Apámnak

A szürkületben ülök csendesen,

Térdeimen nyugszik a két kezem,

A félhomályt nézem, révetegen,

Elgondolkodom az életemen.

Apám szeretete fut el újra,

Mikor reggelenként mellé bújva,

Gyermekként a szavát lestem újra,

Hittem, ő az összes választ tudja.

Mesélt gyönyörű történeteket,

Együtt szavaltunk gyerek verseket,

Nevetve mondta, hogy hallgassam meg,

Milyen hangosan dobog a szíve.

Gyermek fülem mellkasára tettem,

És vele dobbant meg az én kis szívem.

Ám a vasárnap reggelek ízét,

Megfojtja bennem most a részvét.

Apám egy szörnyű vasárnap délben,

Meghalt, itt hagyott ebben a létben.

És milyen a sors iróniája,

A szíve állt meg ott a konyhában.