Anyám ne menj el!

Gyakorta feküdtem, mint gyermek a kórházban.
Sajgó végtagokkal izzó lélekkel.
De tudtam, hogy Te jössz a meleg levessel.
Vigasztalsz engem víg mesével.
S mikor menned kellett, kiáltani szerettem volna,
Ne hagyj itt, ne menj el kérlek Anyám!

S elteltek a nehéz idők szép csendesen,
S ott álam előtted szerelmesen.
Mikor pedig összeköltöztem a férjemmel,
Örömmel vártalak vasárnapi ebéddel.
S mikor menned kellett, kiáltani szerettem volna,
Ne hagyj itt, ne menj el kérlek Anyám!

Napokkal ezelőtt a kórházban párnák közt,
A kezemet fogtad kétségek között,
Szomorú szemeid riadtan tekintettek fel rám,
Odaadtam volna érted fél karom, hazám.
S mikor menned kellett, kiáltani szerettem volna,
Ne hagyj itt, ne menj el kérlek Anyám!

Most itt állok megásott, tátongó sírgödröd mellett,
Fekete a világ, Te is itt hagytál engem.
Árva lettem, tudom, hogy ez a sors volt rám kiszabva,
S haragszom az Istenre, hogy mégis így akarta.
S mikor menned kellett, kiáltani szerettem volna,
Ne hagyj itt, ne menj el kérlek Anyám!