[Budafok-Tétény
Városházi Híradó, 1998.
június 28, Sasvári László
és Gács Klára:]
Emlékezzünk
a „szürke” Budafok-belvárosi
plébánosra
Dr. Bucsi László
kávai címzetes apát, a
Budafok-belvárosi szent Lipót
plébániatemplom plébánosa
1998. június 18-án
küldetését bevégezve,
visszatért teremtő Istenéhez.
1931.
február 8-án született
Csongrádon, szüleinek hatodik
gyermekeként. Az Esztergomi Szemináriumban
végezte tanulmányait, 1954-ben
szentelték pappá. Tanárai
már a szemináriumi évek alatt
felfigyeltek zenei tehetségére.
Felszentelése után a pesti ferences templomba
helyezték káplán-karnagynak. Zenei
tanulmányait magánúton folytatta,
mivel papként a Zeneakadémiára nem
juthatott be. A pesti ferences templomban eltöltött
36 év alatt, az általa Liszt Ferencről elnevezett
kórus elénekelte a magyar és
európai zeneirodalom számos kimagasló
oratórikus, és
megszámlálhatatlan
kórusművét.
1957-től
1992-ig zeneelméletet tanított a Budapesti
Nyári Kántorképző Tanfolyamon, melynek
1980-tól igazgatója volt. A II.
vatikáni zsinat után tagja volt a Liturgikus
Megújulási Bizottságnak. 1970-78-ig a
Bp. Központi Szemináriumban
énektanárként
működött. Közben tovább folytatta
teológiai tanulmányait, 1973-ban
erkölcsteológiai doktori diplomát
szerzett. Témaválasztása is mutatja,
hogy érdeklődésének
középpontjában mindig az emberi
személyiség állt. 1985-től az
Esztergomi Főegyházmegye zeneigazgatója volt,
és négy éven át
szerkesztette a Musica Sacra egyházzenei
folyóiratot.
1980-ban
a pesti ferences templom igazgatójának
nevezték ki. 1981-ben kapta meg a tisztelő apáti
címet. Lelki, szellemi, kulturális
központtá tette a barátok
templomát, ahol újraélesztette a
ferences hagyományokat és
egyedülálló liturgiát
honosított meg. Orgonákat tervezett és
építtetett a Kántorképzőnek
és különböző templomoknak, melyek
közül magasan kiemelkedik a pesti ferencesek
európai színvonalú orgonája
[építés
Aquincum Kft, társtervezők Gergely Ferenc, Koloss
István, Baróti István,
Sirák Péter].
Ennek felszentelése előtt három
hónappal, 1990 szeptemberében
helyezték a Külső-ferencvárosi Szent
Kereszt plébániára, ahol belefogott a
templom felújításába. 1993
szeptemberében nevezték ki a
Budafok-belvárosi Szent Lipót templom
plébánosává. Az eltelt
öt év alatt felújíttatta a
plébániát, tataroztatta és
restaurálta a templomot, új liturgikus teret
alakíttatott ki és elkezdte az orgona
újjáépítését.
Az
1997 őszén elszenvedett újabb
infarktusból felépülve, a
régi buzgalommal látta el
plébánosi feladatait. Az idei
nagyböjtben még elvállalta a Kamaraerdei Idősek Otthonában
lakók lelki gondozását, ahova hetente
kijárt. Látszott azonban rajta, hogy
elfáradt. Júniusban újból
kórházba került: utolsó
betegségének szövődményeivel
legyengült szervezete már nem tudott
megbirkózni.
Egész
életét imádságban
és munkában élte, odaadó
hűséggel szolgálta Egyházát
és a rábízottakat. A szentre,
művészire és egyetemesre fogékony
emberek százai őrzik a lángoló
szellemű és lelkű, templom- és
léleképítő pap
emlékét.
[Új Ember, 1998. június 28, Tardy László:]
Ecce quomodo moritur iustus
Elhunyt
Bucsi László
apátplébános, a Liszt Ferenc
Kórus karnagya
Gallus
„Ecce quomodo” című művét
még ő maga választotta barátja, a
nála néhány hónappal
korábban elhunyt Gergely Ferenc
orgonaművész temetési
gyászszertartásához. Utolsó
üzenet volt az egykori szeretett munkatárs
és barát felé, de üzenet,
hitvallás felénk is: „Íme,
így hal meg az igaz” (Ecce quomodo moritur
iustus), a rábízottakat utolsó
leheletéig gondozva, a kapott hivatáshoz egy
életen át hűnek maradva, eszméit soha
meg nem tagadva. Papi és egyházzenei
szolgálata a pesti ferences templomban virágzott
ki, melynek előbb lelkésze, majd
templomigazgatója lett.
Irányítása alatt a templom Liszt
Ferenc Kórusa a főváros egyik legrangosabb
egyházzenei együttesévé
fejlődött, ahol Liszt és Bach nagy
oratórikus műveiben szívesen működtek
közre a legnevesebb énekes
szólisták, s az Állami
Hangversenyzenekar valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai.
Közben tudott időt szakítani a kispapok zenei
nevelésére a Központi
szemináriumban, nyaranta összhangzattan
tanítására az Országos
Magyar Cecília Egyesület nyári
kántorképzőjében. Később e
tanfolyam igazgatását is ellátta,
templomában helyet adott az OMCE
irodájának. Négy éven
át szerkesztette a Musica Sacra egyházzenei
folyóiratot, mely akkor szűnt meg, mikor élete
fájdalmas fordulataként, a ferences rend
újraéledését
követően máshol kellett lelkipásztori
és egyházzenei szolgálatát
folytatnia. Nemcsak a ferences templom külső-belső
felújítását és
orgonájának
átépítését
irányította: új
állomáshelyein – a
Külső-ferencvárosi Szent Kereszt templomban
és a budafoki főplébánián
megújította a falakon kívül a
templom liturgikus, egyházzenei életét.
Közben
egészsége egyre jobban megroppant:
szívinfarktusok vetettek béklyót arra
a lobogásra, hévre, mellyel nemcsak
énekkarát vezette, de amely mindenben jellemezte,
ami fontos volt számára.
Zárkózott ember volt,
érzékenysége tette talán
ilyenné. Emberi, lelkészi harcairól,
küzdelmeiről, szorongattatásairól
és szorongásairól kevesen tudtak.
Talán ezért is érezte
magához közel a Gallus-motetta
zenéjén túl a
szövegének minden sorát. Rejtett
életét, érzéseit nem
ismertük. De a prófétával [Iz
57, 1-2] mi is valljuk: „In pace factus est locus
eius… et erit in pace memoria eius.” Most
már a békében nyugszik, és
emlékét békével
és imával őrizzük. Jézus
Szíve ünnepén hallotta meg Mestere
hívó szavát:
„Jöjjetek hozzám mindnyájan,
akik fáradoztok, és az élet
terhét viselitek: bennem nyugalmat talál
lelketek.”
[Muzsika, 1998. szeptember, Lukin László:]
In memoriam…
Dr. Bucsi László
Milyen
közel és milyen távol került
hozzánk május 28, Lisznyay-Szabó
Gábor
emléktáblájának
avatóünnepsége a budapesti VI.
[kerület] Szív u[tca] 33.
épület falán.
Az
emlékezők sorában megszólaltak a
magyarországi történelmi
egyházak képviselői, a római katolikus
Musica Sacra, a
jóbarát-tanítványok
nevében dr. Bucsi László karnagy,
templomigazgató [Lukin tanár úr itt
tévedett, ekkor már budafoki
plébános volt – a szerk.]
idézte fel a „Missa Salesiana”, a
„Missa Vaciensis”
szeretetreméltó alkotójának
alakját.
„Nem tudhatjátok sem a napot, sem az órát…”
Ez
volt Bucsi László életének
utolsó megemlékezése. A
nyár elmúltával immár
őrá emlékezünk: kórustagok
és kollégák sokasága, akik
ismertük és szerettük őt: emberi
és művészi tartását,
alázatát, amellyel a
zenetörténet remekműveihez
közelített, hogy saruját levetve
felmutassa azokat a sokaságnak. A sokaság
köréje gyűlt a Pesti Ferences templomban
éppúgy, mint a
Külső-ferencvárosi vagy a budafoki
plébánián. A temperamentumos
karvezető, a templomigazgató, a lelkesen
prédikáló
áldozópap, az orgonaépítő:
egyszemélyben lett a rábízott
nyáj pásztora és szolgája.
Hajdani
próbatermük falát oklevél
díszíti: Liszt Ferenc ferences harmadrendi
felvételének dokumentuma. A templom
hajójának első padján
réztábla emlékeztet Lisztre, aki
naponta itt imádkozott a kötői ihlet
ajándékát
kérve-köszönve a Mindenség
Urához. A nagy zeneköltő szavai Bucsi
László ajkára is illenek:
„Paratum cor meum ut psallam” (Szívem
kész rá, hogy zsoltárt zengjek, [107.
zsoltár]).
Zengjük
tovább az emlékezés
zsoltárát szívbéli
alázattal, ahogy Bucsi atyától
tanultuk…
|