Elmékezés Dr. Bucsi László 75. születésnapján

Emlékezés Dr. Bucsi László 75. születésnapján

Ki az az ember, aki ilyen sokadalmat össze tud gyűjteni? Ki az az ember, aki halála után nyolc évvel is irányítja kórusát? Ki az az ember, aki holtában is zsinórmérték számunkra? Ki az az őstehetség, aki harminc évesen vette a bátorságot és elvezényelte Bach János passióját. Ki az az ember, aki a „tehén farától” indulva, sárból, anyaföldből felnőve nemzetes úrrá, majd a zene arisztokratájává magasodott?
Mit tudtok a lángelme-konokról, a lángelme-tisztáról, a lángeleme-akaratosról, a lángelme- egyszerűről, a rebellis-alázatosról, a rebellis-engedelmesről?

Főtisztelendő Püspök Atya, tisztelt emlékező Közösség!

Dr. Bucsi László, címzetes kávai apátra, a Pesti Ferences templom egykori káplánjára, igazgatójára, a Szent Kereszt- és Budafoki templom egykori plébánosára, a Jó Pásztorra, templom és orgonaépítőre és mi tanítványai a Főnökre, a léleképítő, szeretett karnagyunkra emlékezünk. Ő tárta föl előttünk a liturgikus zenében rejlő titkotokat, amely az általunk nem látható transzcendenciára nyit ablakot. Ő Palestrina, Bach és Liszt egyedülálló megszólaltatója, hatására előadó és hallgató valóban érezte, hogy megnyílik az ég, az ég és a föld összeér és átölel minket az Isten.

75 évvel ezelőtt nehézsorsú, gazdálkodó családba született hatodik gyermekként. Kenyér-küzdelem, imádságos mindennapok, a Jóistenbe vetett feltétlen bizalom a gyermekévek meghatározói. Nem véletlen, hogy a tizenhat évvel idősebb bátyja után Ő is a papi hivatást választotta. Akkor döntött hivatásáról, amikor Magyarországon a kommunisták kiszorították a polgári erőket a hatalomból, amikor az egyházi iskolákat államosították, amikor Mindszenty József herceg-prímást letartóztatták és elítélték, amikor prognosztizálták az egyház megszűnését. Akkor iktatták ki a Zeneakadémián Harmath Artúr egyházzenei tanszékét. Szemináriumi évei alatt oszlatták fel a szerzetes rendeket, tűzzel-vassal üldözték a rendi tagokat, perbe fogták és börtönbe vetették a kalocsai érseket, és zsarolással íratták alá az állam és egyház megállapodását az egri érsekkel. Ügynököket írattak be a szemináriumokba, ügynökök lepték el az egyházat, az állam- és egyházügyi hivatal „bajszos püspökei” dirigáltak, és útjára indult a békepapi mozgalom.

Szemináriumi éveiben, a kötelező egyházzenei stúdiumok során megmutatkozott különleges zenei képessége. Tanára felfigyelt rá és egyéni képzésére külön hangsúlyt helyezett. Felszentelésekor már mint pap-karnaggyal számoltak.

A Pesti Ferences templomban 1948. óta működött vegyeskar, P. Szak Ányos és P. Kamil vezetésével. Ányos atya Rómában a Szent Cecílián végzett, abszolút hallással rendelkezett. Az ő működésük idején tanulta meg az énekkar Bárdos, Halmos miséit, a kis Mozart misét és a forradalmian újnak számító Lajtha László miséjét, valamint a Choralist a Credo nélkül. A rend feloszlatása után a barátok reverendában próbálták álcázni szerzetesi mivoltukat, de hamarosan eltávolították őket. 1953. végére Ányos atya a rendből is kilépett, így a kórus vezető nélkül maradt. Gergely Ferenc orgonaművész és Margittay Sándor próbálta életben tartani az énekkart. Ezekben a nehéz időkben a Mátyás templomban és a Belvárosiban is átmenetileg szünetelt az énekkar működése. Az árván maradt kórus megmentésére az 1954. júniusában felszentelt Bucsi Lászlót helyezték a ferences templomba, ahogy ő későbbiekben mondogatta: muzsikus papnak küldtek ide. Igen, a kápláni teendők mellett a templom vegyeskarát is reá bízták. Az akkori kórus úgy vette körül a 23 éves karnagyot, mint kisebbik testvért a család. Azonban a kisebbik testvér a kezdeményezést és az irányítást hamarosan magához ragadta. Első évben kiegészítették a Choralist a Credoval, utána következett a Mozart Koronázási, Haydn Mariazelli, Beethoven C-dúr, majd a 61-es János passió, ugyanebben az évben Liszt Koronázási. A 15 éves jubileumra Bach Karácsonyi oratóriuma, a 20. jubileumi évben pedig Handel Dettingeni Te Deumja csendült fel. A köztes időben Bach Magnificatja és a Máté passió szólalt meg először. A bő másfél évtized karnagyi működés után került sor Liszt Krisztus oratóriumának előadására. Ne felejtsük el, ezeket a műveket mind a kórusnak, mind a karnagynak meg kellett tanulnia úgy, hogy minden vasárnap az énekkar más-más művel ellátta a liturgikus szolgálatot és a megtanult nagy műveket évről-évre rendszeresen előadták.

A nagy művekhez folyamatos tanulással nőtt fel. Az akkori kor állami zenei intézményeinek kapui nem tárultak ki előtte, így magánúton képezte magát. Bár ez a „magán” tanári kar a világ legnagyobb akadémiáinak is büszkeségére vált volna. Harmath Artúr, az egykori egyházzenei tanszék vezetője, Bárdos Lajos, Gergely Ferenc, Lisznyay-Szabó Gábor, Lajtha László. De nem volt rest tanulni azoktól a fiataloktól sem, akik időközben az általa úgy áhított ZA diplomát szereztek. Bejárt Ferencsik próbáira, figyelte a mesterség rejtett titkait. A 90-es évek közepén a nagy tekintélyű Párkay tanár úr úgy nyilatkozott, hogy nem volt ilyen nagy tehetségű tanítványa, mint Bucsi László. Nála minden készen megvolt, minden belülről jött.

Persze közben a kórusa is átalakult. A nagyfényű férfi vonzotta a fiatalokat. A ministráns fiúk mutálás után sorra léptek a kórusba. Hamarosan a kisebbik testvérből nagyobbik testvérré vált a családban. A kiüresített hazug kollektivista rendszerben megmutatta, hogyan lehet közösségben gondolkodva élni, egy rendező elv felé figyelve. Szent csillag gyújtogatóként felnőtt hitet lobbantott az ifjakban, vagyis bennünk. A kóruséneklés nála jellemformáló erővé vált. Az emberben duzzadó kitűnni vágyást, egyénieskedést úgy nyeste, hogy egyúttal fokozta az egyéni felelősséget a többiek iránt. Az énekes a másik felé fordul, figyel, hallgat a másik emberre. Megtanultuk, hogy a másik hangját figyeljük, ne a magunkét. Hát az élet nem erről szól? A másik emberre kell figyelnünk, nem lehet magunkat előtérbe helyezni.
A szent zenét szerettette meg velünk, képzetlen emberekből oratórium énekeseket faragott. Marton Évák, Sass Sylviák, Rolla Jánosok figyelték mozdulatait. S egy-egy ilyen alkalommal ezreket érintett meg a szent zene varázsa, a lelkek megteltek Istennel, és minket a Jóisten a tenyerén hordott. Teljessé vált életünk.

Másfél évi próba után 1973-ban előadtuk a 25. jubileumon Bach H-moll miséjét. Ezt a művet vele még nyolcszor adtuk elő, Szent Cecilia és Krisztus király ünnepének szombatján, mint az egyházi év megkoronázását. Ez az évtized a Főnök negyvenes éveire esett, ereje teljében volt. Álljon (had szóljon) itt példának az 1971-es év programja, amelyből a minden vasárnapi szolgálatotokon túl csak a nagyobb műveket emelem ki: János és Máté passiók, Kodály zenekarral, Mozart D-dúr kétszer, Koronázási kétszer, Magnificat kétszer, Choralis háromszor, Farkas mise zenekarral, Sztravinszkij a Szervitáknál, Beethoven C-dúr karácsonyra. A hetvenes évek a Charpentier mise, Palestrina Marcellus pápa miséje és az Esztergomi mise és a 30 éves jubileumra a Messiás megtanulását hozta. Részt vett a Liturgikus Megújulási Bizottság munkájában, az elvi célkitűzéseket azonnal aprópénzre váltotta: 1976-tól bevezette a magyarnyelvű vesperás éneklését péntekenként.

A felemelő előadásokhoz gyötrelmes próbák vezettek. Ekkor tanultuk tőle a legtöbbet, nemcsak a zenéről, hanem az életről. Mindig volt pár mondata útravalóul, amivel a hit titkát csepegtette belénk. A II. Vatikáni zsinat után érezte, hogy az egyház megújulásával neki is meg kell újulnia. Beiratkozott a Hittudományi Akadémiára és erkölcsteológiai doktorátust szerzett. Tanulmányainak gerincét Teilhard de Chardin munkássága alkotta. Megtanult franciául, hogy eredetiben tudja olvasni a paleontológus-filozófus páter műveit, s nekünk vasárnapi misék után a legújabb filozófiai rendszert közvetítette.
Kitörölhetetlenül bennünk él, ahogy a végtelen szeretet próbálta érthetővé tenni. Gyakran mondta: az énekes, aki ajkára veszi az evangélium igéit, Jézus Krisztus szavait, azt az örömhír átjárja, benne talajra talál és életét formálni fogja, és képessé teszi arra, hogy „Istenhez szabja” életét. A papnak és énekesnek ki kell magából zárni a közönségest és rendezetlenséget. Ilyen követelményt csak az támaszthat, aki tiszta életet él.
Életünk kudarcaiban, bukásaiban gyakran talpra állított az általa Gál professzortól idézett mondat: „Minden rossz egy nagyobb jónak adja át helyét.” És láttuk a kudarcra szükség volt, mert úgy került helyes mederbe életünk. Emánuel – emlegette az ószövetségi várakozást – velünk az Isten. Életem nehéz helyzeteiben, a megaláztatásban gyakran eszembe jutott: „Emánuel – velünk az Isten”. Derű áradt szét bennem és minden szörnyűség elviselhetővé vált.
Tőle kaptuk a mindennapok gyötrelmeinek megszentelését: a kicsi morzsában benne van a végtelen kegyelem. „Egyet amit a legkisebbeknek tesztek, nekem teszitek” – mondta Jézus, és ő is gyakran idézte nekünk. A rohanó életünk értelmetlen óráinak értelmet adott: buszon, villamoson, a hivatalban várakozva is beszélgethetünk a Jóistennel, így a várakozás máris a kegyelem forrásává válik. Ő maga is imádságos életet élt, mindennap elimádkozta a papi zsolozsmáját, és szentmisét mondott, még a kirándulások alkalmával is.

Kezdettől fogva az énekkari felkészülés mellett a közösség építésének egyéb eszközeit is használta, amit tulajdonképpen egyik fakultáson sem oktatják. Igényes volt a programok meghatározásában. A hatvanas évek kis- és nagy Mátrái során a napi mise és lelki programok, a közös ételkészítés, focizás hozzásegített ahhoz, hogy egymást jobban megismerjük. Vasárnaponként délután pedig a zene másik területe került előtérbe, évszaktól függően a Római strandon vagy a gesztenyésben: a csontzene, vagyis a foci. Egyik focizás alkalmával alaposan belém rúgott a játék hevében, lesántikáltam a pályáról, a továbbiakban vissza se mentem. A meccs végeztével kinyújtott karjával jött hozzám, és halkan ennyit mondott: ne haragudj, ez a hülye vérem…

Igényes volt a halászlé, a toroskáposzta vagy az étkezési asztal elkészítésében. Idézte Szent Pált: „Ha esztek és isztok, azt is Isten dicsőségére tegyétek. Mulatságaink is igényesek voltak: farsangi, szilveszteri összejöveteleinken, vagy háztáji karácsonykor külön műsorral készültünk. Belülről, előadóként ismertük meg Calderón de la Barca Nagy világszínpadát, Ionesco Kopasz énekesnőjét, Shakespeare Két veronai nemesét, az Ahogy tetsziket, Házi szerző volt nálunk Feydau, Kisfaludy Károly vagy Eötvös József. Bámultuk a Főnököt, hogy milyen remek színpadi rendező. A motyogót is rákényszerítette az artikulált beszédre. Kínlódó színpadi próbák után fergeteges előadás következett.

Meg kell emlékezünk arról is, hogy igazgatóként, aki a nehéz időkben ápolta a ferences hagyományokat, és Bolberitz professzor szavai szerint csöndes, szerény és mindenre kiterjedő figyelmével, szervezőképességével megőrizte, hogy a templom továbbra is lelki központ legyen. Nem kis kockázatot vállalva, a pártállam „éberségét” kijátszva, a nyilvános lelkipásztori munkától eltiltott, civil foglalkozást kényszerűségből űző papoknak és szerzeteseknek teret adott ahhoz, hogy hivatásuknak megfelelő lelkipásztori tevékenységet végezzenek. A gyóntatószék homályában, az egyházmegyés papokkal együtt gondoskodtak a hívek lelki vezetéséről. Igényessége mutatkozott meg abban is, hogy a templom búcsú alkalmával, nagyböjtben a lelkigyakorlatokra, vagy nagyobb ünnepen vagy felnőttképző hittani előadásokra egy-egy neves hitszónokot hívott meg, így hallgathattuk Gál Ferencet, Bolberitz Pált és másokat. A nem rendi templomban a „mindenrendi” szerzetesekkel és világi papokkal a ferencrendi szellemet fönntartotta. Liszt Ferenc a pesti ferences templomban lett harmadrendű ferences. Ha pesten tartózkodott mindig meglátogatta a barátokat, emléktábla jelöli a padot, ahol imádkozni szokott. Végrendelete szerint a templom kriptájába kellett volna eltemetni. A mester iránti tiszteletből vette fel a kórus a nevét. Liszt Ferenc születésnapjához és halál évfordulójához legközelebbi hétvégén a kórus mindig Liszt misét énekelt. Ezzel Gergely Ferenc által 1936-ban kezdeményezett és ápolt hagyományt folytatta Bucsi László, amelyet a kórus a mai napig, a ferences templomon kívül is őriz. Különösen a július 31-i halál évforduló szimbolikus jellegű: a nyári szünet és szabadságok közepette vidékről, külföldről a kórustagok akadályokat leküzdve is eljönnek valamelyik Liszt misét elénekelni, ezzel jelezve az összetartozást és hűséget a kórus, karnagy és Liszt Ferenc iránt.

A Főnök volt a cselekvő akarat, az akarat dacos cselekvése. Rendszeresen kisegítő kántorkodott, nyaranta öt héten át a kántorképzőn tanított, a központi szemináriumban egyházzenét oktatott és órákat adott ingyenesen. A fiatalok sokasága felkeltette az állambiztonsági szervek figyelmét és beépített ügynökök útján igyekeztek tájékozódni az ott történtekről. Politika mentességre intett bennünket. Sokan az egyházi szolgálatuk miatt végleg kénytelenek voltak lemondani kitűzött életútjukról, vagy mások csak vargabetűvel, sok-sok évi késéssel érték el az óhajtott élethivatást. A megfigyelőkkel, fotózókkal gyakran farkasszemet néztünk próbáról kijőve. Voltak akiket munkahelyről behivatva jelentéstevővé próbáltak beszervezni. Neki is meg kellett vívnia a maga harcát. Ezekben az évtizedekben Dr. Horváth Richárd templomigazgató békepapi személye mindenesetre védernyőként ívelt a kórus felett, így mind a karnagyot és sok-sok kisembert is a Főnök közbenjárására megvédett, vagy ügyét egyengette, ha módjában állt.

A templomigazgatói cím elnyerésének természetesen örült. Nála a karrier nem a nagyobb hatalom utáni vágyat, hanem a nagyobb szolgálatot és a nagyobb felelősséget jelentette. Egy év múlva, 50 éves korában megkapta a megtisztelő apáti címet. Szerénységére jellemző, hogy az apátnak kijáró süveget csak egyszer, a lila cingulust sohasem sem viselte. Egy epizód kívánkozik ide. 1992-ben Csíksomlyón adtuk át a moldvai csángók körmeneti zászlóját. A somlyói plébánosnak bemutatom a Főnököt, mint kávai címzetes apátot. Erre a plébános igen megörvendett és mondta, hogy másnapra a szentmisére kerítenek egy apátnak való süveget. Mikor kicsit magunkra maradtunk, a Főnök odasúgta nekem: „Te, ha ezek rámteszik holnap azt a süveget, én elröhögöm magam.”

A kórusba jártak másvallású keresztény fiatalok, akik sohasem érezhettek kirekesztettséget, vagy azt, hogy kisebbségként bármiben is hátrányuk lenne a közösségben. Az ökumenikus gondolkodást első kézből kaptuk a Főnöktől. Többen a szent zene és tolmácsolója által csatlakoztak a katolikus Egyházhoz.

Mindig jótékonykodott, bár az anyagi javakat eszköznek tekintette, óvott attól, hogy a tárgyak rabjaivá váljunk. Zongorákat kapott és ajándékozott, de ha úgy adódott bármilyen személyes holmiját gondolkodás nélkül odaadta. A hetvenes évek közepén pár fiút megkért egy kis zongora áthelyezésre. A legbravúrosabb akciónk egy pianínó lehozása volt a nyolcadik emeletről egy szűk lépcsőházban. Miután a lakásába fölvittük a pianínót, mehettünk a központi szemináriumba berendezni a kántorképzőt. A nap jutalomjátéka egy földszinti zongorának egy harmadik emeletivel való kicserélése volt. Ekkor jöttünk rá, hogy a könnyű és komolyzene mellett létezik a nehézzene is. A nap végén mindenkinek adott egy ötszázast. Ez majdnem kéthavi ösztöndíjnak megfelelő összeg volt. Évekkel később kaptam tőle kölcsön egy nagyobb összeget, amely háromhavi fizetésemnek felelt meg. A visszafizetés feltételeiben nem állapodtunk meg. Néhány hónap múlva megyek hozzá, hogy megkezdeném a hosszútávú törlesztést. Talányos képpel nézett rám, hogy egyáltalán milyen kölcsönről beszélek. Pedig ennyire feledékeny nem volt.

Mátra, Bakony, Balaton, Sóstó, Orfű és Acsa, közös kirándulásaink helyszíne. Doborján, Bayreuth – közös tisztelgésünk Liszt Ferenc emléke előtt. Közös újaink csúcspontja: szent földi zarándoklatunk Jézus nyomában. És ott találkoztunk Jézussal a köves udvaron, a Keresztúton, a Golgotán, láttuk az üres sírt. A „Nyolc boldogságot” énekeltük a Galileai tó fölött, a Jordán forrásánál az „Egyház alapítását” a Krisztus oratóriumból. A Hősök terén ötszáz énekest vezényelt, a Szent Atyának szólt a „Tu es Petrus”.

Azonban ne gondoljuk, hogy gyönyörű élete 1990 előtt is diadalmenet volt. Muszáj Herkulesként élt, akit a hígfejű törpék nem értettek meg, akinek dőltére tögmagjankók lestek. József Attilával szólva: „Csakhogy könnyű okok nem idéznek szörnyű csodákat, s köznapi dolgokból nem születik különös.” A színfalak mögött az irigység dolgozott. Az úgynevezett rendszerváltozás neki sorsváltozást idézett elő. Bár hierarchiában nem, de mégis csak Budapest legfontosabb templomát irányította. Ehhez képest „rangon aluli” helyre helyezték. Méltatlan helyzetében Jóbot idézte: „Ha a jót is elfogadtam az Úrtól, a rosszat is el kell fogadnom. Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve.” A lelke ugyan elfogadta a változást, de az idegrendszere felőrölte testét. Az idősödő fa sem éli túl az átültetést. Családjával, a kórussal már nem tudott úgy foglalkozni, mint azelőtt, azokat a korábbi feltételeket sem tudta biztosítani. Kagylóként becsukódott, még zárkózottabbá vált. 1992-ben a Mozart Requiem vezénylése közben érte az infarktus. Felépülése után, már ritkán vezényelt. Hittan órákat tartott, jegyeseket oktatott, esketett, keresztelt, temetett, misézett, gyóntatott. Budafokon csillagtalan magányában vergődött lángoló természete. A 90-es évek közepén Budafokon egy János passióban az utolsó tételekre átvette a karmesteri pálcát. Mindez a karzaton történt, tehát a hallgatóság nem láthatta a karmestercserét. Az előadás után a muzsikus Hegedűs-házaspár izgatottan kérdezte, hogy az utolsó tételekben mi történt, mert a zene hirtelen mennyei zenévé váltott. 1997-ben még vezényelt egy Máté passiót, kis mozdulatokkal, szem villanással, igazi „nagy öregként” dirigált. A második infarktus után már nem vezényelt többé. A templom felújítás a vége felé közeledett, 98-tavaszán még kijárt a kamaraerdei idősek otthonába lelkigyakorlatot tartani.

Hirtelen elment, s nyomában a hiány virágzik. A hiányban mértük fel igazán veszteségünket. Néhány hete kórustagok és zenészek közös beszélgetésen mesélték el, hogy nekik mit jelentett Bucsi László. Neves zenészek elmondták, hogy számukra a nagy hite jelentett legtöbbet, ahogy a transzcendencia átsütött muzsikálásán. Egyikük úgy fejezte ki magát, hogy a reverendájának utolsó gombjából is a hit és a zene áradt.

Ezért sokunk életét meghatározóan befolyásolta és emléke lelkünkből kitörölhetetlen életünk végéig. Az ő emléke betlehemi csillagként, sőt napként ragyog. Nap természete volt, mindnyájunkat melegített, éltető erőt adott, kerestük a fényét. Sokszor felhő takarta el, mennydörgött, villámot csattant az ég tüneménye, a zivatar csapkodta bőrünket, csak utólag tudjuk, Ő akkor is sütött. Nagy lelkének boldogságát közöttünk elosztotta, a fény benne áldássá vált, mert másnak is adott belőle. Sokszor sajnálkozunk, hogy kevés tárgyiasult emlékünk van róla, kevés zenei felvétel maradt utána. Vigasztalásul legyen elég az, hogy elszállt hangunk örök visszhangra lelt a mennyei Atyánál, és ez ércnél maradóbb emléket állított neki. Nekünk örökösöknek pedig a hagyatékát kell gondoznunk és emlékét méltón megőrizni és továbbadni. Örökségünk a fejünkben, a torkunkban és a szívünkben van. Tekintetünkkel valahol fönn keressük a nyomát, palástja égbe kékülő s könnyeinkkel elfolynak a csillagok.

Budapest, 2006. február 8.

Dr. Némethi Gábor