Búcsúzó

(Elhangzott 1998. július 10-n dr. Bucsi László apátplébános temetésén.)

[írta Sasvári László világi elnök, Budafok-belvárosi Szent Lipót Római Katolikus Egyházközség]

A Szent Lipót plébánia hívő közössége búcsúzik plébánosától, László atyától.

Pásztorunk volt, mi pedig a rábízott nyáj. Előrement az örökkévalóságba, ahová minket is vezetni akart.

A mai nap az engesztelésé.

Kérjük a mindenható Istent, hogy László atyának, aki az Ő irgalmában bizakodott, bocsássa meg bűneit, és engedje be az Ő országába. Ezért vettünk részt a mai szentmisén, ezért imádkoztunk oly’ sokszor az elmúlt három héten. Pártfogását kérjük a Szűzanyának, akit annyira szeretett, Szent Józsefnek, akit oly’ nagyon tisztelt, Szent László királynak, akinek nevét viselte, és Szent Lipótnak, aki egyházközségünk patrónusa.

Utolsó vasárnap, amikor velünk volt, tanév végi Te Deum-ot tartottunk. Ma már tudjuk, hogy ez a Te Deum nem csak egy évért, hanem egy egész életért szólt.

A mai nap a hálaadás napja is: hálát adunk László atya életéért és mindazért, amit közöttünk és értünk tett.

Sokat hallottunk életútjáról, de közvetlenül csak az utolsó öt évét ismerjük: ennyi ideig volt templomunk plébánosa.

Templomépítő volt. Ezt tette a pesti ferences templomban, ebbe kezdett a [külső-ferencvárosi] Szent Kereszt plébánián. Amikor Budafokra került, katasztrofális állapotban találta a templomot: hulló belső festés, meglazult vakolat, télen jégverem, rovar rágta, gomba pusztította tetőszerkezet. Azonnal munkához látott: szervezője, felügyelője, motorja lett a templom felújításának, ennek minden terhét, idegölő gondját magára véve. Ötévi csodálatra méltó munkájának eredménye: felújított tető, kívül-belül felújított falak, a gyönyörű díszfestés, modern fűtés, felújított harang- és óraszerkezet, újjávarázsolt liturgikus tér – másnak egy életre elég tennivaló. Megtervezte és elindította az orgona újjáépítését – ennek is nagy szakértője volt. Izgatottan várta, hogy elkészüljön az oltárkép restaurálása: végzetes betegsége közbeszólt, az oltárképet már nem láthatta.

Nagy egyházzenész, kiemelkedő karnagy volt, kórusának nemcsak zenei, hanem lelki vezetője is. Szerteágazó egyházzenei tevékenységéből visszavonulóban volt, amikor közénk érkezett. Amit átéltünk: a Liszt Ferenc Kórusra támaszkodva László atya nálunk soha nem látott színvonalú és intenzitású egyházzenei életet indított el. Nem öncélúan: nála minden templomépítés, zene a szent liturgia szolgálatában állt.

A liturgia terén is megújulást hozott: Felemelő ünnepekre emlékezünk: Karácsonyokra, Nagyhetekre, Rorate-misékre, vesperásokra. Ministránsokat nevelt és gyűjtött maga köré. Figyelt a szent liturgia minden részletére.

Mindenben magas mércét állított maga elé, s ugyanezt várta el munkatársaitól is. Nem volt könnyű mellette: csak az bírta, aki úgy, mint ő, szembe tudott nézni saját gyöngeségeivel. Megbecsülte munkatársait, a ministránsait, az Oltáregylet asszonyait, a kórust, a Scholát [a kifejezés rövidült formája a Schola Cantorum kifejezésnek, ami énekes-iskolát jelent, gyermekekből és felnőttekből álló egyházi vegyeskart. A Budafok-belvárosi együttes a plébánia patrónusának nevét viseli, magistrájuk – vezetőjük - Dr. Molnár Johanna, kórusunk volt tagja], s minden hívét, aki hűséggel és odaadással vett részt a liturgiában és az egyházközség életében.

A saját személyét nem tartotta fontosnak, az ünneplést elhárította. Az jelentette számára az elismerést, ha elfogadták, ha támogatták, ha együttműködtek vele, ha kiálltak érte.

Ebben gyengének bizonyultunk. Betegséggel, csalódásokkal a háta mögött érkezett közénk, s a csalódások nem kerülték el közöttünk sem. Nagyon szenvedett ettől. Nem kerülhetjük meg, hogy magunkba nézzünk, különösen azok, aki a munkatársai voltunk, mit vétettünk, mit mulasztottunk, hogy ezektől a csalódásoktól nem tudtuk megkímélni.

Hűsége az Egyházhoz és a rábízottakhoz itt tartotta, híveinek szeretete vigasztalta. Amikor a belső festés elkészült és az állványokat lebontották, akkor mondta: „a megújult falak a budafoki hívek hitének és áldozatvállalásának látható jelei”. Most, hogy már nem térhet ki előle, hozzátehetjük: az ő hitének és áldozatvállalásának is.

Esendőségének, gyöngeségének teljes tudatában volt. Aki elfogadta őt, aki odafigyelt rá, egy lángoló, lobogó egyéniséggel találkozott. Krisztus küldötteként, Krisztussal mondhatta volna: „Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak… Mi mást akarnék, mint hogy lángra lobbanjon?” (Lk 12, 49)

Hagytuk? Akartuk, hogy mi is tüzet fogjunk?

Templom- és orgonaépítés, egyházzene, liturgia – mindegyik területen nagyot alkotott. Azonban nem ez a fő műve életének.

Elsősorban, minden porcikájában, minden lélegzetvételében és szívdobbanásában – pap volt. Sok-sok kézrátétel láncolatán érkezett el hozzá a megbízás: „Amint engem küldött az Atya, úgy küldelek én is titeket.” (Jn 20, 21)

Amit életében tett, csak ennek fényében érthető. Templomépítés, zene, liturgia – eszközök voltak kezében, hogy az embereket Krisztushoz vezesse.

Az életműve emberek szívében van elrejtve:

• meglett férfiak és nők szívében, akiket serdülő koruk óta nevelgetett,
• a tanítványai szívében, akármire is – hittanra, zenére vagy másra – tanította őket,
• a ministránsai szívében,
• házaspárok szívében, akiket jegyesként oktatott, esketett, sokszor a keresztségre és elsőáldozáshoz is elvezetve őket,
• a gyónói szívében,
• minden híve szívében, akik őt hallgatták, megismerték és szerették.

Emlékezzünk beszédeire. Nem volt kiemelkedő szónok, ő maga tudta ezt a legjobban. Azonban abban, amit mondott, erő volt, a hit ereje. Pázmány szavait kölcsönözve: nem ajakán nőtt, hanem szívében gyökerezett szókat mondott tudva, hogy az embernek nem a hímes szók, hanem az erős valóságok kellenek. Ezért volt beszéde hiteles tanúságtétel Krisztus ügye mellett.

Szinte halljuk, amint Krisztus e szavait ajánlotta figyelmünkbe: „Nagyobb szeretete senkinek sincs annál, aki életét adja a barátaiért.” (Jn 15, 13)

László atya fokozatosan, szeletenként adta életét Egyházáért és híveiért.

Egyik utolsó darabkáját életének a Kamaraerdei Öregek Otthona lakóinak ajándékozta: testben már legyengülve, ez év nagyböjtjében vállalta el – sok egyéb gondja, feladata mellett – az ő lelki gondozásukat. Ki gondolta, hogy ő megy el legelőbb?

Az Úr kegyelme és jósága vezette életének minden napján. Engedje meg neki az Úr, hogy házában lakhasson örök időkön át (Zsolt 23, 6 szavaival)