Karácsonyok a Liszt Ferenc Kórusban

Ami a gyászbeszédből kimaradt

[írta: Dr. Jur. Némethi Gábor]

„Nől a dér, álom jár,
Hó kering az ág közt,
Karácsonynak ünnepe
lépeget a fák közt.”

Mikor e sorokat írom, még Advent van, [de] gondolataimban bizony már a karácsony lépeget itta kertek alján. Emlékeimben is a régi karácsonyok lépkednek, és önkéntelenül is arra a személyre gondolok, aki sokunk életét meghatározóan befolyásolta, és emléke kitörölhetetlen életünk végéig. Ti fiatalok, akik nem is ismertétek, vagy csak már idősen, betegen láttátok, bocsássátok meg nekünk, régieknek e mániákus ismételgetést, amivel számunkra oly’ kedves emlékét megidézzük, és próbálunk a nagy titka nyomára bukkanni. Bár ti is láthattátok néha-néha nap-természetét, amint a betegség-gondok felhői mögül feltündökölt. És azért kell időről időre beszélni Róla, hogy akik nem ismerték vagy félreismerték, megtudják, milyen nagyszerű ember volt. Nap-természete volt, mindnyájunkat melegített, éltető erőt adott, kerestük a fényét. Sokszor felhő takarta el, mennydörgött, villámlott, a zivatar csapkodta bőrünket, [és] csak utólag tudjuk: Ő akkor is sütött. Nagy lelkének boldogságát közöttünk elosztotta, a fény benne áldássá vált, mert másnak is adott belőle. Nekünk, örökösöknek pedig a hagyatékát kell gondoznunk, és emlékét méltón megőrizni.

A karácsonyra gondolunk: mit jelent nekünk ez az ünnep, harminc-negyven karácsonymozaikból összetéve.

A karácsony teológiai értelemben a végtelen Isten szeretetének magnyilvánulása. „Az Ige testté lett”, az anyagvilágba költözött. Az anyagvilágba költözött üzenet pedig örömhírt hozott nekünk. Az Örömhír lényege emberi léptékkel képtelennek tűnik: a felebarát szeretetén túl ellenségünket is szeretni kell, a rosszra nem bosszút kell állni, hanem jóval visszafizetni, és nincs annyi bűnünk, hogy bocsánatot ne nyerhetnénk. Ezzel kinyitott nekünk egy olyan ajtót, amely már mindig nyitva van számukra. Ez olyan jó hír, hogy a karácsony az öröm ünnepe.

Elvitt minket Betlehembe, megmutatta a barlangistállót, azt a sötét helyet, ahol az év legsötétebb napján megszületett a Világ Világossága.

Megtanított minket ünnepelni. Az ünnep nem olyan, mint a többi nap. Az ünnepen mindennek másként kell történnie. Az egyszerű emberek is ilyenkor a portájukat kitakarították és tiszta ruhát öltöttek, ünnepi ebédet készítettek. Később kialakult az ajándékozási szokás: a napkeleti királyok is ajándékot vittek, a családtagok is megajándékozták egymást. [Ez] A szeretetnek egy tárgyiasult formája. „Jobb adni, mint kapni” – gyakran hangoztatta. Ugyanezt tesszük a háztáji karácsonyon és Szenteste otthon. Ünnepünk fokozása csúcspontja az éjféli mise. Távolságot, fáradtságot legyőzünk, mert a nagy közösséggel együtt akarunk ünnepelni. Az ünnepünk koronája a karácsonyi szentmise, Beethoven [C-dúr] miséje. Ez a mi legszebb ajándékunk évtizedek óta, a legszebb ajándék az Úrnak, az egyházközség híveinek és magunknak. És legszebb emlékműve a mi Atyánknak, aki nekünk megtanította, és velünk sok karácsonyt megszentelt előadásával. Az öröm ünneplésére Beethoven miséje a legalkalmasabb. Éppen tíz éve vezényelte nekünk utoljára, és utoljára a Ferences templomban. Az volt a Székely himnuszos karácsony, talán az emlékekben így jobban rögződött [1989 karácsonya, a romániai népfölkelés idején, Ceausescu bukásával – megj. a szerk.]. Még egyszer előadtuk 1992. karácsonyán a [külső-ferencvárosi] Szent Kereszt templomban, de akkor a misét Érte imádkoztuk, mert az életéért küzdött Füreden a Szívkórházban.

A mostani karácsony különlegesen nagy ünnep. A kereszténység 2000 éves jubileumi szentévének kezdete, és nekünk, magyaroknak államiságunk, Szent István királyunk megkoronázásának 1000 éves ünnepi esztendeje. Ezért örülök annak, hogy ilyen különlegesen nagy ünnepre itt, Budafokon egy különlegesen nagy misét énekeljünk, Beethoven C-dúr miséjét.

Karácsony tája az év végét is jelenti, és valami újnak kezdetét is. Most, az évszázad vége felé, az évezred vége felé az ember a környezetéről is szokott mérleget készíteni. Megállapíthatjuk, hogy a lelki sötétségben sikerült a betlehemi barlang sötétségét elérni. Vörösmarty születésének bicentenáriumi évében vagyunk. Megrendítő Vörösmarty aktualitása:

”Az ember sárkányfog-vetemény:
Nincsen remény! Nincsen remény!”
”…A vész kitört. Vérfagylaló keze
Emberfejekkel labdázott az égre,
Emberszívekben dúltak lábai.”

A világhelyzet fájdalmas lelete: „a gyilkos testvér botja zuhanása” ma is hallatszik. Ugye, ilyen a 20. század?

”A vak csillag, ez a nyomorú föld
Hadd forogjon keserű levében,
S annyi bűn-, szenny- és ábrándok dühétől
Tisztuljon meg a vihar hevében.
És hadd jöjjön el Noé bárkája,
Mely egy új világot zár magába.”

Igen, Noé bárkája épül, és nekünk, közösen a jóakaratúakkal minél tágasabbra és biztonságosabbra kell ácsolni azt. A megtisztulás reménye éltet, hiszen voltak Kolbe atyák, Teréz anyák, akik világítótoronyként üzenték a sötét világtengerbe a betlehemi Fény világ-világosságát. „Lesz még egyszer ünnep a világon”, a kapu kitárva: nincs ennél nagyobb öröm.

És a mi külön örömünk, hogy a nap-természetű Cédrusunk emlékműve még áll, piramisnál és ércnél maradandóbb műve, amit nekünk hétről hétre, évről évre meg kell élnünk és formáznunk.

Csendesüljön el minden, áradjon a lelki béke, s a basszus gyönyörű, határozott C hangon elindítja a Beethoven-misét, és feltesszük az ünnepre a mi szent koronánkat. Gloria, gloria in excelsis Deo! Gyermek született nékünk!