Amikor leülsz írni, megváltozik benned valami. Megszűnik az idő, eltűnik a tér. Nem holmi kényszeredett állapotnak érzed az írást, hanem belülről jövő lüktetésnek, zakatolásnak, hangos csendnek. Nem keresed az okokat, nem keresel semmire sem választ. Olyan megvilágításban érzékeled magad körül a világot, mintha önmagadba bújnál, és onnan, belülről szemlélnéd a világot, és úgy érzékelnéd a befele áramló impulzusokat, ingereket.

 

Összekuporodott létedet, egyfajta átlátszó burok vonja körbe, egy csendes magzati magány, ami nem védekező pajzs a váratlan támadások ellen, hanem inkább azt a célt szolgálja, hogy a megszűnt teret, és a megállított időt, önző-önzetlenséggel körbe járhasd önmagadban, annyiszor, ahányszor csak akarod. Ne sarkokat, sűrű ösvényeket, mély kutakat, gödröket keress a világ(od)ban, ahova elbújhatsz, elmenekülhetsz, hanem találj, keress, kutass ablakokat, ajtókat, tükröket, hidakat, partokat. Inkább „halj meg ezerszer”, hogy egyszer megszülethess a mának, hogy olyat alkothass, melyben nem megkerülöd önmagad, hanem rátalálsz önmagadra.

 

Ha már nem csak érzed, hanem hallod a csendet, és meg is tudod szólaltatni, akkor egy részed megszűnik önmaga lenni. Ebben nincs semmiféle misztikum, hanem „csak” valahol átléped a valóság határait, döngeted az álmok falait, lábujjhegyen járva, hegyeket is képes vagy megmozgatni, akár ujjbegyeden is tudod a táncoltatni világot. És ha az összetört „Én”-tükör szilánkjaira lépsz, akkor sem a fájdalmat érzed kibuggyanó könnyeidben, és felsikító önmarcangolásodban, hanem azt, hogy ki kell bontanod az érzést, azt az érzést amitől, és ahogyan… azt az érzést, amiért oda jutottál, ahová éppen tartasz, vagy ahol éppen állsz.

 

Nem megmagyarázni kell a fájdalmat írásaidban, hiszen abból csak önsajnáló groteszk lenne, hanem kiírni, teljességében kitárni. Nem rákényszeríteni kell akaratodat az írással másokra, mert az csak torzképet hozna ki, mint mikor a festék megfolyik a frissen megfestett festményen, hanem az olvasó elé kell tenned a könyvet, azt a könyvet, melyben gondolataidat fested betűvé, melyet soraid hömpölygése által, színekkel, ízekkel, hangokkal tölthetsz meg. De ne csak te akard lapozni ezt a könyvet, hanem hagyd az olvasóra, hogy saját maga döntse el, hova helyezi el a kapott „információt”. Hagyj neki időt, arra, hogy ő is „írjon” abba a könyvbe, és ne te légy óriássá benne, hanem engedd, hogy ő nőjön benned naggyá, de közben őrizd meg úgy önmagad írásaidban, hogy ne törpülj el a betűid láthatatlan nagyságától, és ne vessz el a hangzatos szavak virágnyelvének dzsungelében.

 

Mikor az író elcsendesedik fátyol-magányába, és csak az olvasó hangján képes megszólalni tiszta, őszinte hangon, ezt sokan írói ( művészi ) alázatnak is nevezik,. Ez egy feladat, küldetés, ami hatalmas erőt, plusz ingereket, energiát ad az írónak, de ezzel gazdagodva újabb, és újabb világot képes megnyitni az olvasó számára, úgy, hogy közben az addig megnyitott ajtókat, ablakokat nem bezárja, csak a kulcsot adja oda az olvasó kezébe.

 

A másik éned viszont ott marad a realitás talaján. Objektíven szemléli környezetét. Képes megkülönböztetni a jót a rossztól, nem téved el, ha az árnyékra fény vetül, mert képes megkülönböztetni az igazat a valótól. Hisz ami igaz, az nem biztos, hogy való. Az igaz, az csak egy-egyfajta lélegző, stabil, monoton állapot, aminek létezéséről meggyőződhetsz nap mint nap mikor ránézel és ő vissza néz rád. De mikor közelebb lépsz, az igaznak vélt érzés megfoghatatlan lesz, egy árnyjáték a falon, semmi több. Az érinthető valóság viszont az, ami nem szökik eléd, mögéd, nem követ settenkedve, mint az árnyék, hanem akár üvöltve csontjaidig is hatolhat, hisz abban már nincs semmi hamisság, talmi fény, hanem erős kontrasztok, és ezzel válik ( válhat ) írásod magjává.

 

Ez a két „Én” ha együttesen jelenik meg, harmóniát, hidat, láthatatlan szálat alakít ki a benti világ(od), és a kinti világ közt. De ez nem egy pillanat, ez egy folyamat, és nem szavak alá rejtett izzadtság könnye, hanem a gondolatok lüktető izzása.

Viszont ez könnyen „lassú víz, partot mos” gondolatokká válhat, ha elszántan, konokul csak konkrét célokat tűzöl ki, görcsösen kapaszkodva, vak-lepkeként írod le szavaidat egymás után. Akkor ez az élmény nem burkot fog köréd vonni, hanem egy idő után betokosodott érzéseket, egymásra pakolt hangulatot, ezzel elvesztve hitelességét, annak a hitelességét, ami a sorok közt van rejtve, csendben, halkan, kitörni vágyó vulkánként. Elveszítheted annak hitelességét, hogy az írás egyfajta képi ábrázolás is lehet, egy gyönyörűen megalkotott festmény, amin a fény nem megtörik, hanem játszik, mint a tavaszi szél a láthatatlan húrokon… zsongva, suttogva, könnyed léptekkel.

 

Hiszem így lesz minden író, alkotó „olyan-amilyen”, „olyan-aki”, semmivel sem több, mint bárki más, semmivel sem szebb, mint bárki más, csak egy valamiben mégis, abban, hogy az Alkotás, és minden alkotása maradandó “Én”-írássá alakul. És szóljon az bármiről, pöttyös labdáról, útszéli kőről, habzó szájjal, könnyek közt vergődő nevenincs magányról.

 

Ha képes vagy megengedni, te az ember, az alkotó, az embernek, aki az olvasó, hogy így legyen olyan, amilyen, amilyen az ember… semmivel sem több, illetve kevesebb, csak pont annyi, amennyi, akkor írásaid, nem homokként szóródnak szét a múltnak, hanem maradandóként beágyazódnak a jövőnek, utat mutatva a mostnak.

 

Hisz nem alkothatjuk meg az utolsót, mert nincs utolsó.

 

Mindig marad egy utolsó előtti….

 

Mint ez itt… utolsó előtti, az utolsó szó jogán.

 

 

 

Kislányom egy este oda bújt hozzám és ártatlan, őszinte kis tekintetével rám nézett, és megkérdezte

- Anyu, ha nagy leszek és nem fog dobogni a szívem az angyalok közé fogok szállni? És ugye fogsz rám emlékezni?

Nem tudtam hirtelen mit mondani, csak folytak könnyeim. Becsuktam szemem, és éreztem hogy törnek elő az emlékek a lelkemből, és terjednek szét bennem, olyan erővel mint mikor a forró láva teríti szét pusztító erejét.

Fájt. Mert tudtam, hogy emlékeim ismét egy olyan helyre sodortak, ami számomra megfejthetetlen kérdések sorozatát hozza elő, még sok-sok év után is.

Gyermekként igazán nem fogtam fel, hogy miért ment el édesapám olyan hamar az angyalok közé. Nem kaptam választ, mert kérdezni sem tudtam. Válasz nélkül maradtam.

Születésnapomat édesapámnál töltöttem. Boldog voltam, mert éreztem közelségét, szeretetét, és bíztam abban, hogy végleg vele maradhatok. Tervezgettük jövőnket együtt, és semmit nem sejtettem a másnap árnyékáról. Gyermeki hittel, vártam a másnapot, hogy jönni fog.

De nem jött.

Soha többé nem jött.

Csak egy hír.

Meghalt.

Abban a pillanatban, 10 évesen fájó érzésként éltem meg hiányát. Tudtam már nem foghatom meg a kezét, soha többet nem bújhatok hozzá. Kerestem, kutattam. Éreztem, de nem értettem. Mindenkiben őt szerettem volna látni. Álmokat festettem, és burokként magamba zártam. Kerestem az arcát, a hangját, a mozdulatait de csak emlékképek jöttek elő. Nem tudtam mit kezdeni ezekkel az emlékekkel, folyamatosan tettem őket el, mint egy kis csomagot, mint aki valami csodára vár, hogy hátha mindez csak álom és a valóság bizonyságot fog adni reményeimre, és visszajön.

Eltelt sok-sok év, de ezek az érzések itt maradtak bennem, mint a falra akasztott kép úgy lógtak lelkemben.

Sokszor elővettem búcsúleveleit, kerestem a sorok között, hátha tudok válaszolni feltett kérdéseimre. De csak szépen formált betűket láttam, amik egyre kuszábbak lettek, mint a papírra írt érzései. Ahányszor végig olvastam sorait, annyiszor végig „éltem” mindazokat a perceket, ahogy szép lassan elhagyott minket. De a választ még akkor sem találtam meg.

Képtelen voltam elengedni őt.

Emlékeimet, mint láncszemeket fűztem össze, és ha fájt újabb láncszem került rá.

Kislányom ártatlan tekintete és kérdése jutatott el arra a pontra, hogy szép csendben, édesapám emlékeivel végig pergessem a múltat, ami hozzá kapcsolt. Megtaláltam a hiányzó „láncszemet”, hogy miért is nem vagyok képes elszakadni tőle.

Egyedül tőlem nem búcsúzott el levelében. Egyedül nekem nem írta le mi bántja, nekem nem írta le, hogy végleg elmegy.

Mintha várt volna ő is valamire - egy válaszra talán - mikor megtette végső lépését. Elkéstem.

De a választ mára már megtaláltam, és tudom, hogy képes leszek elengedni. Végleg.

Mert megértettem és megéreztem, hogy el kell engedni a múltat.

Elengedni, amire nincs szükségem többé, és megtartani mindazt, ami esélyt ad a további lépéshez, a megismeréshez.

 

Édesapámmal átélt, megélt emlékeim csiszolatlan élei, évek múltán is sebet ejtettek, és szaggattak fel régi sebeket. Évekig cipeltem magammal, mint egy emlékcsomagot, mely néha már teherként nyomta lelkemet.

Kérdéseket élesztett fel önkéntelenül. Amíg nem találtam meg a válaszokat, és nem helyeztem el a megfelelő helyre addig a sebek, szinte valódi – ordítani tudnék - sebek maradtak.

Tudom már, hogy a kutatott és megtalált válaszok, adták meg azt a lehetőséget, hogy az éleket kerekre csiszoljam, hogy tovább léphessek, és a megfelelő helyükre kerüljenek az emlékek.

Emléke megmarad ugyanolyan kedvesnek, szépnek, de nyugalom csatlakozik hozzájuk, csend, elfogadás és halk simogató érzés.

 

Tudom, hogy mindig velem marad, részemmé vált, mint az álom.

Gyönyörű, mély, éteri, szétfoszló és nyomot hagyó.