Furcsa érzése támadt. Szédült és teljesen
elveszítette az időérzékét. Egy villanás teljesen elvakította. Mire ismét látott,
elmúlt a szédülés is, és az első, amit megpillantott, egy szürke esőfelhő volt.
Ránézett az időkapcsoló kijelzőjére. Pontosan 100 évet ugrott előre. Crosby először bemérte a Föld körül keringő műholdakat, és
megnézte a meteorológiai képeket. Az egész bolygót, felhő takarta. Hol
vastagabb, hol vékonyabb. Még a Szahara fölött is. Ezután lejjebb ereszkedett.
Meglátta New Yorkot. Az utcák teljesen néptelenek voltak. Ránézett a
műszerfalra, és megértette, hogy miért. Az utcák között mérges gáz rekedt meg.
Ott hömpölygött a felhőkarcolók között. Crosby
körözni kezdett a házak felett, leszállási lehetőséget keresett. Végül egy
helikopter pályára ereszkedett le. Felvette a szkafanderét és kinyitotta a gép
ajtaját. Kiszállt, és elindult a tetőajtó felé. A vékony betonréteg tele volt
lyukkal, alig bírta őket kerülgetni. Az ajtó kilincse már régen elkorrodált, és
mikor a férfi belerúgott az ajtóba, az szanaszét porladt.
- Savas eső – állapította meg az okokat Crosby, majd belépett az ajtón, és elindult lefelé a
lépcsőn. A legfelső emeleten tárva, nyitva találta a lakások ajtaját. Bement az
egyikbe, és körül nézett. Mindenhol be volt ázva. A savas eső szinte itt is
mindent szétmart. A plafon vagy leszakadt, vagy púpos hólyagként lógott lefelé.
A bútorok roskatagon álltak alatta. Crosby végigjárta
az összes lakást, és keresett egy úgy, ahogy épp nappalit. Lekotorta az
asztalról a vakolatot, és megtalálta alatta, amit keresett, a tévé
távirányítóját. Kinyitotta az elem fedő lapját, és örömmel konstatálta, hogy
jók bele a nála lévő elemek. Belerakta, majd megnyomta az indító gombot. A
kerekes állványon álló készülék azonnal bekapcsolt, és a képernyőn megjelent a
sugárzott adás.
- Akkor van még élet – mondta Crosby.
Kikapcsolta a készüléket, aztán elindult lefelé, még egy szintet. Itt sem volt
senki, bár a lakások sokkal jobb állapotban voltak. Újabb emelettel lejjebb,
gyereksírás ütötte meg a fülét. Végig ment a folyosón, a hangot követve, és
megtalálta a forrást. Az egyik lakás ajtaja tárva, nyitva volt, és bentről hallatszott
a sírás, meg hangos veszekedés.
- Értse meg már asszonyom, nem maradhatnak itt
tovább. Ha megjelent a plafonon a sav, le kell költözniük a fölszintre, a
tömegszállásra.
- Nem megyek! – kiabált az asszony.
- Azt akarja, hogy a sav megölje a gyerekét?
- Itt néha még süt a nap! Ha lemegyünk, az biztos pusztulás.
Crosby óvatosan az ajtóhoz
lépett. Két egyenruhás férfi volt bent, megy egy olyan 26 év körüli
fiatalasszony.
- Maguknak a férjem nem volt elég? Kiküldték a
gázba, most ott fekszik valahol, temetetlenül az utcán!
- A férje önként ment ki, hogy megállapítsa, honnan
jön a gáz. Hősi halott lett. Hát nem büszke rá?
- Én nem büszke akarok rá lenni! Én szeretni akartam
még! – kiabált kikelve magából a nő. Az egyenruhás keze meglendült és hatalmas
pofont kevert le az asszonynak, aki a földre zuhant.
- Most pedig csomagolj, te némber – kiabált a rendőr
is. Crosby ekkor lendült támadásba. A két kábító
lövedék pillanatokon belül hatott. A két egyenruhás úgy terült el a földön,
mint két homokzsák. Az asszonycsodálkozó szemekkel meredt a különös idegenre.
- Van hova mennie?
- Nincs – rázta meg a fejét a nő.
- Itt pedig nem maradhat. Ha ezek felébrednek,
ízekre szednek minket – a nő gondolkodott egy kicsit, aztán fény gyúlt a
szemében.
- Az anyám… a szemközti épületben lakik. A közepe
táján. De nem tudok átmenni. Az utcára öngyilkosság kimenni, az a gázfelhő, még
a skafanderét is pillanatok alatt átégeti. A metrón
keresztül meg engedély kell.
- Csomagolja össze a legszükségesebbeket, azonnal
jövök.
Crosby kettesével szedte a
lépcsőt, aztán a tetőn átnézett a másik ház tetejére. Alig volt hely leszállni.
A géphez lépett, és elővett két védőruhát, majd szaladt vissza a
pártfogoltjaiért.
A nő éppen végzett a holmik bepakolásával. A
karszalagosok már kezdtek mocorogni.
- Vegye ezt fel! – adta oda a védőruhát az
asszonynak.
- A kislányra is rá kell adni, nem baj, ha nagy rá,
majd visszük ölben – az asszony bólintott, és gyorsan öltöztetni kezdte a
kislányt, aki engedelmesen bújt bele a nagy ruhába.
- Jöjjön! – mondta a férfi, és ölbe kapva a gyereket
vitte föl a tetőre. Beszálltak a gépbe, és épp jókor emelkedtek fel, mielőtt a
két rendfenntartó megjelent volna a teraszon.
Crosby tett egy kört, hogy
a két férfi ne lássa, hogy hova viszi az asszonyt, meg a gyereket, így
észrevette, hogy ezen a házon, a másik oldalon van a helikopter leszálló pálya.
Letette a gépet, és itt is könnyedén bejutottak a házba.
Ez a ház sokkal jobb anyagból volt, mint a másik.
Úgy látszik itt, nem spórolták ki az anyagot. Gyalog mentek le vagy húsz
emeletet, aztán becsöngettek az asszony anyjának az ajtaján.
- Ki az? – szolt ki egy bizonytalan hang.
- Mary Joe!
- Ki? – hangzott fel a csodálkozó kérdés a másik
oldalon.
- A lányod anya, a lányod! – az ajtó óvatosan
résnyire nyílt, majd mikor meglátta a bennlévő a lányt szélesre tárult.
- Gyorsan, gyertek be! Nehogy meglásson a felügyelő!
– besorakoztak hát.
- Ő ki? – nézett rá sandán Crosbyra
az öregasszony, aki egyébként öregkori mása volt az asszonynak. Mind a ketten
alacsony, vékony spanyolos beütésűek voltak. A fiatalasszony haja ében fekete
volt, az anyja hajába már keveredtek bőven őszhajszálak. Kedves, kerek,
energikus arcukból sötéten villant elő okos szemük.
- Ez itt az, aki megmentett minket az alaksori
költözéstől. Még a nevét sem tudom – mosolygott rá az asszony.
- Andy Crosby
vagyok. Időutazó. Keresem az idősíkot, ahova az emberiséget el lehetne
helyezni. – az asszony arán egy felhő suhant át, de aztán mosolyogva fordult
ismét a férfi felé.
- A nevem Mary Joe Gonsales, ő
pedig az édesanyám Elvira Gonsales.
- Mi történ itt?
- Tíz éve olyan elviselhetetlenné vált a forróság, -
kezdett bele a mesébe Mary – hogy már attól kellett
félni, hogy megsülünk. Az ételt még idejében sikerült évszázadokra konzerválni,
de így is fogytán volt. Egy tudós team kitalálta, hogy valamilyen anyagból
gyártanak felhőket. De mellé fogtak. Savas eső esik belőlük. Erre gyártottak
valami gázt, hogy kivonják a felhőkből a savat, de most meg az egész leszállt a
talajszintre. Nem a savat kötötte meg, hanem minket köt ide a házakba. Az
esőtől egyre jobban mennek tönkre a házak. Már vannak olyanok, amiket a felükig
le kellett rombolni.
- Ki találta fel ezt a műfelhőt? – kérdezte Crosby.
- A maga unokája, Tomas Crosby
– mondta szomorú szemmel Mary. Crosby
megmerevedett.
- Hol lakik ő? Él? – kérdezte rekedt hangon.
- Igen, él. Ha jól tudom, abban a lakásban él, ahol
maga is lakott. Házi fogságban van. Államszinten eltörölték a halálbüntetést,
de sokan vadásznak rá.
- Elhiszem, ez borzalmas. Tudnak magukra vigyázni?
Nem fogják már itt zaklatni?
- Nem, itt egyelőre biztonságban vagyunk. Menjen,
keresse csak meg az unokáját.
Crosby a saját házának
lépcsőházában osont. Sötét volt, és hiába hallgatózott nem hallott sehonnan
sem, egy hangocskát sem. Végre odaért a lakása elé. Becsöngetett.
- Mi van! – ordított ki bentről, rekedt hangon – Már
éjjel sem hagytok békén? – azzal kitárult az ajtó, és Crosby
hátratántorodott a látványtól, és a szagtól. Az ajtóban saját képmása állt,
csak részegen, borostásan, mosdatlanul.
- Már hancucilázok is?
–vigyorodott el a férfi.
- Hallucinálsz fiam, hallucinálsz – lökte be az
ajtón az unokáját Andy.
- Ki maga? – zuttyant egy
nagy fotelba a részeg.
- A nagyapád vagyok – ült le vele szemben Andy.
- Bocsánat, én tudós ember vagyok, nem hiszek a
kísértetekben – csuklott egyet Tomas.
- Részeg vagy te, nem tudós! Pedig nincs időnk!
- Mire nincs időnk?
- Mennyit ittál?
- Kettő üveggel – mutatott az asztalon álló
vörösboros üvegekre a férfi. Andy fölállt, és kiment
a fürdőszobába.
- Hogy ismeri a járást! Ja, persze itt lakott –
morfondírozott Tomas. Közben Andy visszatért, kezében
egy nagy pohár kijózanító szerrel.
- Idd meg és feküdj le – parancsolt rá az unokájára
a nagyapa.
- Utálom!
- Fenékig!! – a férfi pedig megitta a szert, aztán, úgy ahogy volt, elaludt
a fotelban.
Andy két óra múlva
ébresztette fel. A férfi most is bizonytalan szemmel nézett rá, de tekintete
már nem volt zavaros az alkoholtól.
- Hát nem álmodtam! – mondta elnyomva egy ásítást.
- Nem fiam – mosolygott rá Andy.
- Maga tényleg a nagyapám?
- Igen.
- Hát akkor túlélte az időutazást!
- Miért? Nem tértem vissza? – borzongott bele a
feltevésbe a nagyapa.
- Eltűntnek lett nyilvánítva.
- Most nem ez a lényeg. A mostani dolgokat kéne
rendbe rakni.
- Miért iszol?
- Elszúrtam. Ez a ház a börtönöm. Se ki, se be. Nem
lakik itt más, csak én. Néha két rendőr rám néz. Rajtuk kívül öt éve nem láttam
senkit. Már majdnem feltaláltam az ellenszert, de letiltott a programról a
kormány. Pedig ilyen közel jártam hozzá nagyapa!
- A lenti laborban dolgoztál?
- Igen, de nem tudok lemenni. A kéznyomatom le van
tiltva.
- Az enyém, viszont nem!
- Meg ér egy próbát – ugrott fel a fotelból Tomas.
Zseblámpát, és némi élelmet vettek magukhoz, aztán
elindultak a sötét folyosón a lift felé. Működött. Lementek a földszintre, itt Andy kiszállt a liftből, és a kezét rátette a scennerre.
- Kérem az emelet számát – szólt ki a régi géphang a
hangszóróból. Crosby bemondta, aztán visszaszállt a
liftbe, és már vitte is őket a gyorslift a laborba.
A laborajtónál újabb nehézségbe ütköztek. Le volt
zárva, és a kódot nem ismerték. Ám Tomas a kapcsolótáblához lépett, és egy
kicsit babrált rajta, mire kattant a zár, és ők beléphettek.
- Honnan ismerted ezt? – kérdezte Andy.
- Egyszer beragadt a zár, a szerelőtől lestem el.
Minden úgy volt, ahogyan Tomas hagyta. A számítógép
újraindításakor örömmel állapították meg, hogy nem töröltek semmit az
eredményekből.
- Hol akadtál meg?
- Itt – mutatott egy képletre Tomas.
- Úr Isten! Hogy használhattatok ehhez biomitezt? Ez az anyag, ha vízzel vegyül, sósavat fejleszt.
- Ezért adtunk hozzá demicilt.
- A demicil nem köti meg,
csak lassítja a savképződést. Vebmicillel kellet,
volna elegyíteni.
- Nem tudom nagyapa. Abból lett a gázfelhő az
utcákon.
Andy átfutotta a következő
képleteket is.
- Nem stimmel. Nem jó érték jött ki.
Tomas is gyorsan számolni kezdett. Itt x3-4-nek
kellett volna kijönnie. De hát a gép nem tévedhet!
Gyorsan levezették a képletet papíron, és mind a
kettőjüknek egyforma eredmény jött ki.
- A professzor is így járt, amikor az időgépet
tervezte. Egyes számításokat kézzel kellett megcsinálnunk.
A gép nem értette a köböt. Ez nem a mi régi gépünk?
- Nem, de a régi gép memóriáját belemásolták.
- Akkor pedig nem Te toltad
el! Nem tudhattál erről! Akarsz a világ megmentője lenni?
Tomas csodálkozva nézett a nagyapjára.
- Honnan bocsátottátok ki a vízkötő anyagot?
- A tetőről. Egy szerkentyűvel.
- Az anyagok?
- Itt vannak a labor raktárában.
- Nem kell sok, lassan mindent megtisztítana az új
szer. Álljunk neki.
Serény munkába kezdtek. Hajnalra meg volt az új
anyag. A párologtatóhoz való üvegekbe töltötték, és felvitték a tetőre. A
hajnali szürkületben dugták be a gépbe, és örömmel látták, hogy az anyag kezd
szivárogni a levegőbe.
- Na, meg akarod nézni, hogy mi történik? – kérdezte
Andy.
- Igen. Beszálltak az időgépbe, és a magasba
emelkedtek. Az anyag már kezdett hatni. A sárgás szürkés felhők kezdtek
kivilágosodni Végül fehér pamacsokká váltak, aztán elindult belőlük a rég várt,
tiszta vizű eső. Az utcákon hömpölygő gázfelhőt elmosta, és a zápor után New
York felett kisütött a réglátott Nap. Andy egy
tévétársaság tetején rakta le az unokáját.
Tomas senkinek nem árulta el, hogy került a
tévétársaság háztetejére, sem azt, hogy jutott le a laborba. Így is hősként
tisztelték.
Andy ezt már nem láthatta.
Elindult a következő idősíkba.