ÉLET ÉS LITURGIA
Kántorképzés
Immár kilencedik alkalommal népesül be a
Budapest XI. kerületében működő Albertfalvi Don Bosco Iskola július
folyamán. Itt talált otthont az Országos Magyar Cecília Egyesület
keretében működő kántorképző. Az intézmény ötvenesztendős múltra
tekinthet vissza. Noha az öt évtized alatt sok helyen, de folyamatosan
működött 1951 óta.
Az ötven-egynéhány évvel ezelőtti események
súlyos megpróbáltatást jelentettek egyházunk életében. A
szerzetesrendek felszámolása, az iskolák államosítása, Mindszenty
bíboros letartóztatása után, a
püspökök, papok és hívek
üldözése egyre
inkább fokozódott. A nehézségek
közepette is voltak elszántan küzdő
kiváló személyek - papok, szerzetesek és
világiak egyaránt - akik az
egyház életének
megmaradásáért küzdöttek minden
erejüket latba vetve.
Az egyház életét
fenntartani segítő
intézmények egyike volt a budapesti
kántorképző. Amikor a
tanítóképzőkben és a
Zeneakadémián megszüntették az
egyházzenei
képzést, az akkori kiváló
egyházzenészek nem nézték
tétlenül az
eseményeket. 1950-ben - vidéki
kezdeményezések után - megindították
a
budapesti kántorképzőt, és 1951-ben adták
ki az első okleveleket.
Először csak a legszükségesebbre szorítkoztak,
és két év alatt lehetett
oklevelet szerezni. A szétvert szerzetesrendek férfi
és női tagjainak
fontos volt, hogy így egyházi szolgálatot tudjanak
felvállalni.
Hányan vagyunk olyanok, akik nagy hálával
emlékezhetünk meg egy-egy szerzetes vagy szerzetesnővér kántori
munkájáról, aki maga köré gyűjtötte a gyerekeket, és szervezte az
ifjúsági, illetve felnőtt kórusokat. Az énekek és kórusművek mellett a
hit alapvető ismereteit is tanították, mivel egyre nehezebb volt a
hitoktatás biztosítása is. Nemrég jelent meg az Egyházügyi háttérjelentések 1951-1953
című könyv, amely tartalmazza a XI. és XXII. kerületi plébániákról tett
besúgói jelentéseket. Ezekben olvasható, hogy a gyerekek az iskola után
rohantak a templomba, ahol egy sovány apáca foglalkozott velük. A nevét
azért nem tudta meg a "jelentő", mert a gyerekek nem voltak hajlandók
az ismeretlennek nyilatkozni. Tényleg így volt. Onnan tudom, hogy én is
a gyerekek között voltam.
A kántorképző mindenkori felelős vezetője
az igazgató volt. Az ő feladata volt megszervezni a tanítást, és
felkérni a tanárokat. Valamennyiüket ismerhettem, sőt nagyon jó
kapcsolatom volt velük. A tisztelet hangján tudom csak említeni őket,
akik közül a legtöbben már az örök életben vannak: Werner Alajos (1950-52), Pantol MártonLászló Gábor és Kósa Ferenc, a székesfehérvári bazilika karnagya (1974-ig) és Bucsi László,
a pesti ferences templom karnagya (1992-ig). A tanárok felsorolásába
nem is merek belekezdeni. Mindössze anynyit, hogy ebben az évben első
alkalommal nincs már köztünk Kopeczky Alajos tanár úr, aki minden nyári kurzuson tanított. regnumista atya (1953-60),
Időközben az igények növekedésével három,
majd négy évfolyamra bővült a tanulmányi idő. Az ötven esztendő alatt
körülbelül 1500 kántori oklevelet adott ki a kántorképző, amely
2000-ben az egyik alapító, és a tantervet kidolgozó tanár, Harmat Artúr nevét vette fel.
Ebben az évben június
25-én kezdődött meg a
munka. A hallgatók elméleti és gyakorlati
képzésben is részesülnek.
Kedden, csütörtökön és szombaton a reggeli
szentmisén énekelnek - a
végzősök vezényelnek -, emellett a szerdai vecsernye
teszi teljessé az
elméleti és hangszeres képzést. A
színvonalas oktatást a szakképzett
tanári kar biztosítja, amelynek tagjai
készségesen segítenek a
hallgatóknak, az elvárásokat illetően azonban igen
szigorúak. Arra kell
gondolniuk ugyanis, hogy akik oklevéllel mennek ki,
azoktól elvárják a
plébánosok és a hívek, hogy
lelkületben és szakmai felkészültségben
is
méltók legyenek a szolgálatukhoz.
Szeretettel várjuk az érdeklődőket július
26-án 17 órakor a záróhangversenyre, és július 27-én, pénteken 17
órakor a nyári kurzust záró hálaadó szentmisére Budapesten, a XI.
kerületi, albertfalvai Szent Mihály-templomba.
Verbényi István
|