A feledés keserű pohara (Budapest, 2006.09.27.)

Eltelt egy év, és lanyhuló sebeimet újra feltépte az idő vas foga,

Nem tudom, hogy az élet miért ilyen kegyetlen, mostoha.

Nézem az éjszaka piszkos-szürke, érzéketlen, plafonját,

S hallom újra és újra édes, csilingelő, óvó hangját.

S ha lehunyom szemem arca villan a sötétből,

Szabad lelke pedig rab lelkemnek dől.

Könnyem csordul, arcomon patak,

Megtölt egy kristály poharat.

Iszom a feledés vizét,

Keserű amnézia.

Még ne!

Ó jaj!

Jöjj!

Kell

még,

hogy

velem

maradj!

És vigyázz rám a Világban, drága Édesanyám!