Kedves Atyánk, kedves Főnök!

Gyászoló néped döbbenettel veszi körül ravatalodat. Soha nem szeretted a siránkozást, de megbocsátod könnyeinket, hisz’ Jézus is megsiratta barátját, Lázárt – ezt Magad is gyakran idézted. Kórusod nevében búcsúzom, és ki kell mondanom: nagyon fáj elmeneteled. E pár búcsúmondat nem méltathatja gazdag életutad, és egyébként is: a Te nagyszerűséged ecsetelésére bármilyen ékesszólás is csak szánalmas dadogás.

Eltávoztál körünkből, és az élet más dimenziójában létezel. Áll ércnél maradandóbb műved! Vajon milyen anyagból lehet az, ami az ércnél is maradandóbb? Sorolhatnánk mindazt, amiből egy templom vagy egy orgona áll: mész, tégla, homok, vezetékek, sípok. Hisz’ Te templomépítő és orgonaépítő voltál. Ez lenne, ami ércnél is maradandóbb? Nem, a Te legmaradandóbb műved a lelkekben van, a mi lelkünkben, mert Te léleképítő voltál. Kincseidet bőkezűen osztogattad mindenkinek, amit hálásan megköszönünk Neked.

Az ’50-es, ’60-as, ’70-es években fiatalokat gyűjtöttél magad köré: a kiüresített, hazug, kollektivista rendszerben megmutattad nekik, hogyan lehet közösségben gondolkodva élni, egy rendezőelv felé figyelve. Az éneklésben megtanultuk, hogy a másik hangját figyeljük, ne a magunkét. Hát az élet nem erről szól? A másik emberre kell figyelnünk, nem lehet magunkat előtérbe helyezni.

A szent zenét szerettetted meg velünk. Képzetlen emberekből oratóriuménekeseket faragtál. A hangversenytermekből száműzött művek szinte kizárólagos megszólaltatója lettél a ’60-as, ’70-es években. Rangos esemény volt a [pesti – a szerk.] Ferences templomban egy [Bach] János-passió, egy [Bach] Máté-passió vagy egy [Bach] h-moll Mise. Marton Évák, Sass Sylviák, Rolla Jánosok figyelték mozdulataidat. S egy-egy ilyen alkalommal ezreket érintett meg a szent zene varázsa, a lelkek megteltek Istennel, és minket ekkor a jó Isten a tenyerén hordott. Teljessé vált életünk. S mindez örök visszhangra lel a mennyei Atyánál, és ez minden ércnél maradandóbb. A felemelő előadáshoz gyötrelmes próbák vezettek. Ekkor tanultuk Tőled a legtöbbet nemcsak a zenéről, hanem az életről. Mindig volt pár mondatod útravalóul, amivel a hit titkát csepegtetted belénk. Megtanultál franciául, hogy Teilhard de Chardint olvasni tudjad, s nekünk vasárnapi misék után egy-egy félórában a legújabb filozófiai rendszert közvetítetted. Hát igen, Te már az Ómegánál vagy, mi még csak útban felé, de a Te mondataid biztos útravalóul szolgálnak.

Kitörölhetetlenül bennünk él, ahogy Te a végtelen szeretetet próbáltad érthetővé tenni. Életünk kudarcaiban, bukásaiban gyakran talpra állított az általad sokszor idézett mondat: „Minden rossz egy nagyobb jónak adja át a helyét.” És láttuk, a kudarcra szükség volt, mert úgy került helyes mederbe életünk. „Emmánuel – emlegetted sokszor az ószövetségi várakozást -, velünk az Isten.” Életem nehéz helyzeteiben, a megaláztatásban gyakran eszembe jutott: „Emmánuel – velünk az Isten.” Derű áradt szét bennem. Minden szörnyűség elviselhetővé vált. Igényes voltál. Igényes voltál a zenében és a szent liturgiában. Csodálatos nagyhetek-húsvétok, karácsonyok éltek bennünk. Virágvasárnaptól húsvétig egy egységként éltük meg a liturgiát. Amikor láttad csüggedésünket – mert a próbák miatt nekünk kétszer olyan hosszú volt, mint a híveknek, s fáradtak voltunk - , keményen mondtad: „Az Úrnak ez jár.” Bizony rájöttünk, hogy az Úrnak valóban ez jár. És sok minden más is jár.

Igényes voltál, és igényességre tanítottál minket. Igényes voltál még a halászlé, a toroskáposzta főzésében, vagy a közös étkezés megrendezésében. Mulatságaink is igényesek voltak. Farsangi, szilveszteri összejöveteleinken jóvoltodból Shakespeare-, Kisfaludy Károly-, Ionesco-, Feydau-darabokat játszottunk. Bámultuk, hogy milyen jó színpadi rendező vagy. Kínlódó színpadi próbák után fergeteges előadás. Megtanítottál [minket] keményen dolgozni a sikerért. De Tőled kaptuk a mindennapok gyötrelmeinek megszentelését: a kicsi morzsában benne van a végtelen kegyelem. „Egyet, amit a legkisebbeknek tesztek, nekem teszitek” – mondta Jézus, és Te is gyakran idézted nekünk. A rohanó életünk értelmetlen óráinak értelmet adtál: buszon, villamoson, hivatalban várakozva is beszélgettünk a jó Istennel. Így a várakozás máris tartalmassá válik, a kegyelem forrásává. Te magad is imádságos életet éltél: a papi zsolozsmádat mindennap elimádkoztad. Mátra, Bakony, Balaton, Sóstó – közös kirándulásaink színhelyei. Doborján, Bayreuth – tisztelgés Liszt Ferenc emléke előtt. A csúcspont: elvittél a Szent Földre, Jézus nyomába. És ott találkoztunk Jézussal a Köves Udvaron, a Keresztúton, a Golgotán, láttuk az üres Sírt. A „Nyolc boldogság”-ot [Liszt Ferenc Christus oratóriumának 6. tételét – Die Seligpreisungen] énekeltük a Galileai-tó fölött, a Jordán forrásánál az „Egyház alapításá”-t [ugyanezen mű 9. tétele – Die Gründung der Kirche]. A Hősök terén ötszáz énekest vezényeltél, a Szentatyának szólt a „Tu es Petrus”. Ezt mind-mind tőled kaptuk.

Igazi emberi nagyságod azonban nem a fényben járva mutatkozott meg. Óriásként éltél, de a törpék nem értettek meg. Méltatlan helyzetbe kerültél, amelyet türelmes Jóbként éltél meg. „Ha a jót is elfogadtam az Úrtól, a rosszat is el kell fogadnom. Az Úr adta, az Úr elvette, áldassék az Úr neve.” Lelked [ugyan] elfogadta a változásokat, de az idegrendszered, a tested nem, felőrlődött. Az idősödő fa sem tűri az átültetést. Telve tervekkel hagytál itt bennünket. Kórusod 50. jubileumát nem vártad meg. A 25. évfordulón a H-moll Misét énekeltük, most is ezt szeretted volna vezényelni. Ez lett volna a tizedik[…]

Elment az Atya, [és] mi, a család, magunkra maradtunk. Mi lesz ezután? Sokkal nehezebb lesz Nélküled, de éljük az életet, amire tanítottál: szent zenével hirdetni az Úr dicsőségét és életünkkel az Evangéliumot vinni az emberek közé. Ez az örökségünk. Méltó örökösök szeretnénk lenni:

„Szolgálatára az embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak.”

Te a legnagyobb szeretetet adtad nekünk. Másokért világítottál, miközben Magad csonkig égtél.

Köszönjük nagyszerű életedet. Köszönjük a hitet, a teljesebb életet, amit adtál. Köszönjük, hogy munkatársaid lehettünk. Bocsásd meg vétkeinket, amivel megbántottunk. Légy mennyei közbenjárónk, oltalmazónk.

Teremtő atyánk előtt állsz, a végtelen Szeretet nem hagy el.

„Pie Jesu Domine!
Dona ei requiem!
Requiem aeternam dona ei Domine
et lux perpetua luceat ei Domine
cum sanctis tuis in aeternum,
quia pius es."

Isten Veled, drága Főnök!

[Dr. Jur. Némethi Gábor gyászbeszéde ft. Dr. Th. Bucsi László budafok-belvárosi plébános, karnagy temetési szentmiséjén, ravatala mellett a Budafok Belvárosi Szent Lipót Plébániatemplomban, 1998. július 10.]

[Kritikai megjegyzés: az eredeti gépelt szöveg helyesírási és interpunkciós hiányosságait javítottuk, néhány értelmező illetve tisztázó jellegű megjegyzést szögletes zárójelben a szövegben tüntettünk fel. Kiemelések és formázás szintén a közreadótól.]

[Honlapunk Olvasói kedvéért kívánjuk megjegyezni, különösen azokért, akiktől idegen, hogy egy papot miért szólítottak Főnöknek. A kórus hőskorának Kádár János miniszterelnök uralkodása tekionthető, amikor a Belügyminisztérium és az Állami Egyházügyi Hivatal idegenkedve, sőt szankciókat kilátásba helyezve tekintette azt, hogy egy pap maga köré fiatalokat gyűjtve közösséget alakít. A kirándulásokon, vagy más helyeken Dr. Bucsi László atyát Főnöknek nevezték, ami végül is rajta ragadt. A későbbi nemzedék –magam 1972-s születésű vagyok – egyszerűen Laci bácsinak hívta. Magamról: első mesterem mind a zene, ind a liturgia, teológia tárgykörében a Főnököt tekintem, karnagyi és teológiai végzettséggel rendelkezem – Nádasi Mihály, a tenor szólam tagja]