Mondd, leszel-e menedékem,

templomom a sötét éjben,

oltárom a hangban,

ha lelkem neked sírom majd,

az utolsó hajnali dalban.

 

Futsz-e velem az égető fövenyen,

hol a hegyek barnahomokként

arcunkra peregnek,

s kezünkre fonódnak a könnyek.

Táncolsz-e velem felhők közt rejtőzve,

a ködfátylas végtelenben,

mikor mezítelen talpunk

már nem érinti a földet.

Elrejted-e arcom a hasító fénytől,

ha alattunk a fák,

mint izzó koronák perzselik fel utunk,

s hullócsillagként zuhan le múltunk.

 

vágysz-e majd utoljára

velem szállni vissza

az éji-hold mögé bújva,

emlékeink távoli tereibe,

hol magunkra festettünk

néhány kékszínű csend-estet…

 

Mondd, ellopod-e velem

azt az utolsó lángot az éjtintás égről,

amikor keresztre boruló sóhajomban,

a hajnal jégharmat-rózsája

bíbortalárként feszül majd,

az égi harangokat zsongató világra…

 

2008.02.09.

 

Az éj ölébe fordult az alkony arca,

pilláját kócolta szelíden, ringatva.

 

Könnyűszárnyú felhőkön nyújtózva

testembe bújtál,

nem volt semmid…

csak mezítelen tekinteted…

Olyan tiszta voltál,

mint a ruhátlan fény.

Térdre vetetted bennem önmagad,

a csendnek velem,

értem áldoztál.

Sóhajod suttogva fogadtam,

fényedbe karolón öleltél,

álmaim folyamán ujjaiddal kúsztál…

 

Gyertyát gyújtottam,

hogy szemed lássam,

kéken táncoló lángjában

árnyékod viaszba formáltam.

s mint szelíden metszett gyémánt

magamba zártam az éjt…

Fényedként zuhantam tovább,

örvényekbe kapaszkodva,

még mélyebbre rejtőztem benned,

hol vad orkánok harsogtak hangodban.

 

Hullámzó lélegzetedbe vetkeztem,

arcod rejtekében megpihenve,

testedben záródva lebegtem…

 

2008.02.06.

 

Emlékszem az utolsó estre…

kétezer-hat decemberre.

 

Kiáltva hívtalak, Istenem

arcod nem mutattad felém,

csak a hold kék-fényét láttam

ahogy lassú zuhanásban

koppanva földre ért.

Jégvirágba fagyott az est az ablakon

teste vergődve csorgott le,

mint haldokló fekete pillangó.

 

Lepedőmre gyűrted álmaim,

majd keresztként kifeszítetted az éjben,

hideg leheletedbe gomboltad testem,

felkértél az utolsó keringőre.

S lettél lelkem vadtáncosa,

érted még a fenn feszülő kötélen is

térdre ereszkedtem,

velem csaltad, magadnak, az életet,

vakon hittem létezésed.

Testem a mélybe taszítottad.

Sejtemig szédültem bele.

Hagytad, hogy magamnak álmodjak,

a glóriát (csak) nekem készítetted…

 

Már nincs megbocsátás, Istenem!

Arcod nem mutattad felém,

zord felhők felett, lenn a mélyben,

kereszted szilánkokra tört azon a télen.

Az éjpillangó újra éled,

bábjában lüktet, elveszetnek hitt létem,

s ma (csak) nekem fonnak glóriát

a hófehér repkények.

 

2008.02.03.

Kérlek, ne menj még…most még ne…

hajnal fénytükrében látom arcod

ahogy rám hajol vágyó sóhajod,

testemen érzem vágyad szelíd ringatását

ezer karod ölelő suttogását,

rálehelem a hajnalfény égi vásznára,

táncoló lelked fényárny folyamára,

hiányodért zokogó könnyeim szavát,

mikor az ajtó becsukódik rám,

s a lábujjhegyen kilépő árnyékod után,

álmaimra kattan halkan a zár.

 

Kérlek, ne menj még…most még ne…

szállj fel velem a fénylő magasba,

túl az üveghegyen, és azon is túlra,

veled él és születik bennem az álom

nézd, angyalszárnyaim most neked adom,

jól vigyázz rájuk, mert a zuhanásban

oly' könnyen fehér köddé válnak,

óvatosan lépj velem az álmok végtelen kertjére,

hisz szárnyaim nélkül, már te sem repülhetsz el.

 

Kérlek, ne menj még…most még ne…

látod, sóhajom a csillagok közt hagyott

egy pulzáló, vörös fényű pontot,

a szívem az, és csak neked él fényem,

érzem, ahogy életre kelve lüktetek benned,

s már egymásnak születünk újra és újra,

éjkeringőnk elkísér minket fényéveken túlra,

de lásd a mennyország hajnalban itt a földön ér,

kérlek, ne menj még, maradj velem….maradj még…

 

2007. szeptember 5.

Megfagyott tintádba

mártod éjfekete tollad

fáradt arcodon itt maradt

múzsák szavait írod

karcos világodban

kisodródott álmok

homályos tükörképei

ábrándos múltként

szilánkokra hull szét

émelygő furcsa csend

sikolt újra valóságot

hideg kezekkel vacogod

soraidba zárt magányod

sarokba kuporodó léted

holtköltői reményed

fehér gyűrtvásznadon

már nem hagy nyomot

ökölbe szorított tenyereden

csak a kusza vonalak

mutatják költői sorsod

múzsákba csókolt lelked

elveszett betűit keresed

elindulsz a sikátorba

mi nem visz sehova

csak bolyongsz rajtuk

kanyargós rímekkel

s nem találsz már haza...

 

.....most lépteid kopogása

a vakon didergő holdvilágban

kongó vágyként átlép

egy farkasüvöltő éjjelen

a megfagyott sínekre....

 

2007. szeptember 5.

Voltam asszonyod s lettem örök Múzsád,

ki csókot lehelt egykor homlokodra,

és cseppkőbe zárt könnyeimmel rád borulva,

összekulcsolt kézzel suttogtam életed oltárán

a holnapok varázsának szelíd imáját.

Vártam a feloldozást, míg te ott álltál

a Próféták felhő-magas hegyén,

én a bársony porban előtted térdepeltem,

vártam a reményt a reménytelenben,

megnyugvást kértem a feledhetetlenben.

Szavad hallattad, s hallgattam a szódat,

de te szép szavakba fontad

e hajnalok néma magányát,

s hitből hímeztél körém glóriát.

Szemedbe néztem, s elvesztem benned,

az égre gyúlt nap tüzében kerestelek,

éreztem testemen a felcsapó lángokat

s a fényben izzó, elégett csókomat.

Vakon követnélek botladozva,

de a hegy felett leszálló éjben,

az égre pergő csillagokban

örökre elvesztél, a perzselő fényben.

Most lángoló hegedűm húrjain,

gyémánttá tört szavaim hallatom,

és neked játszom, hogy újból enyém légy

a hold árnyékából lassan előbújó

lángvörös bíborhajnalon.

 

2007. szeptember 9.

Kerestelek a néma föld

rejtett zugaiban,

vártalak hajlékony fűzfa

hűsítő árnyékában,

kiáltottam neved

a vihar suhogó csendjében,

érted áztam fátyolvízesés

könnyező cseppjeiben.

 

Ezerszer meghaltam,

hogy neked újra születhessek,

lelkembe kúszott fényed

megtöltve vágyó csendem,

ujjaiddal a rohanó szélbe

rajzoltad meg testem,

fehérsziklafal réseibe vésted

örökre nevem.

 

Kezeid felém nyújtottad,

s tenyeredbe simogattál

holdfény sugarából

szárnyakat rajzoltál,

hulló csillagok

selymes avarára fektettél,

koszorúba fontad testemre

tested suttogó üzenetét.

 

Végtelen vagy nekem,

hisz szemed az egész világ,

lábujjhegyen járva

káprázatok hídján viszel át,

most bársony-homokba

süppedt lábnyomodban járok

fény-árnyékod vagyok,

és testedbe olvadt lángod.

 

...s leszek szélkezedtől megfeszülő,

sikoltó fehérvitorlád,

tested ringató sóhajára daloló

ezerhangú szonátád....