[Budafok-Tétény Városházi Híradó, 1998. június 28, Sasvári László és Gács Klára:]

Emlékezzünk a „szürke” Budafok-belvárosi plébánosra

Dr. Bucsi László kávai címzetes apát, a Budafok-belvárosi szent Lipót plébániatemplom plébánosa 1998. június 18-án küldetését bevégezve, visszatért teremtő Istenéhez.

1931. február 8-án született Csongrádon, szüleinek hatodik gyermekeként. Az Esztergomi Szemináriumban végezte tanulmányait, 1954-ben szentelték pappá. Tanárai már a szemináriumi évek alatt felfigyeltek zenei tehetségére. Felszentelése után a pesti ferences templomba helyezték káplán-karnagynak. Zenei tanulmányait magánúton folytatta, mivel papként a Zeneakadémiára nem juthatott be. A pesti ferences templomban eltöltött 36 év alatt, az általa Liszt Ferencről elnevezett kórus elénekelte a magyar és európai zeneirodalom számos kimagasló oratórikus, és megszámlálhatatlan kórusművét.

1957-től 1992-ig zeneelméletet tanított a Budapesti Nyári Kántorképző Tanfolyamon, melynek 1980-tól igazgatója volt. A II. vatikáni zsinat után tagja volt a Liturgikus Megújulási Bizottságnak. 1970-78-ig a Bp. Központi Szemináriumban énektanárként működött. Közben tovább folytatta teológiai tanulmányait, 1973-ban erkölcsteológiai doktori diplomát szerzett. Témaválasztása is mutatja, hogy érdeklődésének középpontjában mindig az emberi személyiség állt. 1985-től az Esztergomi Főegyházmegye zeneigazgatója volt, és négy éven át szerkesztette a Musica Sacra egyházzenei folyóiratot.

1980-ban a pesti ferences templom igazgatójának nevezték ki. 1981-ben kapta meg a tisztelő apáti címet. Lelki, szellemi, kulturális központtá tette a barátok templomát, ahol újraélesztette a ferences hagyományokat és egyedülálló liturgiát honosított meg. Orgonákat tervezett és építtetett a Kántorképzőnek és különböző templomoknak, melyek közül magasan kiemelkedik a pesti ferencesek európai színvonalú orgonája [építés Aquincum Kft, társtervezők Gergely Ferenc, Koloss István, Baróti István, Sirák Péter]. Ennek felszentelése előtt három hónappal, 1990 szeptemberében helyezték a Külső-ferencvárosi Szent Kereszt plébániára, ahol belefogott a templom felújításába. 1993 szeptemberében nevezték ki a Budafok-belvárosi Szent Lipót templom plébánosává. Az eltelt öt év alatt felújíttatta a plébániát, tataroztatta és restaurálta a templomot, új liturgikus teret alakíttatott ki és elkezdte az orgona újjáépítését.

Az 1997 őszén elszenvedett újabb infarktusból felépülve, a régi buzgalommal látta el plébánosi feladatait. Az idei nagyböjtben még elvállalta a Kamaraerdei Idősek Otthonában lakók lelki gondozását, ahova hetente kijárt. Látszott azonban rajta, hogy elfáradt. Júniusban újból kórházba került: utolsó betegségének szövődményeivel legyengült szervezete már nem tudott megbirkózni.

Egész életét imádságban és munkában élte, odaadó hűséggel szolgálta Egyházát és a rábízottakat. A szentre, művészire és egyetemesre fogékony emberek százai őrzik a lángoló szellemű és lelkű, templom- és léleképítő pap emlékét.

[Új Ember, 1998. június 28, Tardy László:]

Ecce quomodo moritur iustus

Elhunyt Bucsi László apátplébános, a Liszt Ferenc Kórus karnagya

Gallus „Ecce quomodo” című művét még ő maga választotta barátja, a nála néhány hónappal korábban elhunyt Gergely Ferenc orgonaművész temetési gyászszertartásához. Utolsó üzenet volt az egykori szeretett munkatárs és barát felé, de üzenet, hitvallás felénk is: „Íme, így hal meg az igaz” (Ecce quomodo moritur iustus), a rábízottakat utolsó leheletéig gondozva, a kapott hivatáshoz egy életen át hűnek maradva, eszméit soha meg nem tagadva. Papi és egyházzenei szolgálata a pesti ferences templomban virágzott ki, melynek előbb lelkésze, majd templomigazgatója lett. Irányítása alatt a templom Liszt Ferenc Kórusa a főváros egyik legrangosabb egyházzenei együttesévé fejlődött, ahol Liszt és Bach nagy oratórikus műveiben szívesen működtek közre a legnevesebb énekes szólisták, s az Állami Hangversenyzenekar valamint a Liszt Ferenc Kamarazenekar tagjai. Közben tudott időt szakítani a kispapok zenei nevelésére a Központi szemináriumban, nyaranta összhangzattan tanítására az Országos Magyar Cecília Egyesület nyári kántorképzőjében. Később e tanfolyam igazgatását is ellátta, templomában helyet adott az OMCE irodájának. Négy éven át szerkesztette a Musica Sacra egyházzenei folyóiratot, mely akkor szűnt meg, mikor élete fájdalmas fordulataként, a ferences rend újraéledését követően máshol kellett lelkipásztori és egyházzenei szolgálatát folytatnia. Nemcsak a ferences templom külső-belső felújítását és orgonájának átépítését irányította: új állomáshelyein – a Külső-ferencvárosi Szent Kereszt templomban és a budafoki főplébánián megújította a falakon kívül a templom liturgikus, egyházzenei életét.

Közben egészsége egyre jobban megroppant: szívinfarktusok vetettek béklyót arra a lobogásra, hévre, mellyel nemcsak énekkarát vezette, de amely mindenben jellemezte, ami fontos volt számára. Zárkózott ember volt, érzékenysége tette talán ilyenné. Emberi, lelkészi harcairól, küzdelmeiről, szorongattatásairól és szorongásairól kevesen tudtak. Talán ezért is érezte magához közel a Gallus-motetta zenéjén túl a szövegének minden sorát. Rejtett életét, érzéseit nem ismertük. De a prófétával [Iz 57, 1-2] mi is valljuk: „In pace factus est locus eius… et erit in pace memoria eius.” Most már a békében nyugszik, és emlékét békével és imával őrizzük. Jézus Szíve ünnepén hallotta meg Mestere hívó szavát: „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik fáradoztok, és az élet terhét viselitek: bennem nyugalmat talál lelketek.”

[Muzsika, 1998. szeptember, Lukin László:]

In memoriam…

Dr. Bucsi László

Milyen közel és milyen távol került hozzánk május 28, Lisznyay-Szabó Gábor emléktáblájának avatóünnepsége a budapesti VI. [kerület] Szív u[tca] 33. épület falán.

Az emlékezők sorában megszólaltak a magyarországi történelmi egyházak képviselői, a római katolikus Musica Sacra, a jóbarát-tanítványok nevében dr. Bucsi László karnagy, templomigazgató [Lukin tanár úr itt tévedett, ekkor már budafoki plébános volt – a szerk.] idézte fel a „Missa Salesiana”, a „Missa Vaciensis” szeretetreméltó alkotójának alakját.

„Nem tudhatjátok sem a napot, sem az órát…”

Ez volt Bucsi László életének utolsó megemlékezése. A nyár elmúltával immár őrá emlékezünk: kórustagok és kollégák sokasága, akik ismertük és szerettük őt: emberi és művészi tartását, alázatát, amellyel a zenetörténet remekműveihez közelített, hogy saruját levetve felmutassa azokat a sokaságnak. A sokaság köréje gyűlt a Pesti Ferences templomban éppúgy, mint a Külső-ferencvárosi vagy a budafoki plébánián. A temperamentumos karvezető, a templomigazgató, a lelkesen prédikáló áldozópap, az orgonaépítő: egyszemélyben lett a rábízott nyáj pásztora és szolgája.

Hajdani próbatermük falát oklevél díszíti: Liszt Ferenc ferences harmadrendi felvételének dokumentuma. A templom hajójának első padján réztábla emlékeztet Lisztre, aki naponta itt imádkozott a kötői ihlet ajándékát kérve-köszönve a Mindenség Urához. A nagy zeneköltő szavai Bucsi László ajkára is illenek: „Paratum cor meum ut psallam” (Szívem kész rá, hogy zsoltárt zengjek, [107. zsoltár]).

Zengjük tovább az emlékezés zsoltárát szívbéli alázattal, ahogy Bucsi atyától tanultuk…