ÉLET ÉS LITURGIA

Kántorképzés

Immár kilencedik alkalommal népesül be a Budapest XI. kerületében működő Albertfalvi Don Bosco Iskola július folyamán. Itt talált otthont az Országos Magyar Cecília Egyesület keretében működő kántorképző. Az intézmény ötvenesztendős múltra tekinthet vissza. Noha az öt évtized alatt sok helyen, de folyamatosan működött 1951 óta.

Az ötven-egynéhány évvel ezelőtti események súlyos megpróbáltatást jelentettek egyházunk életében. A szerzetesrendek felszámolása, az iskolák államosítása, Mindszenty bíboros letartóztatása után, a püspökök, papok és hívek üldözése egyre inkább fokozódott. A nehézségek közepette is voltak elszántan küzdő kiváló személyek - papok, szerzetesek és világiak egyaránt - akik az egyház életének megmaradásáért küzdöttek minden erejüket latba vetve.

Az egyház életét fenntartani segítő intézmények egyike volt a budapesti kántorképző. Amikor a tanítóképzőkben és a Zeneakadémián megszüntették az egyházzenei képzést, az akkori kiváló egyházzenészek nem nézték tétlenül az eseményeket. 1950-ben - vidéki kezdeményezések után - megindították a budapesti kántorképzőt, és 1951-ben adták ki az első okleveleket. Először csak a legszükségesebbre szorítkoztak, és két év alatt lehetett oklevelet szerezni. A szétvert szerzetesrendek férfi és női tagjainak fontos volt, hogy így egyházi szolgálatot tudjanak felvállalni.

Hányan vagyunk olyanok, akik nagy hálával emlékezhetünk meg egy-egy szerzetes vagy szerzetesnővér kántori munkájáról, aki maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és szervezte az ifjúsági, illetve felnőtt kórusokat. Az énekek és kórusművek mellett a hit alapvető ismereteit is tanították, mivel egyre nehezebb volt a hitoktatás biztosítása is. Nemrég jelent meg az Egyházügyi háttérjelentések 1951-1953 című könyv, amely tartalmazza a XI. és XXII. kerületi plébániákról tett besúgói jelentéseket. Ezekben olvasható, hogy a gyerekek az iskola után rohantak a templomba, ahol egy sovány apáca foglalkozott velük. A nevét azért nem tudta meg a "jelentő", mert a gyerekek nem voltak hajlandók az ismeretlennek nyilatkozni. Tényleg így volt. Onnan tudom, hogy én is a gyerekek között voltam.

A kántorképző mindenkori felelős vezetője az igazgató volt. Az ő feladata volt megszervezni a tanítást, és felkérni a tanárokat. Valamennyiüket ismerhettem, sőt nagyon jó kapcsolatom volt velük. A tisztelet hangján tudom csak említeni őket, akik közül a legtöbben már az örök életben vannak: Werner Alajos (1950-52), Pantol MártonLászló Gábor és Kósa Ferenc, a székesfehérvári bazilika karnagya (1974-ig) és Bucsi László, a pesti ferences templom karnagya (1992-ig). A tanárok felsorolásába nem is merek belekezdeni. Mindössze anynyit, hogy ebben az évben első alkalommal nincs már köztünk Kopeczky Alajos tanár úr, aki minden nyári kurzuson tanított. regnumista atya (1953-60),

Időközben az igények növekedésével három, majd négy évfolyamra bővült a tanulmányi idő. Az ötven esztendő alatt körülbelül 1500 kántori oklevelet adott ki a kántorképző, amely 2000-ben az egyik alapító, és a tantervet kidolgozó tanár, Harmat Artúr nevét vette fel.

Ebben az évben június 25-én kezdődött meg a munka. A hallgatók elméleti és gyakorlati képzésben is részesülnek. Kedden, csütörtökön és szombaton a reggeli szentmisén énekelnek - a végzősök vezényelnek -, emellett a szerdai vecsernye teszi teljessé az elméleti és hangszeres képzést. A színvonalas oktatást a szakképzett tanári kar biztosítja, amelynek tagjai készségesen segítenek a hallgatóknak, az elvárásokat illetően azonban igen szigorúak. Arra kell gondolniuk ugyanis, hogy akik oklevéllel mennek ki, azoktól elvárják a plébánosok és a hívek, hogy lelkületben és szakmai felkészültségben is méltók legyenek a szolgálatukhoz.

Szeretettel várjuk az érdeklődőket július 26-án 17 órakor a záróhangversenyre, és július 27-én, pénteken 17 órakor a nyári kurzust záró hálaadó szentmisére Budapesten, a XI. kerületi, albertfalvai Szent Mihály-templomba.

Verbényi István