondta Crosby. -
Szerintem nem olyan öreg még.
- Nem, fiam, ez a te dolgod lesz. Gyere mennyünk át a NEVI - be.
- Szerintem meg a nélkül kéne elindulnom, hogy az orrukra kötnénk az
eredményünket.
- Sajnos azt nem lehet. Ha ezt tennénk, én mehetnék a börtönbe, téged,
meg ha visszaértél, egyszerűen agyonlőnének. Te is aláírtad a szerződést.
- Hát menjünk - szomorodott el a fiú, és felvette a védőruháját, aztán
az öregre is rásegítette. A sisak, és a különleges anyagú ruha nélkül a
szabadban perceken belül megfulladtak volna. Beszálltak a liftbe, és felmentek
a földszintre. A labor tudniillik a negyedik szinttel volt alatta. Végigmentek az előcsarnokon, aztán kiléptek
az utcára.
Járművek ezrei tolongtak a széles utakon, benzingőzük szűrve is szinte
feketére festette a környezetet. Az egész város felett szürke szmogfelhő gomolygott, a nap szinte sosem sütött. New York
lakossága többszörösen kinőtte magát. Az utcákon mindenhol hajléktalanok
hevertek. Védő ruhájuk pókháló vékonyságúra kopott, akinek kiszakadt, a
hasadások mentén kisebesedett a bőre, aki pedig elvesztette, az egy - két óra
alatt meghalt. Kocsik járták az utcákat, sikátorokat és egy nap kerületenként
legalább húsz halottat szedtek össze. Hatalmasak voltak a társadalmi
különbségek. Négy kaszt volt.
Az elsőbe tartoztak a gazdagok.
Ezek fontos pozíciókat töltöttek be az állami gépezetbe, de mást sem csináltak, csak élvezték a felhőkarcolók tetején
kialakított, hatalmas lakásaikat, fákkal, szökőkutakkal, kisebb állatokkal.
A másodikba tartoztak azok, akik
dolgoztak. Egyszerű lakásaik, kocsijuk volt, és ha valamelyik fejesnek nem
tetszettek, hamar az utcára kerülhettek. Ide tartoztak a professzor és Crosby is.
A harmadik kaszt élt az utcákon.
Rongyosan, éhesen várták a halált, vagy, hogy valaki felfigyeljen rájuk, és
visszakerüljenek az épületekbe. Nagy ritkán elő is fordult, hogy megint kaptak
egy lakást, ha valami kísérletben részt vettek, ám a kísérlet nem sok jót
hozott a számukra, és a lakás hamar megürült.
A negyedik kaszt a föld alatt élt. Teljesen megszállták a metrót.
Kocsik már nem is jártak az alagutakban, hanem az egész egy várossá alakult át.
Családok éltek lent úgy, hogy hónapszámra fel sem jöttek a felszínre. A Városi
Kormányzat egy nap úgy döntött, hogy vissza kéne állítani a metróközlekedést,
és kikapcsolták a légkondicionálást, lent, de olyan mennyiségű ember áradt ki
az alagutakból, hogy megijedtek tőlük, és visszakoztak. A negyedik kaszt
viszonylag jól élt. Volt vezetékes vizük, áramuk, iskoláik, és majdnem teljesen
önellátók voltak, ám azt senki sem tudta fönt, hogy miként. Azon kívül sok
utcán sínylődő embert megmentettek. Tökéletesen felszerelt korházaik voltak. A
professzor mindig azzal viccelt, hogy csak át kéne fúrniuk a labor falát, és
ott is dolgozhatnának.
Crosbyék beültek a
professzor kocsijába és bearaszoltak a többi autó közé. A NEVI csak öt kilométerre volt a labortól,
de egy órába tellett mire az iszonyatos forgalomba átértek. A portánál
beütötték a számítógépbe ötjegyű azonosítójukat, és jobb kezüket a skennelőre helyezték. A sűrített levegős kapu sziszegve
kinyílt, ők pedig egy előcsarnokba léptek. Egy
recepciós pult mögött magas, vékony, szőke nő ült.
- Hová? - kérdezte gépiesen.
- A nagyfőnökhöz a hetvennyolcadikra.
- Nevek?
- Márta ne vicceljen, hisz tudja! - próbálkozott Crosby.
- Nevek? - szólalt meg újra a nő ellentmondást nem tűrő hangon.
- Walter Batler és Andy Crosby. - a nő kiállított
két kártyát és átadta a két férfinak. Ezeket kellett a liften megfelelően
kiképzett kamrába dugni, így a lift csak ott nyílt ki, ahová mentek.
- Viszontlátásra! - köszönt hűvösen a nő és már fordult is vissza a
számítógépéhez, a két férfi pedig beszállt a liftbe.
- Ez úgy köszönt el tőlünk, mintha az Északi sarkra mennénk. - nevetett
Batler.
- Szerinted szokott mosolyogni? - kuncogott Crosby.
- Ha nem tudnám, hogy hús - vér azt hinném, hogy robot. Nevek! - utánozta a professzor a lány
hanghordozását. Fejcsóválva nevettek rajta.
Kilépve a liftből egy kisebb erdőben találták magukat. Faládába
ültetett tuják szegélyezték a folyosót.
A felhőkarcoló teteje kilógott a felhőből és sütött a nap. A professzor
megállt, és egy kicsit napoztatta az arcát.
- Hetek óta nem ért napfény. - mosolygott, és hunyorogva indult ismét
tovább. Az egyik ládából szürke macska ugrott eléjük, majd a lábukhoz
dörgölődött. Már ismerte őket. Crosby lehajolt hozzá,
és megsimogatta.
- Szia, Elza, kérsz kekszet? - azzal a zsebébe nyúlt és elővett pár
szem macskakekszet. Mindig volt nála, mert neki is volt otthon három herélt
kandúrja.
- Á már megint kényezteti őkelmét? - lépett oda hozzájuk az inas, egy
magas, szőke, tekintélyt parancsoló férfi.
- Az úr már várja önöket a dolgozó szobájában.
Egy hosszú folyosón lépdeltek végig, aztán beléptek a dolgozószobába.
Halk zene szólt a teremnek is beillő szobában.
Az ablak mellet egy hatalmas mahagóni íróasztal mellett ült a NEVI vezérigazgatója
Magas, nagydarab ember volt. Hasán, csípőjén, csak úgy rengett a háj. Most is
evett. Valami piskóta félét falatozott a fiókjából.
- Jó napot mister Ross – köszöntek Crosbyék.
- Nincs több pénz erre a hónapra – mondta a férfi, meg sem várva a
kérdést.
- Készen vagyunk. Megkezdhetjük a repülést – mondta a professzor.
- Az igazgató tanács nem szavazza, meg az újabb költ… Mit mondott? –
jött rá hirtelen, hogy mit is mondanak.
- Kész az időgép – ismételte meg Crosby is.
- Hívom az elnököt – mondta Ross, és az
íróasztal előtt álló két székre mutatott, hogy üljenek le. Aztán lenyelte, ami
még a szájában volt, és bepötyögte a klaviatúrán a kódot. Néhány pillanat múlva
megjelent az elnök a számítógép képernyőjén.
- Elnök úr – mondta pátoszosan a férfi – készen van az evakuáló gép.
- Remek, remek. Akkor szállítsák a bázisra, és kezdjék el a Noé bárkája
tervet.
- Nem akarja megnézni?
- Nincs most rá időm. Felügyelő tanács ült össze a kínai népszaporulat
visszaszorítására. Ott kell lennem. Hívja ide nekem Crosbyt!
-–Ross intett Crosbynak és
átadta a helyét, hogy a kamera közvetíteni tudja az arcát. Ahogy a férfi odaült
az asztalhoz, erős édességszag ütötte meg az orrát.
- Jó napot, Elnök úr! – köszönt.
- Jó napot, Crosby. Ide figyeljen. Állítsa be
a gépet, mondjuk százéves idővallumokra. Kétezer évet
menjen előre. Utána jöjjön vissza jelenteni.
- Igen is elnök úr. Lenne egy javaslatom.
- Hallgatom.
- Nem kéne a gépet ki vinni a laborból. Így semmi sem szivárogna ki a
Noé bárkája tervből.
- Nem veszélyes ott tartani?
- Nem, uram, sőt ott már biztosítva van a megfelelő térerő.
- Akkor, végezzék ott tovább a munkálatokat. Jó, és eredményes munkát –
mondta az elnök, azzal bontotta a kapcsolatot.
- Hát, uraim, akkor munkára fel! – mondta Ross
és kitessékelte őket a szobából.
- Hát – mondta a professzor, - tortából kiugráló lányokra, meg hatalmas
ünnepélyre nem számítottam, de legalább a süteményéből megkínálhatott volna.
- Az már nem fért volna a
keretbe – nevetett Crosby, és elindultak, vissza a
laborba.