Kedves Atyánk, kedves Főnök!
Gyászoló
néped döbbenettel veszi körül
ravatalodat. Soha nem szeretted a siránkozást, de
megbocsátod könnyeinket, hisz’
Jézus is megsiratta barátját,
Lázárt – ezt Magad is gyakran
idézted. Kórusod nevében
búcsúzom, és ki kell mondanom: nagyon
fáj elmeneteled. E pár
búcsúmondat nem méltathatja gazdag
életutad, és egyébként is:
a Te nagyszerűséged ecsetelésére
bármilyen ékesszólás is
csak szánalmas dadogás.
Eltávoztál
körünkből, és az élet
más dimenziójában létezel.
Áll ércnél maradandóbb
műved! Vajon milyen anyagból lehet az, ami az
ércnél is maradandóbb?
Sorolhatnánk mindazt, amiből egy templom vagy egy orgona
áll: mész, tégla, homok,
vezetékek, sípok. Hisz’ Te
templomépítő és
orgonaépítő voltál. Ez lenne, ami
ércnél is maradandóbb? Nem, a Te legmaradandóbb műved a lelkekben van,
a mi lelkünkben, mert Te
léleképítő voltál.
Kincseidet bőkezűen osztogattad mindenkinek, amit
hálásan megköszönünk
Neked.
Az
’50-es, ’60-as, ’70-es években
fiatalokat gyűjtöttél magad
köré: a kiüresített, hazug,
kollektivista rendszerben megmutattad nekik, hogyan lehet
közösségben gondolkodva élni,
egy rendezőelv felé figyelve. Az
éneklésben megtanultuk, hogy a másik
hangját figyeljük, ne a magunkét.
Hát az élet nem erről szól? A
másik emberre kell figyelnünk, nem lehet magunkat
előtérbe helyezni.
A
szent zenét szerettetted meg velünk.
Képzetlen emberekből
oratóriuménekeseket faragtál. A
hangversenytermekből száműzött művek szinte
kizárólagos megszólaltatója
lettél a ’60-as, ’70-es
években. Rangos esemény volt a [pesti –
a szerk.] Ferences templomban egy [Bach] János-passió, egy [Bach] Máté-passió vagy egy [Bach] h-moll Mise. Marton Évák, Sass Sylviák, Rolla
Jánosok figyelték mozdulataidat. S egy-egy ilyen
alkalommal ezreket érintett meg a szent zene
varázsa, a lelkek megteltek Istennel, és minket
ekkor a jó Isten a tenyerén hordott.
Teljessé vált életünk. S
mindez örök visszhangra lel a mennyei
Atyánál, és ez minden
ércnél maradandóbb. A felemelő
előadáshoz gyötrelmes próbák
vezettek. Ekkor tanultuk Tőled a legtöbbet nemcsak a
zenéről, hanem az életről. Mindig volt
pár mondatod útravalóul, amivel a hit
titkát csepegtetted belénk.
Megtanultál franciául, hogy Teilhard de Chardint
olvasni tudjad, s nekünk vasárnapi misék
után egy-egy félórában a
legújabb filozófiai rendszert
közvetítetted. Hát igen, Te
már az Ómegánál vagy, mi
még csak útban felé, de a Te mondataid
biztos útravalóul szolgálnak.
Kitörölhetetlenül
bennünk él, ahogy Te a végtelen
szeretetet próbáltad
érthetővé tenni. Életünk
kudarcaiban, bukásaiban gyakran talpra
állított az általad sokszor
idézett mondat: „Minden rossz egy nagyobb jónak adja át a helyét.”
És láttuk, a kudarcra szükség
volt, mert úgy került helyes mederbe
életünk. „Emmánuel –
emlegetted sokszor az ószövetségi
várakozást -, velünk az
Isten.” Életem nehéz helyzeteiben, a
megaláztatásban gyakran eszembe jutott:
„Emmánuel – velünk az
Isten.” Derű áradt szét bennem. Minden
szörnyűség elviselhetővé
vált. Igényes voltál.
Igényes voltál a zenében és
a szent liturgiában. Csodálatos
nagyhetek-húsvétok, karácsonyok
éltek bennünk.
Virágvasárnaptól
húsvétig egy egységként
éltük meg a liturgiát. Amikor
láttad csüggedésünket
– mert a próbák miatt nekünk
kétszer olyan hosszú volt, mint a
híveknek, s fáradtak voltunk - ,
keményen mondtad: „Az Úrnak ez jár.”
Bizony rájöttünk, hogy az Úrnak
valóban ez jár. És sok minden
más is jár.
Igényes
voltál, és igényességre
tanítottál minket. Igényes
voltál még a halászlé, a
toroskáposzta főzésében, vagy a
közös étkezés
megrendezésében. Mulatságaink is
igényesek voltak. Farsangi, szilveszteri
összejöveteleinken jóvoltodból Shakespeare-, Kisfaludy Károly-, Ionesco-, Feydau-darabokat
játszottunk. Bámultuk, hogy milyen jó
színpadi rendező vagy.
Kínlódó színpadi
próbák után fergeteges
előadás. Megtanítottál [minket]
keményen dolgozni a sikerért. De Tőled kaptuk a
mindennapok gyötrelmeinek
megszentelését: a kicsi morzsában
benne van a végtelen kegyelem. „Egyet, amit a
legkisebbeknek tesztek, nekem teszitek” – mondta
Jézus, és Te is gyakran idézted
nekünk. A rohanó életünk
értelmetlen óráinak
értelmet adtál: buszon, villamoson, hivatalban
várakozva is beszélgettünk a
jó Istennel. Így a
várakozás máris tartalmassá
válik, a kegyelem
forrásává. Te magad is
imádságos életet
éltél: a papi zsolozsmádat mindennap
elimádkoztad. Mátra, Bakony, Balaton,
Sóstó – közös
kirándulásaink színhelyei.
Doborján, Bayreuth – tisztelgés Liszt
Ferenc emléke előtt. A csúcspont:
elvittél a Szent Földre, Jézus
nyomába. És ott találkoztunk
Jézussal a Köves Udvaron, a Keresztúton,
a Golgotán, láttuk az üres
Sírt. A „Nyolc boldogság”-ot [Liszt Ferenc Christus oratóriumának 6. tételét – Die Seligpreisungen]
énekeltük a Galileai-tó
fölött, a Jordán
forrásánál az „Egyház alapításá”-t [ugyanezen mű 9. tétele – Die Gründung der Kirche].
A Hősök terén ötszáz
énekest vezényeltél, a
Szentatyának szólt a „Tu es Petrus”. Ezt mind-mind tőled kaptuk.
Igazi emberi nagyságod azonban nem a fényben járva mutatkozott meg. Óriásként
éltél, de a törpék nem
értettek meg.
Méltatlan helyzetbe kerültél, amelyet
türelmes Jóbként
éltél meg. „Ha a jót is
elfogadtam az Úrtól, a rosszat is el kell
fogadnom. Az Úr adta, az Úr elvette,
áldassék az Úr neve.” Lelked
[ugyan] elfogadta a változásokat, de az
idegrendszered, a tested nem, felőrlődött. Az idősödő
fa sem tűri az átültetést. Telve
tervekkel hagytál itt bennünket. Kórusod
50. jubileumát nem vártad meg. A 25.
évfordulón a H-moll Misét
énekeltük, most is ezt szeretted volna
vezényelni. Ez lett volna a tizedik[…]
Elment
az Atya, [és] mi, a család, magunkra maradtunk.
Mi lesz ezután? Sokkal nehezebb lesz
Nélküled, de éljük az
életet, amire tanítottál: szent
zenével hirdetni az Úr
dicsőségét és
életünkkel az Evangéliumot vinni az
emberek közé. Ez az
örökségünk.
Méltó
örökösök szeretnénk
lenni:
„Szolgálatára az embernek, világnak,
Nagy Istenemnek, kicsike hazámnak.”
Te
a legnagyobb szeretetet adtad nekünk.
Másokért
világítottál, miközben Magad
csonkig égtél.
Köszönjük
nagyszerű életedet. Köszönjük a
hitet, a teljesebb életet, amit adtál.
Köszönjük, hogy munkatársaid
lehettünk. Bocsásd meg vétkeinket,
amivel megbántottunk. Légy mennyei
közbenjárónk, oltalmazónk.
Teremtő atyánk előtt állsz, a végtelen Szeretet nem hagy el.
„Pie Jesu Domine!
Dona ei requiem!
Requiem aeternam dona ei Domine
et lux perpetua luceat ei Domine
cum sanctis tuis in aeternum,
quia pius es."
Isten Veled, drága Főnök!
[Dr.
Jur. Némethi Gábor
gyászbeszéde ft. Dr. Th. Bucsi
László budafok-belvárosi
plébános, karnagy temetési
szentmiséjén, ravatala mellett a Budafok
Belvárosi Szent Lipót
Plébániatemplomban, 1998. július 10.]
[Kritikai
megjegyzés: az eredeti gépelt szöveg
helyesírási és
interpunkciós hiányosságait
javítottuk, néhány
értelmező illetve tisztázó jellegű
megjegyzést szögletes
zárójelben a szövegben
tüntettünk fel. Kiemelések és
formázás szintén a
közreadótól.]
[Honlapunk Olvasói
kedvéért kívánjuk
megjegyezni, különösen azokért,
akiktől idegen, hogy egy papot miért
szólítottak Főnöknek. A kórus
hőskorának Kádár János
miniszterelnök uralkodása tekionthető, amikor a
Belügyminisztérium és az
Állami Egyházügyi Hivatal idegenkedve,
sőt szankciókat kilátásba helyezve
tekintette azt, hogy egy pap maga köré fiatalokat
gyűjtve közösséget alakít. A
kirándulásokon, vagy más helyeken Dr.
Bucsi László atyát Főnöknek
nevezték, ami végül is rajta ragadt. A
későbbi nemzedék –magam 1972-s
születésű vagyok – egyszerűen Laci
bácsinak hívta. Magamról: első
mesterem mind a zene, ind a liturgia, teológia
tárgykörében a Főnököt
tekintem, karnagyi és teológiai
végzettséggel rendelkezem – Nádasi Mihály, a tenor szólam tagja]
|