KEZDŐDIK AZ ELŐBESZÉD A MAGYAROK CSELEKEDETEIHEZ
Mesternek mondott P, a néhai jó emlékű,
dicsőséges Bélának, Magyarország királyának jegyzője, N-nek, az ő legkedvesebb barátjának,
a tisztelendő és az írástudás művészetében avatott férfiúnak üdvözletét meg
kérése teljesedését jelenti. — Midőn hajdan iskolai tanulmányon együtt voltunk
és egyforma iparkodással olvasgattuk a trójai történetet, melyet én erősen
megkedvelvén, a Frígiai Dáresnek és egyéb szerzőknek könyveiből úgy, miként
mestereimtől tanultam, a magam fogalmazása szerint egy kötetbe szerkesztettem,
akkor kérted tőlem, hogy amint a trójai történetet és a görögök háborúit
megírtam, ugyanúgy írjam meg neked Magyarország királyainak és nemeseinek
származását is: hogy a hét fejedelmi személy, aki a hét magyar nevet viseli,
miképpen jött ki szittya földről, vagy milyen az a szittya föld, miképpen
született Álmos, s mi okból nyeri az Álmos nevet Magyarország első vezére,
akitől a magyarok királyai erednek, vagy mennyi országot és királyt vetettek
maguk alá, vagy ezt a szittya földről kijött népet mi okból hívják az idegenek
beszédében hungárusoknak, a maga nyelvén meg magyerinak.
Meg is ígértem, hogy teljesítem a kérést; ámde
más teendőktől akadályozva kérésedről is, ígéretemről is már majdnem
megfeledkeztem volna, ha Kedvességed levelében tartozásom teljesítésére nem
figyelmeztet. Visszagondolva tehát Kedvességedre, noha ennek a vesződséges
vágtam, hogy véghezvigyem azt, amire ösztökéltél. De meg a különböző
történetírók példája szerint, az isteni kegyelem segedelmére támaszkodva, magam
is jónak láttam, hogy mindazt utódaink legvégső nemzedékéig feledésnek ne
engedjem. Tehát legjobbnak tartottam, hogy igazán és egyszerűen írjam meg
Neked, s így aki olvassa, tisztán láthassa, miképpen estek meg a dolgok. Ha az
oly igen nemes magyar nemzet az ő származásának kezdetét és az ő egyes hősi
cselekedeteit a parasztok hamis meséiből vagy a regösök csacsogó énekéből
mintegy álomban hallaná, nagyon is nem szép és elég illetlen dolog volna. Ezért
most már inkább az iratok biztos előadásából meg a történeti művek világos
értelmezéséből nemeshez méltó módon fogja fel a dolgok igazságát. Magyarország
tehát boldog, jutott neki adomány sok; hisz örülhet minden órán, deákjának
ajándékán, mivel megvan íme neki királyai és nemesei származásának a kezdete.
Ezekért a királyokért pedig legyen dicséret meg tisztelet az Örökkévaló
Királynak és Anyjának, Szent Máriának, s az ő kegyelméből Magyarország királyai
és nemesei bírják az országot boldog véggel, most és mindörökké. Ámen.
SZCÍTIA
Szcítia tehát igen nagy
föld, melyet Dentü-mogyernak hívnak. Kelet felé határa az északi tájtól egészen
a Fekete-tengerig terjed. Mögötte pedig ott van a Don nevű folyam nagy
mocsaraival, ahol szerfölött bőven találni nyestet, úgyhogy nemcsak a nemesek
és alrendűek ruházkodhatnak vele, hanem a gulyások, kanászok és juhászok
szintén díszes ruházatot hordanak azon a földön. Ugyanis ott bővében van az
arany meg az ezüst, s annak a földnek a folyamaiból drágakő és gyöngy kerül
elő. A Szcítiával szomszédos keleti tájon pedig ott voltak Góg és Mágóg
nemzetei, akiket Nagy Sándor elzárt a világtól. A szittya földnek széle-hossza
igen nagy. Az embereket meg, akik rajta laknak, közönségesen dentü-mogyeroknak
nevezik a mai napig, és soha semmiféle uralkodó hatalmának az igáját nem
viselték. A szcítiaiak ugyanis jó régi népek, s van hatalma Szcítiának keleten,
mint fentebb mondottuk. Szcítiának első királya Mágóg volt, a Jáfet fia, és az
a nemzet Mágóg királytól nyerte a magyar nevet. Ennek a királynak az ivadékából
sarjadt az igen nevezetes és roppant hatalmú Attila király. ő az Úr
megtestesülésének négyszázötvenegyedik esztendejében a szittya földről
kiszállva hatalmas sereggel Pannónia földjére jött, és a rómaiakat elkergetve
az országot birtokába vette. Majd királyi székhelyet állított magának a Duna
mellett a hévizek fölött: minden régi épületet, amit ott talált, megújíttatott,
és az egészet igen erős fallal vétette körül. Ezt magyar nyelven most
Budavárnak mondják, a németek pedig Ecilburgnak hívják.
De elég ennyi! Maradjunk
meg a történet útján. Hosszú idő múlva pedig ugyanazon Mágóg király ivadékából
eredt Ügyek, Álmos vezér apja, kinek Magyarország királyai és vezérei a leszármazottai,
miként a következőkben majd előadjuk. A szcítiaiak, amint mondottuk, jó régi
népek. Róluk a történetírók akik a rómaiak viselt dolgait megírták, így
beszélnek: A szittyák valaha igen bölcsek és szelídek voltak, földet nem
műveltek, és majdnem semmiféle bűn nem fordult elő közöttük. Ugyanis nem voltak
mesterséggel épült házaik, csupán nemezből készült sátraik. Húst, halat, tejet,
mézet ettek, és bőven volt fűszeres boruk. Nyusztprémbe és más vadállatok
bőrébe öltöztek. Arany, ezüst, gyöngy: annyi volt az nekik, mint a kavics,
mivel saját földjük folyamaiban találhatták mindezt. Nem kívánták a másét,
minthogy mindannyian gazdagok voltak, sok állatnak és elegendő ennivalónak a
birtokosai. Nem paráználkodtak, hanem mindenkinek csupán csak egy felesége
volt. Ámde utóbb a szóban lévő nemzet a háborúskodásba belefáradva, olyan
kegyetlenné fajult, hogy — némely történetírók szerint — haragjában emberhúst
evett, meg emberek vérét itta. Hogy kemény egy nemzet volt, hitem szerint azt
ma is megismerhetitek ivadékairól. A szittya nemzetet bizony semmiféle uralkodó
nem hajtotta igája alá. Tudniillik Dáriust, a perzsák királyát csúfosan
megkergették, úgyhogy Dárius ott nyolcvanezer embert veszített el, s nagy
rettegve szaladt Perzsiába. Ugyancsak a szcítiaiak Círust, szintén a perzsák
királyát, háromszázharmincezer emberével együtt megölték. A szcítiaiak magát
Nagy Sándort, Fülöp királynak és Olimpiadis királynénak a fiát, aki sok
országot harcban leigázott, szintén szégyenletesen megfutamították. Ugyanis a szittyák
keményen bírtak minden fáradalmat, meg testileg is nagyok, a harcban pedig
vitézek voltak. Semmijük sem lehetett a világon, amit ne tettek volna kockára,
ha sérelem esett rajtuk. S amikor a győzelem az övék lett, éppenséggel nem
törték magukat a zsákmány után, mint utódaik közül a mostaniak, hanem csak a
dicsőséget keresték ezen az úton. Dáriust, Círust és Sándort nem számítva, a
világon egyetlenegy nemzet sem merte lábát tenni az ő földjükre. A fent
nevezett szittya nemzet pedig kemény volt a harcban és gyors a lovon; a fején
sisakot hordott, az íjjal, nyíllal különbül bánt, mint a világ összes nemzetei
közül akármelyik, s hogy csakugyan ilyen volt, azt az utódairól is
megítélhetitek. A szittya föld éppen azért, mert annyira messze esik a forró
égövtől, különösen kedvez a nemzedékek szaporodásának. Azonban — ámbár
szerfölött nagy kiterjedésű — mégis a rajta született népség sokaságát sem
táplálni, sem befogadni nem tudta. Ezért a hét fejedelmi személyt, akit
hétmagyarnak mondottak, a helyszűkét nem tűrte tovább, hanem gondolkozott, hogy
azt mindenképpen elhárítja. Akkor ez a hét fejedelmi személy tanácsot tartva
megállapodott abban, hogy olyan földet foglal el magának, amelyen laknia lehet,
s evégből elhagyja szülőföldjét, miképpen majd a következőkben előadjuk.
MIÉRT MONDJÁK AZT, HOGY
HUNGÁRUSOK?
Most ehhez még azt kell
hozzátennünk, miért hívják a szittya földről kiköltözött népet hungárusoknak.
Hungárusoknak Hungvárról nevezték el őket azért, mert a szlovének meghódítása
után a hét fejedelmi személy Pannónia földjére lépve, ott jó soká időzött.
Innen az összes környező nemzetek Álmost, Ügyek fiát, hungvári vezérnek hívták,
katonáit meg hungvárusoknak. De elég ennyi! Ezt elhagyva térjünk vissza
kitűzött munkánkra, haladjunk a történelem útján, s úgy, amint a Szentlélek
sugallja, végezzük a megkezdett művet!
ÁLMOS, AZ ELSŐ VEZÉR
Az Úr megtestesülésének
nyolcszáztizenkilencedik esztendejében Ügyek, amint fentebb mondottuk, nagyon
sok idő múltán Mágóg király nemzetségéből való igen nemes vezére volt Szcítiának,
aki feleségül vette Dentü-Mogyerban őnedbelia vezérnek Emes nevű leányát. Ettől
fia született, aki az Álmos nevet kapta. Azonban isteni, csodás eset
következtében nevezték el Álmosnak, mert teherben levő anyjának álmában isteni
látomás jelent meg turulmadár képében, és mintegy reá szállva teherbe ejtette
őt. Egyszersmind úgy tetszett neki, hogy méhéből forrás fakad, és ágyékából
dicső királyok származnak, ámde nem a saját földjükön sokasodnak el. Mivel
tehát az alvás közben feltűnő képet magyar nyelven álomnak mondják, és az ő
születését álom jelezte előre, azért hívták őt szintén Álmosnak. Vagy azért
hívták Álmosnak — ami latinul annyi, mint szent —, mivel az ő ivadékából szent
királyok és vezérek voltak születendők. De erről ne többet!
ÁLMOS VEZÉR
Álmos vezér pedig, miután
világra született, nagy örömére szolgált Ügyeknek és rokonainak, továbbá
Szcítia majdnem összes előkelőinek, merthogy az apja, Ügyek, Mágóg király
nemzetségéből eredt. Maga Álmos meg szép, de barna orcájú volt; a szeme fekete,
de nagy; a termete magas és karcsú; a keze nagy, az ujjai vaskosak. Álmos
egyszersmind kegyes, jóakaratú, bőkezű, bölcs, derék katona volt; vidám adakozó
mindazok részére, akik Szcítia országában abban az időben katonák voltak. Midőn
pedig Álmos az érett kort elérte, mintegy a Szentlélek ajándéka jutott neki, s
így pogány létére mégis hatalmasabb volt és bölcsebb Szcítia összes vezéreinél.
És az országnak minden dolgát abban az időben az ő tanácsai szerint vagy az ő
segítségével intézték. Mikor érett ifjúvá serdült, Álmos vezér akkor feleségül
vette azon a földön egy igen nemes vezérnek a leányát. Ettől született Árpád
nevű fia, akit magával vitt Pannóniába, amint majd a következőkben előadjuk.
ÁLMOS VEZÉR MEGVÁLASZTÁSA
A hungárusoknak igen vitéz
és a hadi viszontagságokban felette hatalmas nemzete, mint fentebb mondottuk,
eredetét a szittya nemzetből vette, amelyet saját nyelvén dentü-mogyernak
neveznek. És az a föld túlontúl megtelt az ott született népek sokaságával,
annyira, hogy övéit már sem táplálni, sem befogadni nem tudta, mint fentebb
mondottuk. Ezért akkor a hét fejedelmi személy, akit mind a mai napig
hétmagyarnak hívnak, a helyszűkét tovább nem tűrhetvén, tanácsot tartott, és
késedelem nélkül fegyverrel, haddal igyekezett módját ejteni, hogy szülőföldjét
elhagyja, s olyan földet foglaljon el magának, amelyen laknia lehet. Akkor a
választásuk arra esett, hogy majd Pannónia földjét keresik fel. Erről ugyanis a
szállongó hírből azt hallották, hogy az Attila király földje, akinek az ivadékából
Álmos vezér, Árpád apja származott. Ámde a hét fejedelmi személy közös és igaz
értelemmel belátta, hogy a megkezdett útnak végére nem járhat, hacsak vezér és
parancsoló nem lesz felette. Tehát a hét férfiú szabad akarattal és
egyetértéssel vezérül és parancsolóul választotta magának, sőt fiai fiainak is
a végső nemzedékig Álmost, Ügyek fiát, és azokat, akik az ő nemzetségéből
származnak, mivel Álmos vezér, Ügyek fia, továbbá azok, akik az ő nemzetségéből
származtak, jelesebbek voltak nem dolgában, meg hadban is hatalmasabbak.
Tudniillik az a hét fejedelmi személy nem dolgában előkelő, hadban hatalmas,
hűségben állhatatos férfiú volt. Akkor közakarattal Álmos vezérnek ezt mondták:
“A mai naptól kezdve téged vezérünkké és parancsolónkká választunk, s ahova a
szerencséd visz, oda követünk téged.” Majd a fent említett férfiak mindegyike
Álmos vezérért — pogány szokás szerint — saját vérét egy edénybe csorgatta, s
esküjét ezzel szentesítette. És noha pogányok voltak, mégis azt a hitet, melyet
akkor egymás közt esküjükre tettek, mindhalálukig megtartották úgy, amint ez az
eskü itt következik.
ESKÜJÜK
Az eskü első szakasza így
hangzott: Hogy ameddig csak az ő életük, sőt az utódaiké is tart, mindig Álmos
vezér ivadékából lesz a vezérük.
Az eskü második szakasza
így hangzott: Hogy ami jószágot csak fáradalmaik árán szerezhetnek,
mindegyiküknek része legyen abban.
Az eskü harmadik szakasza
így hangzott: Hogy azok a fejedelmi személyek, akik a tulajdon szabad
akaratukból választották Álmost urukká, sem ők maguk, sem fiaik soha, semmi
esetre ki ne essenek a vezér tanácsából és az ország tisztségeiből.
Az eskü negyedik szakasza
így hangzott: Hogyha valaki utódaik közül hűtlen lenne a vezér személyéhez,
vagy egyenetlenséget szítana a vezér és rokonai között, a bűnösnek vére
omoljon, amint az ő vérük omlott az esküben, melyet Álmos vezérnek tettek.
Az eskü ötödik szakasza
így hangzott: Hogyha valaki Álmos vezér és a többi fejedelmi személyek utódai
közül az esküvel kötött megállapodásokat meg akarná szegni, örök átok sújtsa.
Ennek a hét férfiúnak a
neve volt: Álmos, Árpád apja; Előd, Szabolcs apja, kitől a Csák-nemzetség
származik; Kend, Korcán apja; Ond, Ete apja, akitől a Kalán- és
Kölcse-nemzetség származik; Tas, Lél apja; Huba, akitől a Szemere-nemzetség
származik; a hetedik Tétény, Horka apja, s Horkának a fiai voltak Gyula és
Zombor, akiktől a Maglód-nemzetség származik, amint alább majd szó lesz róla.
De elég! Haladjunk a történelem útján!
KIKÖLTÖZÉSÜK
Az Úr megtestesülésének
nyolcszáznyolcvannegyedik esztendejében, amint az év szerint jegyzett
krónikákban írva vagyon, a hét fejedelmi személy, akit hétmagyarnak hívnak,
kijött Szcítia földjéről nyugat felé. Közöttük kijött Álmos vezér, a Magóg
király nemzetségéből való Ügyek fia, jó emlékezetű férfiú, uruk és tanácsadójuk
nekik; kijött pedig a feleségével meg a fiával, Árpáddal, valamint a
nagybátyjának, Hüleknek két fiával: Szovárddal és Kadocsával, továbbá az
ugyanarról a vidékről való szövetséges népeknek megszámlálhatatlanul nagy
sokaságával. Sok-sok nap pedig puszta tájakon vonultak; az Etel folyót pogány
módon tömlőn ülve úsztatták át, és sehol városba vagy emberi lakóhelyhez vezető
utat nem találtak. Közben nem ették ember munkájának a gyümölcsét, amint
rendesen szokták, hanem hússal, hallal táplálkoztak mindaddig, amíg
Oroszországba nem értek azon a részen, melyet Szuszdalnak hívnak. Ifjaik
majdnem mindennap vadászaton voltak; ezért aztán attól az időtől fogva
mindmostanáig a magyarok jobb vadászok is, mint a többi nemzetek. És Álmos
vezér meg övéi mind ekképpen vonulva léptek Oroszország földjére azon a részen,
amelyet Szuszdalnak hívnak.
OROSZORSZÁG
Miután pedig az oroszok
vidékét elérték, minden ellenszegülés nélkül egész Kiev városáig hatoltak.
Midőn Kiev városán keresztülmentek, a Dnyeper folyón áthajózva meg akarták
hódítani az oroszok országát. Akkor az oroszok vezérei ezt észrevéve nagyon
megijedtek, mivel hallották, hogy Álmos vezér, Ügyek fia, Attila király
nemzetségéből származik, akinek az ő elődeik évi adót fizettek. De mégis a
kievi vezér összehívta minden főemberét, és tanácsot tartva azt választották,
hogy hadra kelnek Álmos vezér ellen, és inkább meghalnak a harcban, mintsem
hogy elveszítsék országukat, és kényük-kedvük ellenére Álmos vezér uralma alá
kerüljenek. A kievi vezér azonnal követeket küldött leghívebb barátaihoz, a hét
kun vezérhez, és segítségre hívta őket. Akkor ez a hét vezér, akinek a neve:
Ed, Edömén, Et, Böngér, Örsúr apja Ócsád, Vajta, Alaptolma apja Ketel,
ugyancsak nem kicsiny számú lovast gyűjtött egybe, és a kievi vezér iránt való
barátságból sebes vágtában Álmos vezér ellen jött. A kievi vezér a maga
seregével eléjük vonult, és most már a kunokkal gyarapodva, sok fegyveressel
Álmos ellen nyomult. Álmos vezér pedig, akinek segítsége a Szentlélek volt,
fegyvert öltve csatarendbe szedte seregét, s ide-oda lovagolva buzdította
katonáit; majd hirtelen eléjük rugtatva megállott mindnyájukkal szemben, és ezt
mondta nekik: “Szittyák, bajtársaim, nagyvitéz férfiak! Emlékezzetek utatok
kezdetére, amikor azt mondtátok, hogy fegyverrel, haddal olyan földet kerestek,
amelyen lakhattok. Tehát ne zavarodjatok meg az oroszok és kunok sokaságától,
akik a mi kutyáinkhoz hasonlítanak. Hiszen a kutyák, amint uruk szavát hallják,
nemde rögtön félelembe esnek? Mivel a derekasságot nem a nép nagy száma, hanem
a lélek bátorsága szabja meg. Vagy nem tudjátok, hogy egy oroszlán sok szarvast
megszalaszt, mint ahogy egy bölcs mondja. De félre ezekkel! Csak azt mondom
nektek: Ugyan ki tudott ellene állni Szcítia katonáinak? Nemde Dáriust, a
perzsák királyát, a szcítiaiak megkergették, úgy, hogy rémületében nagy
szégyenszemre Perzsiába szaladt és elveszített nyolcvanezer embert? Vagy
Círust, ugyancsak a perzsáknak királyát, nemde szintén a szcítiaiak ölték meg
háromszázharmincezredmagával? Vagy magát Nagy Sándort is, Fülöp királynak és
Olimpiadis királynénak a fiát, aki harcban sok országot leigázott, ugye szintén
rútul megszalasztották a szcítiaiak? Ezért hát derekasan és vitézül küzdjünk
azok ellen, akik a mi kutyáinkhoz hasonlatosak, s úgy féljünk az ő
sokaságuktól, mint a legyek felhőjétől.” Ezt hallván Álmos vezér katonái, nagy
bátorságra gyúltak. Azonnal megfújták a harci kürtöket mindenfelé, a két
ellenséges sereg összecsapott és heves küzdelembe bocsátkozott egymással. S
igen sokan elestek az oroszok és kunok közül. Az oroszok és kunok vezérei pedig
látván, hogy övéik a harcban alul maradnak, futásnak eredtek, és hogy életüket
megmentsék, sietve Kiev városába húzódtak. Álmos vezér meg katonái az oroszokat és kunokat
egészen Kiev városáig üldözték, és úgy aprították a kunok tar fejét, mint a
nyers tököt. Az oroszok és kunok vezérei pedig, mikor a szcítiaiak vakmerőségét
látták, a városban meglapultak, mint a némák.
BÉKE A VEZÉR ÉS AZ
OROSZOK KÖZÖTT
Álmos vezér és vitézei pedig
a győzelem után elfoglalták az oroszok földjeit, és javaikat elszedve a második
héten Kiev városát fogták ostrom alá. Mikor aztán a hágcsókat kezdték
odatámasztani a falhoz, a kun és orosz vezérek a szcítiaiak merészségének
láttára nagyon megrémültek. S amikor belátták, hogy nem bírnak nekik
ellenállni, akkor a kievi vezér és az oroszok más vezérei, nemkülönben az ott
levő kunokéi is követeket küldtek, s kérték Álmos vezért meg főembereit, hogy
kössenek velük békét. Mikor pedig a követek Álmos vezérhez jöttek, és kérték
őt, hogy uraikat ne űzzék el székeikből, akkor Álmos vezér övéivel tanácsot
tartván, úgy küldötte vissza az oroszok követeit, hogy vezéreik és előkelőik
fiaikat túszul adják, évi adóul tízezer márkát fizessenek, ezenfelül pedig
élelmiszert, ruhát és más szükségeset. Az orosz vezérek, ugyan nem önkéntesen,
de mégis mindezt megadták Álmos vezérnek. Azonban kérték Álmos vezért, hogy
Halics földjét elhagyva, a Havas-erdőn túl nyugat felé, Pannónia földjére
vonuljanak, amely előbb Attila király földje volt. És dicsérték nekik Pannónia
földjét, hogy milyen szerfölött jó. Mondták ugyanis, hogy ott nagyon nevezetes
forrásvizek ömlenek össze: a Duna, a Tisza és pompás halakban bővelkedő egyéb
nevezetes források. Azt a földet — mondták — szlovének, bolgárok, blachok és a
rómaiak pásztorai lakják. Ugyanis Attila király halála után a rómaiak Pannónia
földjét legelőknek hívták azért, mivel a nyájaik Pannónia földjén legeltek. És
joggal mondhatták Pannónia földjéről, hogy az a rómaiak legelője, hiszen éppen
most is a rómaiak legelnek Magyarország javaiból. De már elég is ebből!
A KUNOK HÉT VEZÉRE
Álmos vezér meg főemberei
tanácsot tartván, az oroszok vezéreinek kérelmét teljesítették, s békét
kötöttek velük. Akkor az orosz vezérek, tudniillik a kievi és szuszdali, hogy
székeikből el ne űzzék őket, fiaikat túszul adták Álmos vezérnek, és velük
együtt tízezer márkát küldöttek, meg ezer lovat orosz módra díszített nyereggel
és fékkel, továbbá száz kun fiút, valamint negyven teherhordó tevét, töméntelen
hölgymenyét- és mókusprémet, végül sok más ajándékot, csak úgy számlálatlanul.
Akkor a fent nevezett kun
vezérek, tudniillik Ed, Edömén, Et, Bors apja Böngér, Örsur apja Ócsád, Vajta,
kitől a Baracska-nemzetség származik, Alaptolma apja Ketel, midőn látták Álmos
vezér kegyességét, amelyet az oroszok irányában tanúsított, lába elé borulva
önként meghódoltak Álmos vezérnek ezekkel a szavakkal: “A mai naptól fogva
legvégső nemzedékünkig urunkká és parancsolónkká választunk, és ahová a
szerencséd visz, mindenüvé veled megyünk.” És amit szóval mondottak Álmos
vezérnek, azt pogány módra hitet téve, esküvel is megerősítették. Nekik Álmos
vezér és főemberei ugyanily módon hittel meg esküvel kötelezték le magukat.
Akkor ez a hét kun vezér feleségestül, gyermekestül meg ezenkívül is nagy
sokasággal kész volt Pannóniába jönni. Hasonlóképpen az oroszok közül szintén
sokan Álmos vezérhez csatlakoztak, vele együtt Pannóniába jöttek, és maradékuk
különböző helyeken egészen a mai napig Magyarországon lakik.
LADOMÉR ÉS HALICS VÁROSA
Akkor Álmos vezér és a
többi fejedelmi személy, akit hétmagyarnak mondanak, továbbá a kun vezérek
rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben kivonultak Kievből, s a
kievi oroszok kalauzolása mellett Ladomér városához értek. A ladoméri vezér és
főemberei pedig különféle drága ajándékokkal az ország határáig elébe mentek
Álmos vezérnek, és Ladomér városát önként megnyitották neki. S Álmos vezér
minden hozzátartozójával három hétig maradt ott. A harmadik héten pedig a
ladoméri vezér a maga két fiát főjobbágyai valamennyi fiával együtt kezesül
adta Álmos vezérnek. Azonfelül kétezer márka ezüstöt és száz márka színaranyat
számtalan prémmel és köntössel, továbbá háromszáz paripát felnyergelve és
fékkel felszerelve, huszonöt tevét és ezer ökröt, hogy a málhájukat vigye,
végül számtalan más ajándékot adott a vezérnek és főembereinek egyaránt. A
negyedik héten Álmos vezér övéivel együtt Halicsba jött, s ott pihenőhelyet
választott magának és övéinek. Midőn ezt Halics vezére meghallotta, minden hozzátartozójával
mezítláb elébe ment Álmos vezérnek, és különféle ajándékokat nyújtott át Álmos
vezér használatára: majd Halics városának a kapuját megnyitván, mint a saját
urát, úgy látta vendégül, egyetlen fiát az ország főembereinek a fiaival együtt
túszul adta, azonfelül tíz kitűnő arab paripát meg háromszáz más lovat
nyergestül, fékestül, továbbá háromezer márka ezüstöt meg kétszáz márka aranyat
és gyönyörűséges ruhákat ajándékozott a vezérnek, sőt minden katonájának is.
Mikor aztán Álmos vezér egy hónapja tartott pihenőt Halicsban, akkor Halics
vezére és többi társai, akiknek a fiai kezességben voltak, azzal a kérelemmel
folyamodtak Álmos vezérhez és nemeseihez, hogy a Havason túl nyugat felé,
Pannónia földjére szálljanak le. Ugyanis azt mondták nekik, hogy az a föld
szerfölött jó, és rajta igen nevezetes források ömlenek egybe, melyeknek —
amint fentebb említettük — a neve: Duna, Tisza, Vág, Maros, Körös, Temes és
több más; hozzá még — mondták — ez a föld előbb Attila király földje volt. Az ő
halála után a római fejedelmek foglalták el Pannónia földjét egészen a Dunáig,
és ott telepítették le a pásztoraikat. Azt a földet pedig, amely a Duna—Tisza
közén terült el, Nagy Kán, Bulgária vezére, Salán vezér őse foglalta el az
oroszok és lengyelek határáig, s lakosokul szlovéneket meg bolgárokat tett oda.
Azt a földet továbbá, amely a Tisza és az Erdély felé elterülő Igyfon-erdő közé
esik, a Maros folyótól a Szamos folyóig Marót vezér foglalta el, kinek az
unokáját a magyarok Mén-Marótnak mondták, mégpedig azért, mert több asszonya
volt; ezt a földet az a népség lakta, amelyet kozárnak mondanak. Azt a földet
végül, amely a Maros folyótól egészen Orsova váráig terül el, egy bizonyos
Galad nevű vezér, aki Bodony várából jött, foglalta el a kunok segítségével. Az
ő ivadékából született Ajtony, akit aztán jóval később, Szent István király
idejében, Doboka fia Csanád, a király unoka-fitestvére Maros melletti várában
megölt, mivelhogy az említett királynak minden dologban ellenszegült. Csanádnak
az említett király a jószolgálatért feleséget adott, és neki adományozta Ajtony
várát összes tartozékaival egyetemben, amint hát szokásuk a jó uraknak híveiket
megajándékozni. Ennek a várnak most is Csanád a neve. De elég ebből!
MIKÉPPEN JÖTTEK BE
PANNÓNIÁBA
Álmos vezér és főemberei
pedig elfogadván az oroszok tanácsát, igen biztos békét kötöttek velük,
minthogy az orosz vezérek, hogy a székükből el ne kergessék őket, kezesül adták
fiaikat, mint fentebb mondottuk, számtalan ajándékkal együtt. Akkor Halics
vezére elrendelte, hogy kétezer nyilas és háromezer paraszt járjon előttük s a
Havas-erdőn át a hungi határig utat készítsen nekik. Egyszersmind összes
barmaikat megrakatta élelemmel meg más szükségessel, s enni való szarvasmarhát
szintén igen sokat adott ajándékba. Akkor a hét fejedelmi személy, akit
hétmagyarnak mondanak, és az a hét kun vezér, kinek a nevét fentebb soroltuk
el, rokonságukkal meg férfi- és nőcselédeikkel egyetemben az oroszok tanácsára
és segítségével útra keltek Pannónia földjére. S így a Havas-erdőn áthaladva, a
hungi részekre szálltak. Midőn pedig oda megérkeztek, azt a helyet, amelyet
előszőr foglaltak el, Munkácsnak nevezték el azért, mivel igen nagy munkával,
fáradsággal jutottak el arra a földre, amelyet maguknak annyira áhítottak. Ott
aztán, hogy fáradalmaikat kipihenjék, negyven napot töltöttek, és a földet
kimondhatatlanul megkedvelték. A föld lakosai, a szlovének pedig
megérkezésükről értesülve, szörnyen megijedtek, és önként meghódoltak Álmos
vezérnek, mivel hallották, hogy Álmos vezér Attila király nemzetségéből
származik. S jóllehet Salán vezér emberei voltak, mégis nagy tisztelettel és
félelemmel szolgáltak Álmos vezérnek, megajánlva neki mindent, ami csak a
megélhetéshez szükséges, úgy, amint az urukkal szemben illendő. Ilyen félelem
és rettegés fogta el a föld lakosait. Kedvében is jártak a vezérnek meg
főembereinek, mint a szolgák szoktak a maguk urának. Egyszersmind magasztalták
nekik a föld termékenységét, és elbeszélték, hogy Attila király halála után
Nagy Kán, Salán vezér őse, aki Bulgáriából jött, a görögök császárának
tanácsára és segítségével miképpen foglalta el azt a földet. Elmondták azt is,
hogy őket magukat, a szlovéneket, miképpen telepítették Bulgária földjéről az
oroszok határára, továbbá hogy most a vezérük, Salán, miképpen bánik velük és
övéikkel, meg minő hatalma van neki körös-körül a szomszédaik felett.
HUNG VÁRA
Akkor Álmos vezér és
főemberei ezek hallatára módfelett felvidultak, és Hung várához lovagoltak,
hogy elfoglalják azt. Miközben tábort ütöttek a fal körül, a várnak Laborc nevű
ispánja — az ispánt az ottlakók nyelvén dukának mondták — futóra fogta a
dolgot, és Zemplén vára felé sietett. A vezér katonái űzőbe véve őt, egy folyó
mellett elfogták, és mindjárt azon a helyen felakasztották. Attól a naptól
kezdve ezt a folyót az ő nevéről Laborcnak hívták. Aztán Álmos vezér és övéi
bevonulva Hung várába, a halhatatlan isteneknek nagy áldozatokat mutattak be,
és négy napig tartó lakomát csaptak. A negyedik napon pedig Álmos vezér
tanácsot tartván és övéit mind megesketvén, még életében vezérré és
parancsolóvá tette fiát, Árpádot. Ezért hívták Árpádot Hungvária vezérének,
összes vitézeit pedig Hungról hungvárusoknak nevezték el az idegenek nyelvén,
és ez az elnevezés mostanáig él az egész világon.
ÁRPÁD VEZÉR
Az Úr megtestesülésének
kilencszázharmadik esztendejében Árpád vezér elküldvén seregeit, az egész
földet, amely a Tisza és a Bodrog közé esik Ugocsáig, minden lakójával együtt
elfoglalta. Borsova várát ostrom alá fogta, harmadnapra harccal bevette, falait
lerombolta, és Salán vezér katonáit, akiket ott talált, bilincsbe verve Hung
várába vezettette. Mialatt több napon át ott időztek, a vezér és övéi látták a
föld termékenységét, mindenféle vad bőségét, meg azt, hogy milyen gazdag halban
a Tisza és a Bodrog folyam: s ezért a földet kimondhatatlanul megszerették.
Végre pedig, midőn mindezt, ami történt, Salán vezér futva elmenekült
embereitől meghallotta, kezet nem merészelt emelni. Hanem bolgár szokás szerint
követeket küldve elkezdett fenyegetőzni: Árpádot csúfondárosan Hungvária
vezéreként üdvözölte, embereit gúnyosan hungvárusoknak nevezte, és nagy
csodálkozásba kezdett, kik is hát ők, és honnan jöttek, hogy ilyen dolgokat
mertek elkövetni. Egyúttal megüzente nekik, hogy gonosz cselekedeteiket tegyék
jóvá, és a Bodrog folyón semmi esetre át ne merjenek jönni, mert különben ő
maga kerekedik fel a görögök és bolgárok segítségével, és gonosz cselekedetüket
megtorolva, alig ereszt el majd közülük csak egyet is, aki hazájába visszajutva
hirdethesse az örömöt, hogy megmenekült. Salán vezér küldöttei Zemplén várának
menve átkeltek a Bodrog folyón, és másnap eljutottak Árpád vezérhez. Harmadnap
pedig Árpád vezért uruk nevében köszöntötték, és amit az meghagyott, tudtára
adták. Árpád vezér meghallgatván a dölyfös Salán vezér követségét, nem gőggel,
hanem tisztességgel válaszolta neki a következőket: “Az én ősapámé, a nagy
hatalmú Attila királyé volt a Duna-Tisza közén elterülő föld egészen a bolgárok
határáig, ami most az uratoké. De mégis én, nem ugyan azért, mintha a
görögöktől vagy bolgároktól félnék, hogy nem bírok velük szembeszállani, hanem
vezéreteknek, Salánnak a barátsága kedvéért kérek a marháim miatt a magam
jussából egy részecskét, tudniillik a Sajó folyóig elterülő földet. Azonfelül
azt kérem a vezéretektől, hogy küldjön nekem a maga jóvoltából két korsót tele
Duna vizével és egy nyalábot Alpár homokjának a füvéből, hogy
megtapasztalhassam, vajon édesebb-e Alpár homokjának a füve a szcítiai
tájaknak, azaz Dentü-mogyernak a füvénél, és a Duna vize vajon jobb-e a Don
vizénél.” S miután így tudtukra adta üzenetét, több mindennel gazdagon
megajándékozta őket, és ezzel megszerezvén jóakaratukat, meghagyta nekik, hogy
menjenek haza. Aztán Árpád vezér tanácsot tartván szintén elküldötte követeit
Salán vezérhez, s küldött neki tizenkét fehér lovat, tizenkét tevét meg
tizenkét kun fiút, a vezérének pedig tizenkét nagyon ügyes orosz leányt,
továbbá tizenkét hölgymenyétprémet, tizenkét nyestbőrt és tizenkét aranyos
köntöst. A küldöttek voltak ebben a követségben az előkelőbb személyek közül
Ete apja Ond, a másik meg Alaptolma apja Ketel. Harmadiknak küldtek még egy
igen serény vitézt, Tarcalt, kémlelés végett, hogy vizsgálja meg a föld
minőségét, s hamarabb visszafordulva adjon hírt urának, Árpád vezérnek.
KOMÁROM VÁRA
Árpád vezér küldöttei
pedig: Ete apja Ond, Alaptolma apja Ketel és Tarcal kun vitéz, akinek a maga
személyében magva szakadt, útközben átúsztatták a Bodrog folyót azon a helyen,
ahol ebbe a Sátorhalomról lefutó folyócska beleömlik. S így átjutottak a Bodrog
folyón; de miközben az említett folyócskán keltek át nagy vígan, a víz árjában
Ketel lova megbotlott, s ő elmerülve társai segítségével is csak alig bírt a
halálból kimenekülni. Azt a folyót ezért Ketel társai tréfából Ketelpatakának
nevezték el. Majd később Árpád vezér kegyesen ugyanennek a Ketelnek adományozta
Sátorhalomtól egészen a Tolcsva vizéig az egész földet lakosaival egyetemben.
De nemcsak ezt kapta Ketel, hanem jóval többet, mivel Árpád vezér egész
Pannónia meghódítása után hűséges szolgálatáért nagy földet adott neki a Duna
mellett ott, ahol a Vág folyó beletorkollik. Itt utóbb Ketel fia Alaptolma
várat épített, és azt Komáromnak nevezte. Ennek a várnak a szolgálatára odaadta
mind a magával hozott, mind pedig a vezértől nyert népnek a kétharmadát. Hosszú
idő múltán ugyancsak ezen a helyen temették el pogány módra magát Ketelt meg a
fiát, Tolmát. Azt a földet is, amelyet most Ketelpatakának hívnak, az ő ivadéka
Szár László fiának, András királynak az idejéig birtokolta. Azonban András
király Ketel utódaitól cserébe megszerezte azt a helyet, mégpedig két ok miatt:
előszőr, mert a királyoknak alkalmas volt vadászat céljára, másodszor meg, mert
szeretett azokon a tájakon lakni a felesége. Tudniillik ez, mivel az orosz
vezér leánya volt, ott közelebb lehetett a szülőföldjéhez, azonkívűl pedig félt
a német császár jöttétől is, hogy majd Péter király vérének megbosszulása
végett betör Magyarországra, amint majd lentebb beszélünk róla.
TARCAL HEGYE
Ekkor Ond, Ketel meg
Tarcal, miután az erdőn áthaladtak, a Bodrog folyó mellett lovagoltak; majd
mintha pályadíjért futottak volna, sebes vágtában nyargaltak fel egy jó magas
hegynek a csúcsára. A másik kettőt maga mögött hagyva, Tarcal, a serény vitéz
ért fel elsőnek a hegyoromra. Ezért a hegyet attól a naptól kezdve mostanáig
Tarcal hegyének nevezték. A három úr a hegy csúcsáról, ameddig csak a szem
ellát, körös-körül megszemlélte a földet; kimondhatatlanul meg is szerette azt,
és mindjárt azon a helyen, pogány szokás szerint, egy kövér lovat ölve le, nagy
áldomást csapott. Tarcalt, aki merész ember volt és megállta helyét a harcban,
a társai most elbocsátották; s ő katonáival együtt visszatért Árpád vezérhez,
hogy neki a föld alkalmas voltáról hírt adjon. Ez meg is történt. Ond és Ketel
pedig továbbindultak Tarcal hegyéről, és gyors lovaglással harmadnap
megtalálták Salán vezért Alpár várában, a Tisza mellett. Árpád nevében
üdvözölték őt; majd udvarába való megérkezésük után másnap átnyújtották neki a
magukkal hozott ajándékokat, s közölték vele Árpád vezér üzenetét. Salán vezér,
mikor látta az ajándékokat, és meghallgatta a maga embereinek meg amazoknak is
a követjelentését, szerfölött megörült. Árpád vezér küldötteit kegyesen fogadta
és gazdagon megajándékozta, egyszersmind Árpád kívánságait szintén teljesítette.
Tizednap pedig Ond és Ketel, midőn Salán vezértől megkapták az engedelmet,
hazakészültek. Velük Salán vezér Árpád vezérnek különféle ajándékokon kívül
nevetni való tréfaképpen küldött még két korsót tele a Duna vizével meg egy
nyalábot Alpár homokjának a java füvéből. Azonfelül átengedve a Sajó folyóig
terjedő földet lakosaival egyetemben. Erre Ond és Ketel hamarosan megjöttek
Árpád vezérhez Salán vezér követeivel együtt; a küldött ajándékokat
átnyújtották, és értesítették, hogy a földet összes lakosaival együtt megkapta
adományban Árpád vezér. Emiatt szertelen vígság támadt Árpád vezér udvarában,
és három napon át nagy lakomát csaptak. Azután Árpád megerősítette a békét, és
Salán vezér követeit gazdagon megajándékozva elbocsátotta, hogy térjenek haza a
béke hírével.
SZERENCSE
Árpád vezér és nemesei
pedig nagy örömmel felkerekedtek Hung várából, s a Tarcal hegyén túl ütöttek
tábort a Takta vize mellett elterülő mezőn, egészen a Szerencse hegyéig. Erről
a hegyről látták, hogy milyen az a hely; mivel pedig nagyon megszerették, úgy
nevezték el, hogy a nevének latinul amabilis, a saját nyelvükön pedig szerelmes
az értelme; attól a naptól egészen mostanáig a szerelemről Szerencsének hívják
a helyet. Aztán Árpád vezér és összes főemberei egész cselédségükkel együtt
dolgukat félbehagyták, és kunyhókat építve pihenőre tértek. Több napig maradtak
ott, s ezalatt minden szomszédságukba eső helyet meghódítottak, mégpedig a Sajó
folyóig és a Sóvárig. Ugyanott a Takta mellett és az erdők alján Árpád vezér
különböző helyeken sok földet adott lakosaival együtt Ednek meg Edöménnek; és
ezek utódai Isten kegyelméből még most is érdemesek a földek birtoklására. A
fent említett Tarcal pedig Árpád vezér kegyelméből annak a hegynek a lábánál
kapott nagy földet, ahol a Bodrog a Tiszába ömlik; egyszersmind ugyanazon a
helyen földvárat emelt, amely most a jelenben a Hímesudvar nevet viseli.
BORSOD
Mikor így gyökeret
vertek, akkor az ott lakók intelmeire közös elhatározással kiküldték erős
csapat élén Böngér fiát Borsot a lengyelek földje felé, hogy szemlélje meg az
ország határait, továbbá gyepűakadályokkal erősítse meg egészen a
Tátra-hegységig, s alkalmas helyen emeljen várat az ország őrizetére. Bors
pedig, miután elbocsátották, jó szerencsével nekivágott a dolognak, és a nagy
számban összegyűjtött parasztsággal a Boldva vize mellett várat építtetett; ezt
az a nép Borsodnak hívta azért, mivel kicsiny volt. Bors még összeszedte túszul
a lakosok fiait, és felállította a mezsgyéket a Tátra hegyein, aztán visszatért
Árpád vezérhez. Visszatérte nagy örömöt keltett a vezér udvarában. A vezér
pedig jeles cselekedetéért abban a várban ispánná tette, és egészen reá bízta,
hogy annak a résznek viselje gondját.
A BIHARI VEZÉR
Néhány nap múlva Árpád
vezér nemesei tanácsa szerint követeket küldött Bihar várába Mén-Marót
vezérhez, és azt kérte tőle, hogy ősapjának, Attila királynak a jussából
engedjen át neki a Szamos folyótól a nyíri határig és a meszesi kapuig terjedő
földet. Elküldte neki ajándékait is, amint előbb Salán titeli vezérnek. Abban a
követségben két igen serény vitéz volt a küldött: Szalók apja Ösbő meg Velek,
akinek ivadékából származik Torda püspök. Ezek ugyanis igen nevezetes
nemzetségű emberek voltak, mint különben a többiek is, akik Szcítiából
kijöttek, és Álmos vezért sok-sok néppel követték.
MIKÉPPEN MENTEK BIHAR
ELLEN
Árpád vezér küldöttei:
Ösbő meg Velek a Tisza folyón a Lúcrévnél átúsztattak. Midőn innen továbbmenve
Bihar várába értek, Mén-Marót vezért üdvözölték, és átnyújtották neki az
ajándékokat, melyeket vezérük küldött. Végre pedig értésére adva Árpád vezér
üzenetét, a fent nevezett földet követelték. Mén-Marót vezér kegyesen fogadta
őket, majd több mindennel gazdagon megajándékozván, harmadnap meghagyta nekik,
hogy térjenek haza. Azonban válaszképpen ezt mondta nekik: “Mondjátok meg
Árpádnak, Hungária vezérének, a ti uratoknak! Tudjuk, mi a kötelességünk, mint
barátnak barátja iránt, mindenben, ami csak kell neki; mert hiszen jövevény
ember, és sok mindennel híjával van. Ámde azt a földet, melyet kegyelmünktől
kért, semmiképpen oda nem engedjük, ameddig élünk. Azt is méltatlankodva
fogadtuk, hogy Salán vezér igen nagy földet adott át neki, vagy jóindulatból,
amint mondják, vagy félelemből, amit tagadnak. De mi sem jóindulatból, sem
félelemből nem engedünk át neki még egy marok földet sem, noha azt a saját
jussának mondja is. És szavai nem zavarják meg lelkünket, ha azt üzente is,
hogy ő Attila király nemzetségéből származik, azéból, akit Isten ostorának
hívtak. Attila ugyan erőszakkal elragadta ezt a földet az én ősapámtól, de most
uramnak, a konstantinápolyi császárnak a kegyelmes jóvoltából senki sem bírja
kiragadni azt az én kezemből.” S miután ezt elmondotta, megadta nekik az
engedelmet a visszatérésre. Akkor Ösbő meg Velek, Árpád vezér követei, sebes
lovaglással urukhoz siettek. Midőn megérkeztek, előadták Mén-Marót üzenetét
uruknak, Árpád vezérnek. Árpád vezér és nemesei pedig, mikor ezt meghallották,
haragra lobbantak, és rögtön úgy rendelkeztek, hogy hadat küldenek ellene. Aztán
megállapodtak abban, hogy menjen Lél apja Tas, Előd fia Szabolcs, akitől a
Csák-nemzetség származik, továbbá Tétény, apja Horkának és nagyapja Gyulának
meg Zombornak, akiktől a Maglód-nemzetség származik. Ezek, midőn Árpád vezér
elengedte őket, nem kicsiny sereggel nekiindultak, és a Tiszát úgy úsztatták át
a ládi révnél, hogy semmiféle ellenség sem szállt szembe velük. Másnap pedig a
Tisza mentén a Szamos folyó felé kezdtek lovagolni. Majd tábort ütöttek azon a
helyen, ahol most Szabolcs van. Ott annak a földnek a lakói majdnem mind önként
meghódoltak előttük, és lábukhoz borulva fiaikat kezesül adták, csak hogy bajuk
ne legyen. Ugyanis félt tőlük szinte az egész népség, azonban előlük elfutva
alig menekültek meg csak néhányan, akik aztán Mén-Maróthoz jutva
cselekedeteiket hírül vitték. Ezek hallatára oly nagy rémület szállotta meg
Mén-Marótot, hogy nem merte a kezét mozdítani. Tudniillik az ottlakók
mindnyájan kimondhatatlanul rettegtek tőlük, mivel hallották, hogy Árpád apja,
Álmos vezér, Attila király nemzetségéből származott. Ezért aztán senki sem
hitte, hogy másképpen élhessen mint csak Álmos vezér fiának, Árpádnak és
nemeseinek a kegyelméből. Tehát a legtöbben önként hódoltak meg nekik. Az Isten
Álmos vezéren és fián, Árpádon jól valóra váltotta a jövendölést, amelyet Mózes
próféta Izrael fiairól zengett imigyen: “És a hely, amelyet lábatok tapod, a
tiétek leszen!” Hiszen attól a naptól fogva mindazon helyet, amelyet Álmos
vezér és fia, Árpád, nemeseikkel együtt tapodtak, az ő maradékaik birtokolták,
és birtokolják mindmáig.
SZABOLCS
Akkor Szabolcs, ez a
fölötte bölcs férfiú, megtekintett egy helyet a Tisza mellett, s midőn látta,
milyen is az, kiokoskodta, hogy erősségénél fogva várépítésre való. Tehát —
társainak közös tanácsa szerint is — összegyűjtve ott a köznépet, nagy árkot
ásatott, és igen erős várat építtetett földből. Ezt most Szabolcs várának
hívják. Majd Szabolcs meg társai a föld lakóiból sokat ahhoz a várhoz
szolgálónépül rendeltek, akiket most várnépeknek neveznek. Miután egy Ekölcs nevű
igen nemes vitéz alatt katonákat hagytak ott, nekikészültek, hogy majd
továbbmennek. Szabolcs meg társai az egész sereget kettéosztották úgy, hogy az
egyik rész a Szamos folyó mellett haladjon, a másik meg a nyíri részeken.
Szabolcs és Tas — utóbbi a Lél apja — a sereg felével a Tisza partján indult
el, és az ottani népet hódoltatva vonult a Szamos folyó felé arra a helyre,
amelyet most Sárvárnak mondanak. Ott a lápok alatt Tas, Lél apja, sok népet
gyűjtött össze; vele aztán nagy árkot ásatott, s igen erős földvárat
építtetett, amelyet előszőr Tas várának neveztek, most pedig Sárvárnak hívnak.
Miután a lakosok fiait túszul összeszedték, katonákkal megrakva a várat
hátrahagyták. Akkor Tas az urának, Árpád vezérnek meghódolt nép kérésére a Nyír
és a Tisza között vásárt rendelt. Ennek a vásárhelynek a maga nevét adta,
úgyhogy mindmostanáig Tas vásárának hívják. Azután pedig Szabolcs és Tas innen
továbbindulva Szatmár váráig jutott. Háromnapos megszállás és harc után
győzelmet arattak. Negyednap a várba hatolva, Mén-Marót vezér katonáit, akiket
ottkaphattak, vasbilincsre verték és undok tömlöcfenékre vetették, a lakosok
fiait pedig túszul összeszedték. A várat katonákkal megrakva otthagyták, maguk
meg továbbindultak a meszesi kapukhoz.
A NYÍR
Tétény pedig meg a fia,
Horka, a nyíri részeken átlovagolva, nagyszámú népet hódítottak meg a Nyír
erdeitől egészen az Omsó-érig. Így felfelé haladva Zilahig jutottak, s közben
senki sem emelte rájuk a kezét, mivel Mén-Marót vezér és övéi velük szemben
harcba szállani nem mertek, hanem a Körös folyót kezdték őrizni. Akkor Tétény
meg a fia, Horka, Zilahról tovább menve a meszesi részekhez ért, Szabolcshoz és
Tashoz. Midőn viszontlátták egymást, nagyon megörültek, és lakomát csapva
mindegyikük eldicsekedett a maga győzelmével. Reggel pedig Szabolcs, Tas és
Tétény tanácsot tartva elhatározták, hogy Árpád vezér országának a határa a
meszesi kapuban lesz. Tehát a föld lakói parancsolatukra kőkapukat építettek,
és ledöntött fákból nagy gyepűgátakat emeltek az ország határán. Azután ez az
említett három férfiú összes tetteit biztos hírvivőkkel megüzente Árpád
vezérnek és főembereinek. Mikor ez Árpád vezérnek és főjobbágyainak értésükre
esett, szerfölött megörültek. Pogány módra áldomást csaptak, és azoknak, kik az
örömhírt hozták, különféle ajándékokat adtak. Árpád vezér és főemberei a
vígságnak ilyen okáért az egész héten át ünnepet ülve lakmároztak, s majdnem
minden nap megittasodtak amiatt, hogy ez a nagy öröm beteljesedett.
Egyszersmint aztán a hírre Árpád vezér és övéi kivonultak Szerencsből, és a
Sajó folyó mellett ütöttek tábort, a Tiszától egészen a Hernád vizéig.
TAS, SZABOLCS ÉS TÉTÉNY
DIADALA
Midőn Tas, Szabolcs és
Tétény látták, hogy az Isten nagy győzelmet adott nekik, és annak a földnek
majdnem az egész népét meghódították uruk számára, akkor mértéktelen dicsőségre
tettek szert annak a földnek a lakosai fölött. S mikor olyan helyre értek, ahol
már senki emberfiával nem találkoztak, több napig ott maradtak, s azalatt az
ország határszéleit hatalmas gátakkal megerősítették.
AZ ERDŐNTÚLI FÖLD
Már huzamosabb ideje
tartózkodtak ott. Ekkor Tétény, Horka apja, tudomást szerzett az ott lakóktól
az erdőntúli föld jóságáról, ahol valami Gyalú nevű blak uralkodott. Amilyen
fortélyos ember volt Tétény, áhítozni kezdett azután, hogy — ha lehetséges —
urának, Árpád vezérnek a kegyelméből megszerzi magának és utódainak az
erdőntúli földet. S ez meg is történt később. Ugyanis az erdőntúli földet
Tétény ivadéka egészen Szent István király idejéig birtokolta; sőt tovább is
birtokolta volna, ha a kisebbik Gyula a két fiával, Bolyával és Bonyhával
együtt hajlandó lett volna a kereszténységre térni, és nem cselekedett volna
mindig a szent király ellenére, amint ez majd a következőkben szóba kerül.
TÉTÉNY OKOSSÁGA
Az említett Tétény, ez az
igen okos ember, kiküldött egy furfangos embert, Apafarkas-Agmánd apát, hogy
loppal bejárva vizsgálja meg neki az erdőntúli föld minőségét és
termékenységét, meg azt is, hogy miféle lakosai vannak. Ha lehet — gondolta —,
háborúra kel majd azokkal. Ugyanis Tétény a maga emberségéből akart magának
hírnevet és földet szerezni, mint ahogy a regöseink mondják: “Maguknak ők mind
helyet szereztek, és hozzá még jó nevet is nyertek.” De elég ebből! Midőn
Agmánd apa, Tétény kéme, róka módra körözve, a föld jóságát és termékenységét,
továbbá annak lakosait — amennyire csak az emberi látás bírja — kifürkészte,
kimondhatatlanul megszerette azt, és nagy gyorsan visszatért urához. Mikor
megérkezett, urának sokat beszélt a föld jóságáról, aztán arról, hogy azt a
földet igen-igen jó folyók öntözik; s ezeknek a nevét és minden hasznát is
felsorolta: hogy fövenyükben aranyat gyűjtenek, s annak a földnek az aranya a
legjobb, meg hogy ott sót ásnak. Előadta, hogy annak a földnek a lakosai az
egész világon a leghitványabb emberek. Mégpedig azért, mivel blaszok és
szlovének; aztán fegyverük sincsen más, csak íj és nyíl; a vezérük, Gyalú, maga
is csak kevéssé állja a próbát, de meg nincsenek körülötte jó vitézek sem, akik
helyt mernének állani a magyarok merészségével szemben; végül azért is, mivel a
kunok és a besenyők sokat bántják őket.
HOGYAN MENTEK GYALÚ ELLEN
Mikor Tétény értesült a
föld jóságáról, követeket küldött Árpád vezérhez, és engedelmet kért, hogy az
erdőkön túl mehessen és Gyalú vezér ellen harcolhasson. Árpád vezér pedig
tanácsot tartván, Tétény szándékát javallotta, és megadta neki az engedelmet
arra, hogy az erdőkön túl menjen és Gyalú ellen harcoljon. Mikor ezt Tétény a
követtől meghallotta, felkészült vitézeivel együtt, és hátrahagyva társait,
nekiindult az erdőkön túlra kelet felé Gyalú blak vezér ellen. Jövetelét hallva
pedig Gyalú, az erdőntúli vezér összegyűjtötte seregét, és nagy sebesen elébe
nyargalt, hogy a meszesi kapuknál feltartóztassa. Azonban Tétény egy nap alatt
áthaladva az erdőn, az Almás vizéhez ért. Mind a két sereg összekerült ott, és
csak a folyó választotta el őket. Gyalú vezérnek az volt a szándéka, hogy majd
ott tartóztatja fel a magyarokat nyilasaival.
GYALÚ HALÁLA
Reggelre kelve hajnal
előtt Tétény két részre osztotta seregét. Az egyik részt kissé felfelé küldte,
hogy a folyón átkelve majd Gyalú katonáinak a meglepetésére avatkozzék bele a
harcba. Ez így is történt. Mégpedig, mivel átkelésük könnyen ment, mindkét
csapat egyszerre bocsátkozott harcba. Heves küzdelem kerekedett; azonban Gyalú
vezér katonái maradtak alul, s közülük sokan elestek, sokan pedig fogságba
jutottak. Mikor vezérük, Gyalú látta ezt, hogy életét megmentse, kevesedmagával
futásnak eredt. De miközben a Szamos folyó mellett fekvő vára felé sietve
menekült, Tétény vitézei merészen futtatva nyomába szegődtek, és a Kapus-patak
mellett megölték. Mikor a föld lakosai látták uruk halálát, önként békejobbot
nyújtottak, és urukká választották Tétényt, Horka apját. A helyen, melyet
Esküllőnek mondanak, esküvel erősítették meg hűségüket. S attól a naptól kezdve
hívták azt a helyet Esküllőnek azért, mert ott esküdtek. Tétény pedig onnantól
fogva békével és szerencsével birtokolta ezt a földet, ivadéka meg egészen
Szent István király idejéig tartotta meg. Tétény fia lett Horka, Horkáé meg
Gyula és Zombor. Gyulának volt két leánya: egyiket Karoldnak, másikat Saroltnak
hívták. Sarolt Szent István királynak az anyja volt. Zombornak pedig a fia a
kisebbik Gyula, Bolya és Bonyha apja, kinek az idejében Szent István uralma alá
vetette az erdőntúli földet. Magát Gyulát ekkor megkötözve Magyarországra
hozta, s egész életén át börtönben tartotta, minthogy a hitben hiú volt s
keresztény lenni átallott, aztán még sok mindent cselekedett Szent István
király ellenére, noha az anyja rokonságához tartozott.
MÉN-MARÓT VEZÉR
Tas és Szabolcs a
győzelem után visszafordultak Árpád vezérhez, miután az egész nép meghódolt a
Szamos folyótól a Körösig, és senki sem merte a kezét emelni ellenük. Sőt maga
Mén-Marót vezér sem igen akart ellenük vonulni, hanem inkább útrakészült
Görögországba. Nekiindulva lefelé jöttek egy Omsóér nevű víz mellett, s a
Szerep-mocsárhoz értek. Azután útjukat folytatva Szeghalomhoz jutottak; itt át
akartak kelni a Körösön, hogy Mén-Marót ellen harcoljanak, de Mén-Marót katonái
odajöttek, s megakadályozták, hogy átkeljenek. Továbblovagolva tehát, egy napra
rá az apró halmoknál ütöttek tábort. Innen pedig a Túr folyó mentén a Tiszához
értek, s a Dorogma-révnél átkeltek rajta. Ott még egy Ohat nevű kun katonának
Árpád vezér jóváhagyásával nagy földet szereztek, melyet ivadékai mostanáig
birtokolnak.
VISSZAÉRKEZÉSÜK
Midőn a Tisza folyón
átkeltek, előreküldték hírvivőiket Árpád vezérhez azzal, hogy örvendetes
szerencséjüket jelentsék. Ezek meg is jöttek Árpád vezérhez, jelentették neki
az örömhírt, hogy Szabolcs meg Tas seregükkel egyetemben épen és sértetlenül
visszatértek, sőt már a Dorogma-réven egész hadukkal átkeltek. Midőn Árpád
vezér meghallotta, hogy Tas meg Szabolcs egész hadukkal együtt épen és sértetlenül
visszatértek, sőt a Tisza folyón is már átkeltek, nagy lakomát csapott, s az
öröm hírhozóinak különféle ajándékokat adott. Mikor Tas és Szabolcs be akartak
vonulni a vezér udvarába, ez összes vitézeit elébük küldötte, s így nagy
örvendezés közepette fogadta őket. Aztán — amint az már szokásuk a jó uraknak,
hogy híveiket szeretik — majdnem minden nap a maga asztalánál látta őket
vendégül, és sok ajándékot adott nekik. Hasonlóképpen a vezérek szintén
különböző ajándékokat nyújtottak át Árpád vezérnek, s beszolgáltatták neki a
lakosok kezességbe adott fiait is.
SALÁN VEZÉR
Árpád vezér és nemesei
néhány nap elteltével tanácsot tartottak, és elküldötték követeiket Salán
vezérhez, hogy értésére adják — mintha biz annak ez örömére szolgálna — Tas, Szabolcs
meg Tétény győzelmét, egyszersmind kérjék tőle a Zagyva folyóig elterülő
földet. Ez így is történt. Tudniillik elküldték Etet és Vajtát, s mikor ők
Alpár homokján megtalálták Salán vezért, elsőben az örömhírt közölték vele,
majd a Zagyva folyóig terjedő földet követelték tőle. Salán vezér ennek
hallatára szörnyen megrettent, és rémületében a követelt földet egészen a
Zagyva vizéig átengedte Árpád vezérnek, a követeknek meg különféle ajándékokat
adott. Mikor hetednapra Et és Vajta megkapták az elbocsátást, visszatértek
urukhoz. Árpád vezér tisztességgel fogadta őket, és sikeres követjárásuk
hallatára nagy öröm támadt a vezér udvarában. A vezér pedig elkezdett híveinek
helységeket és nagy birtokokat adományozni.
TÁVOZÁSUK SZERENCSRŐL
Ezután a vezér és
főemberei elhagyták Szerencset, s átkeltek a Sajó folyón azon a helyen, ahol a
Hernád vize beleömlik. A Héjő vize mellett ütöttek tábort, egészen a Tiszáig és
Emődig, s egy hónapig maradtak ott. A vezér még ott Böngérnek, Bors apjának
nagy földet adott a Tapolca vizétől a Sajó folyóig, amelyet most Miskolcnak
hívnak, azonkívül odaadta neki azt a várat, melyet Győrnek mondanak. Ezt a
várat Böngér fia, Bors a maga várával, Borsoddal egy vármegyévé tette.
ÖRSÚR VÁRA ÉS AZ EGER
VIZE
Azután Árpád vezér és
nemesei innen felkerekedve a Nyárád vizéig vonultak, s tábort ütöttek a patakok
mellett attól a helytől kezdve, melyet most Kácsnak mondanak. Árpád itt nagy
földet adott Ócsádnak, Örsúr apjának, Örsúr, a fiú aztán ott, annak a folyónak
a forrásánál várat épített, amelyet most Örsúr várának hívnak. Árpád vezér és
övéi innen továbbmenve eljutottak az Eger vizéig. Kunyhókat készítve több napig
ott maradtak, s azt a hegyet, amelyen a vezér számára leveles színt vertek,
Színhalomnak nevezték el. Táboruk az Ostoros-pataktól egészen Poroszló váráig
húzódott. Azután útjukat folytatva elérték a Zagyva folyót; ennek a folyónak a
partján tábort ütöttek a Tiszától egészen a Mátra-erdőig, s meghódították annak
a földnek minden lakóját a Köröstől a Zagyva folyóig meg a Szepes-erdőig. Akkor
Árpád vezér nagy földet adott Ednek és Edöménnek a Mátra-erdőben, ahol az
unokájuk, Pata, később várat épített. Az ő sarjadékukból származott hosszú idő
után Sámuel király is, akit kegyességéért Abának hívtak.
NÓGRÁD ÉS NYITRA VÁRA
Ugyanabban az időben
Árpád vezér, mikor látta, hogy vitézei jóvoltából ilyen nagy dicsőségre és
bátorságos állapotra tett szert, tanácsot tartván, sok katonát hadba küldött,
hogy Gömör és Nógrád várának népét meghódítsák neki, sőt ha a szerencse
szolgál, akkor menjenek fel a csehek határa felé Nyitra váráig. Ezeknek a hadra
kelő katonáknak a fejeivé és vezéreivé nagybátyjának, Hüleknek két fiát:
Szovárdot és Kadocsát rendelte, meg aztán Hubát, a fejedelmi személyek egyikét.
Ez a három úr, miután megkapta az engedelmet Árpád vezértől, arról a helyről
indult el, amelyet Pásztónak mondanak, s előbb a Hangony vize mentén lovagolt,
majd ezen a folyón átkelt a Sajó folyó mellett. Innen Gömör várának részein át
vonultak tovább, és eljutottak a Bolhád-hegyig, majd a nógrádi részeken
haladva, a Galga vizéhez értek. Innen pedig útjukat folytatva a Duna partján
mentek, majd a Verőce vizén átkelve tábort ütöttek az Ipoly folyó mellett. És
mivel az isteni kegyelem volt velük, félt tőlük minden ember; mégpedig
leginkább azért féltek tőlük, minthogy hallották, hogy Álmos vezér fia, Árpád
vezér, Attila király ivadékából származott. Akkor az összes szlovének, annak a
földnek a lakosai, akik előbb Salán vezér alattvalói voltak, tőlük való
féltükben önként meghódoltak nekik, úgyhogy senki sem emelte a kezét rájuk. S
olyan nagy félelemmel meg rettegéssel szolgáltak nekik, mintha már régen uraik
lettek volna. Szovárd, Kadocsa meg Huba, akinek leszármazottja az okos Szemere,
mikor látták, hogy az a sok nép minden háború nélkül meghódolt nekik, nagy
lakomát csaptak; majd az előkelőbb lakosoknak, akik fiaikat kezesül adták,
különböző ajándékokat osztogattak, s őket jó szóval, harc nélkül Árpád vezér
hatalma alá vonták, sőt hadjáratukra magukkal is vitték, kezesül kapott fiaikat
pedig többféle ajándékkal egyetemben Árpád vezérhez küldötték. A vezér és
nemesei igen nagyon megörültek ezen, s az örömhír hozóinak sok ajándékot adtak.
GARAM FOLYÓ ÉS BORS VÁRA
Eközben Szovárd és
Kadocsa, Hülek fiai, valamint Huba meg egész seregük átkelt az Ipoly folyón a
Duna mellett. Másnap a Garam folyón mentek át, és a Várad nevű földvár mellett
elterülő mezőn ütöttek tábort. Ezt a várat elfoglalva, három napig maradtak
ott, és várták Böngér fia, Borsnak az érkezését, akit Árpád vezér nagy sereggel
küldött nekik segítségül. Mikor negyednapra Bors erős csapatával megérkezett
hozzájuk, annak a földnek összes lakosait félelem fogta el velük szemben, és
senki sem mert kezet emelni rájuk. Akkor ez a négy úr egymás közt tanácsot
tartott, és a hozzájuk hű lakosok kérésére megállapodott abban, hogy a sereg
harmada a föld lakosaival együtt a Zólyom-erdőbe megy, és ott az ország határán
kőből meg fából is hatalmas erősségeket csinál, hogy a csehek vagy lengyelek
lopás vagy rablás végett valamikor be ne jöhessenek az országba. Közös
elhatározással evégre Böngér fia Borsot küldötték ki vitézeivel. Mikor a Garam
folyó mellett lovagoltak, egy szarvas futásnak eredt előttük, és nekivágott a
hegytetőknek. Bors nagy sebesen űzőbe fogta, és a hegyormon lenyilazta. Majd
midőn azokat a hegyeket ott körös-körül szemügyre vette, az a gondolata támadt,
hogy várat épít ott. Azonnal össze is gyűjtött sok-sok várnépet, és egy
magasabb hegy ormán igen erős várat emelt; egyszersmind a maga tulajdon nevét
ruházta rá, úgyhogy Bors várának hívják. Innen csapataival egészen a
Zólyom-erdőig nyomult, és kőből igen nagy erősséget építtetett, amelyet most
Borsséd-Zólyom várának neveznek.
NYITRA VÁROSA
Szovárd és Kadocsa,
valamint Huba Bors távoztával továbbvonultak Várad várából, és a Törzsök-erdőn
túl, a Zsitva folyó mellett ütöttek tábort. Másnap pedig kémül küldtek ki
néhány embert, akit merésznek ismertek, azzal a feladattal, hogy menjenek át a
Nyitra folyón, és nézzék meg, vajon harc nélkül eljuthatnak-e Nyitra városáig.
Mikor ezek igen gyorsan odaértek a Tormos-patakhoz, ahol ez a Nyitrába szakad,
látták, hogy annak a vidéknek a lakói: szlovének és csehek a csehek hercegének
a segítségével szembeszállanak velük. Tudniillik Attila király halála után azt
a földet, amely a Vág és a Garam között a Dunától egészen a Morva folyóig terül
el, a csehek hercege foglalta el, és egyetlen hercegséggé tette. Abban az
időben pedig a csehek hercegének kegyelméből Zobor lett a Nyitrai vezér.
A VEZÉREK KÜLDÖTTE KÉMEK
Midőn pedig azok a kémek,
akiket Szovárd és Kadocsa kiküldöttek, látták, hogy a szlovének és csehek nem
képesek nekik ellentállani, háromszor rájuk nyilaztak, és néhányat közülük
nyíllövéseikkel meg is öltek. Mikor a szlovének és csehek, akiket Zobor őrségre
kirendelt, észrevették, hogy azok, kiket hétmagyarnak mondanak, ilyen fegyvert
használtak, nagyon megrémültek, minthogy efféle fegyvert sohasem láttak. S
azonnal hírül adták uruknak, Zobornak meg a vidék többi főembereinek.
ÁRPÁD VEZÉREINEK A HARCA
Akkor ennek hallatára
Zobor a csehek segítségével nagyszámú fegyveressel elébük vonult, hogy harcba
szálljon velük. Mikor mind a két sereg odaért a Nyitra folyóhoz, Szovárd,
Kadocsa és Huba át akart kelni a folyón. Azonban Zobor, a nyitrai vezér meg
katonái igen soká küzdöttek ellenük, és semmiképpen nem engedték, hogy
átkeljenek. Miközben soká küszködtek egymással, a magyarok nyíllal lövöldözve
sokat megöltek a csehek és szlovének közül, de három napig az árvíz miatt
semmiképpen nem tudtak átkelni. Végre negyednap a csehek és az összes nyitrai
szlovének, mikor látták a magyarok vakmerőségét, és a nyílzáport már nem bírták
tovább, megfutamodtak, s hogy életüket megmentsék, nagy rettegve nyakra-főre
bezárkóztak Nyitra városába. Ezeket Szovárd, Kadocsa meg Huba, valamint a többi
vitézek egészen a városig üldözték, s közülük némelyeket megöltek, némelyeket
megsebesítettek, másokat pedig foglyul ejtettek. Zobort, a vezért, mikor
menekülés közben harcba bocsátkozott velük, s Kadocsa lándzsájától megsebesítve
összerogyott, elfogták és őrizet alá vetették. A többiek meg a városba zárkózva
úgy meglapultak, mintha némák lettek volna. Másnap Szovárd, Kadocsa és Huba
hadaiknak sok-sok fegyveresével mindenféle módon hevesen ostromolni kezdték
Nyitra városát. Az Isten nagy győzelmet adott nekik, mert küzdelemmel
behatoltak abba, és számos ellenségnek a vérét ontották. Majd haragjukban a
tartomány vezérét, Zobort, akit harmadnapja elfogtak, egy magas hegyre
hurcolták, s ott felakasztották. Ezért azt a hegyet attól a naptól kezdve Zobor
hegyének hívják. S e tettük miatt félt tőlük annak a hazának minden embere, úgyhogy a nemesek
fiaikat mind túszul adták, és azon föld valamennyi népe meghódolt nekik egész a
Vág folyóig. Mivel pedig az Isten kegyelme járt előttük, nemcsak a lakosokat
magukat hódították meg, hanem elfoglalták egytől egyig a váraikat is, melyeknek
most is Sempte, Galgóc, Trencsén, Bolondóc és Bán a nevük. Majd miután a
várakba őröket helyeztek el, egészen a Morva folyóig mentek, és torlaszokat
állítva oda, a magyarok országának határait Boronáig és Sárvárig tűzték ki. A
győzelem után visszafordultak Árpád vezérhez, s mindenkit, aki csak azon a
földön nem akart a hűségükre állani, vasbilincsbe verve magukkal hurcoltak.
Mikor Szovárd, Kadocsa és Huba összes foglyaikkal együtt épen és sértetlenül
megérkeztek Árpád vezérhez, nagy öröm támadt a vezér udvarában. Árpád vezér
nemeseinek tanácsára és kérelmére megeskette a nyitrai részekről hozott
hűtleneket, aztán különböző helyeken földeket adományozott nekik, nehogy még
hűtlenebbekké váljanak, s így majd, ha hazatérnek, megrontsák a nyitrai határon
lakó híveket is. Ebben az örömében még Árpád vezér Hubát Nyitra és egyéb várak
ispánjává tette, egyszersmind tulajdon földet is adott neki a Zsitva folyó
mellett a Törzsök-erdőig.
A GÖRÖGÖK ÉS BOLGÁROK
SEREGE
Eközben Salán vezér,
mikor megismerte a magyarok hatalmát és tetteit, megijedt, hogy egyszer csak
haragra gyulladva őt űzik ki országából. Tehát tanácsot tartván övéivel,
követeit a görögök császárához meg a bolgárok vezéréhez küldötte, hogy adjanak
neki segítséget az Árpád magyar vezér ellen való küzdelemre. A görög császár és
a bolgár vezér nagy hadsereget küldöttek Salán vezérnek. Mikor ezek
megérkeztek, azon a helyen, amelyet Titelnek mondanak, nagy öröm támadt a vezér
udvarában. Másnap pedig Salán vezér és nemesei tanácsot tartván, követeket
küldöttek Árpád vezérhez azzal a felszólítással, hogy a földjüket hagyja el, s
induljon haza szülőföldjére. Mikor ezek megérkeztek Árpád vezérhez, és előadták
neki Salán vezér üzenetét, Árpád vezér meg nemesei felbosszankodva, ugyanazon
követek útján ezt üzenték vissza Salán vezérnek: “A földet, amely a Duna és a
Tisza között terül el, azonkívül a Duna vizét, amely Regensburg felől
Görögországba folyik, a magunk pénzén szereztük meg akkor, amikor új emberekként
megjelentünk itt, s azok ára fejében küldöttük a tizenkét fehér lovat meg a
szóban volt többi mást. ő maga az, aki földje jóságát dicsérve egy nyaláb füvet
küldött Alpár homokjáról és egy korsót a Duna vizéből. Megparancsoljuk tehát
uratoknak, Salán vezérnek, hogy hagyja el a mi földünket, s amilyen gyorsan
csak szaladni tud, hordja el magát a bolgárok földjére, ahonnan ősapja
idetelepedett a mi ősapánknak, Attila királynak a halála után. Ha pedig ezt meg
nem teszi, tudja meg, hogy mi ellene rögtön hadat indítunk.” A követek ennek
hallatára, miután megkapták az engedelmet, szomorú arccal Salán vezérhez
siettek. Árpád vezér és nemesei pedig az egész hadsereggel elindultak a Zagyva
folyótól, és a Tetétlen-hegy mellett ütöttek tábort egészen a Tiszáig. Azután a
Tisza partján tovább vonulva, Alpár homokjára érkeztek.
SALÁN VEZÉR ELINDULÁSA
ÁRPÁD VEZÉR ELLEN
Salán vezér a görögök és
bolgárok segédcsapataival együtt elindult Titelről, és övéi biztatására is
dühösen Árpád vezér ellen lovagolt. S mialatt a két sereg egymás közelében
éjszakázott, egyik sem mert aludni egész éjjel, hanem felnyergelt lovukat kézen
tartva virrasztottak. Reggel pedig, még hajnal előtt, mind a két fél készült a
csatára. Árpád vezér, akinek a mindenség Istene volt a segítője, felövezte
fegyvereit, felállította a csatarendet, aztán könnyhullatva imádkozott
Istenhez, majd imigyen tüzelte vitézeit: “Szittyák, kik a bolgárok dölyféből
Hung várától a hungárus nevet kaptátok, a görögöktől való félelem miatt ne
feledkezzetek meg kardotokról, és el ne veszítsétek jó hírneveteket. Hanem
serényen és vitézül harcoljatok a görögök és bolgárok ellen, akik a mi
asszonyainkhoz hasonlítanak, és úgy féljünk a görögök sokaságától, mint az
asszonyokétól.” Ennek hallatára vitézei nagyon felbuzdultak. Tas fia Lél
megfújta a kürtjét, Bogát fia Bulcsú meg
felemelte a zászlaját, s az első hadsorban indultak ütközetbe a görögök
ellen. Erre harcba elegyedett a két ellenséges csatarend, és kezdtek hevesen
vívni egymással. S amikor Árpád vezérnek egész serege viadalra kelt a görögök
ellen, igen sokan elestek a görögök és bolgárok közül. A fent említett Salán
vezér pedig, amint látta, hogy övéi alulmaradnak a küzdelemben, futásnak eredt,
s hogy életét megmentse, Bolgárfejérvárba sietett. A görögök meg bolgárok a magyaroktól
való rettegésükben eszüket vesztve elfelejtették, hogy melyik úton jöttek, s
midőn életüket mentve futásnak eredtek, a Tiszát kicsiny folyónak vélve, át
akartak úszni rajta. De mivel ekkora félelem és rémület szállotta meg őket, a
magyaroktól való rettegésükben majdnem mindnyájan a Tisza vizébe vesztek, s
alig maradtak néhányan, hogy császárjuknak balsorsukról hírt mondjanak. Ezért
azt a helyet, ahol a görögök vesztüket lelték, attól a naptól kezdve mostanig
görögök révének hívják.
ÁRPÁD VEZÉR GYŐZELME
A diadal után Árpád vezér
meg vitézei innen továbbvonulva addig a mocsárig mentek, melyet Körtvélytónak
mondanak, s ott maradtak a Gyümölcsény-erdő mellett harmincnégy napig. Azon a
helyen a vezér és nemesei elrendezték az országnak minden szokástörvényét meg
valamennyi jogát is, hogy miképpen szolgáljanak a vezérnek meg főembereinek,
vagy miképpen tegyenek igazságot bárminő elkövetett vétekért. Egyszersmind ott
a vezér vele jött nemeseinek különböző helységeket adományozott összes
lakosságukkal együtt. Azt a helyet, ahol mindezt elrendezték, a magyarok a
maguk nyelvén Szerinek nevezték el azért, mert ott ejtették meg a szerét
az ország egész dolgának. Majd a vezér
azt a helyet Ondnak, Ete apjának adta a Tiszától a Botva-mocsárig és a
Körtvélytótól Alpár homokjáig. Utóbb pedig bizonyos idő elteltével Ond fia, Ete
sok szlovént gyűjtött össze, s Alpár vára meg a Bőd-rév között igen erős
földvárat építtetett, melyet a szlovének a maguk nyelvén Csongrádnak, azaz
fekete várnak neveztek.
ÁRPÁD ELŐNYOMULÁSA
Aztán pedig Árpád vezér
meg nemesei innen előnyomulva egészen Titelig mentek, s odáig meghódították a
népet. Majd továbbindulva, a Szalánkemén-révhez jutottak, s a Tisza—Duna
aljában lakó egész népet igájuk alá hajtották. Innen pedig a bodrogi részekre
tértek, és a Vajas vize mellett ütöttek tábort. Azokon a részeken a vezér nagy
földet adott lakosaival együtt Tasnak,
Lél apjának és nagybátyjának, Kölpénynek, Botond apjának. Akkor Árpád vezér meg
főemberei tanácskozás után elhatározták, hogy sereget küldenek Salán vezér
miatt a Dunán át Boglárfejérvár ellen. A sereg élére kapitányokul és vezetőkül
Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, Kölpény
fia Botondot állították. Ezek, miután Árpád vezér elbocsátotta őket,
ellovagoltak, és azon a helyen, ahol a Száva folyó a Dunába ömlik, minden
ellenállás nélkül átkeltek a Dunán. Innen továbbindulva Bolgárfejérvár városa
ellen lovagoltak. Ekkor a bolgárok vezére, aki Salán vezérnek rokona volt,
görög segédhaddal együtt ott termett, hogy nagy sereggel megvívjon velük.
Másnap mind a két fél csatarendbe sorakozott a Duna mellett elterülő mezőn. Tas
fia Lél tulajdon jelével megjegyzett zászlaját felemelve, meg Bogát fia Bulcsú
a hadikürtöket harsogtatva, rögtön előrenyomult a küzdelemhez. A két ellenfél
csapatai egymás után összecsaptak s heves viadalra keltek. A görögök és
bolgárok közül igen sokan elestek, mások pedig fogságba kerültek. Tehát
Bolgárország vezére látva, hogy övéi a csatában a rövidebbet húzzák, futásnak
eredt, s hogy életét megmentse, berohant Fejérvár városába. Ekkor a diadalmas
Lél, Bulcsú, valamint Botond tábort ütöttek a Duna mellett, valamivel lejjebb a
síkon. Ott aztán a bolgárok meg görögök közül ejtett foglyokat mind maguk elé
vezettették, majd vasra verve elküldték Árpád vezérnek Magyarországra.
BOLGÁRORSZÁG VEZÉRÉNEK
KÖVETEI
Másnap pedig Bolgárország
vezére különféle ajándékokkal elküldte követeit Lélhez, Bulcsúhoz meg Botondhoz
s könyörgött nekik, hogy álljanak rá a békére. Azonfelül azt is megüzente, hogy
nem fogja pártját nagybátyjának, Salán
vezérnek, hanem meghódolva híven szolgál majd Árpád vezérnek, és évi adót is
fizet neki. Azok pedig ráállva a békére és a vezér fiát zálogul elfogadva,
Bolgárország sok javával eltávoztak, a vezért pedig bántatlanul hagyták. Azután
útjukat folytatva a Vaszil-kapuig mentek: majd innen továbbindulva Rácföldet
hódították meg, s annak foglyul ejtett vezérét soká vasra verve tartották.
Erről a helyről felkerekedve egészen a tengerig jutottak, s annak a hazának
minden nemzetét erőszakkal és szépszerével a magyarok vezérének, Árpádnak az
uralma alá hajtották. Spalato városát szintén elfoglalták, sőt egész
Horvátországot meghódították. A nemesek fiait kezesül összeszedve vonultak
innen el, és visszatértek Magyarországra Árpád vezérhez. Háborúikat és egyes
hőstetteiket, ha e lap írott betűinek nem akarjátok elhinni, higgyétek el a
regösök csacsogó énekeinek meg a parasztok hamis meséinek, akik a magyarok
vitézi tetteit és háborúit mindmáig nem hagyják feledésbe menni. Azonban
némelyek azt mondják, hogy egészen Konstantinápolyig mentek ők, sőt
Konstantinápoly aranykapuját is bevágta Botond a bárdjával. Mégis én, mivel ezt
a históriaíróknak egyetlen könyvében sem találtam, hanem csupán a parasztok
hamis meséiből hallottam, azért jelen művembe nem akartam beleírni.
ZÁGRÁB, POZSEGA ÉS VALKÓ
VÁRAK
Bulcsú, Lél és Botond
onnan tovább tartva alászállottak a Péter-gaznak mondott erdőn, és tábort
ütöttek a Kulpa folyó mellett. Ezen átmenve a Száva folyóhoz értek. A Száván is
átkeltek, s elfoglalták Zágráb várát; majd ellovagolva, Pozsega várát meg Valkó
várát vették be. Innen is távozva, a Dunán a Geréc-révnél átkeltek, s
megérkeztek Árpád vezér udvarába. Mikor Lél, Bulcsú, Botond és a többi vitézek
a második esztendőben nagy diadallal, épen és sértetlenül visszatértek Árpád
vezérhez, nagy öröm támadt a vezér egész udvarában. Csaptak nagy vendégséget, s
mindennap pompásan lakmároztak a magyarok együtt a különféle nemzetekkel. Midőn
a szomszéd nemzetek hallották véghezvitt jeles cselekedeteiket, Árpád vezérhez
özönlöttek; igaz hűséggel hódolva szolgáltak neki, de volt is részük jó
gondviselésben; így aztán igen sok vendég háznéppé vált.
A DUNA SZIGETE
Ezután pedig Árpád vezér
elindult arról a vidékről, ahol most Bodrog vára áll, és a Duna mentén a nagy
szigetig haladt. Tábort ütöttek a nagy sziget mellett, majd Árpád vezér meg
nemesei bevonultak arra. Mikor látták a helynek a termékenységét és
gazdagságát, továbbá hogy a Duna vize milyen erőssége neki, kimondhatatlanul
megszerették. Egyszersmind elhatározták, hogy ez lesz a vezéri sziget, s a
nemes személyek mindegyike ott udvart meg majort kap. Árpád vezér azonnal
mesterembereket fogadott, és velük pompás vezéri házakat építtetett. Aztán
meghagyta, hogy a napok hosszú során át elcsigázott minden lovát vigyék oda és
ott legeltessék. Lovászai fölé mesterül egy igen okos kun embert tett, név
szerint Csepelt. Minthogy Csepel lovászmester ott lakott, azért nevezték el azt
a szigetet Csepelnek egészen a mai napig. Árpád vezér és nemesei pedig férfi-
meg nőcselédeikkel együtt békében és hatalomban ott maradtak április havától
október haváig. Ekkor közös tanácsban elhatározták, hogy feleségüket otthagyva,
távoznak a szigetről, átmennek a Dunán túlra, meghódítják Pannónia földjét,
aztán hadat indítanak a karantánok ellen; sőt még arra is előkészültek, hogy
elmennek Lombardia határtartományába. Azonban mielőtt ez megtörténnék, sereget
akartak küldeni Galád vezér ellen, kinek az uralma a Maros folyótól egészen
Haram váráig terjedt. Az ő ivadékából származott hosszú idő múltán Ajtony, akit
Csanád megölt. E dologra Szovárdot, Kadocsát és Vajtát küldték ki. Mikor ezek
engedelmet nyerve ellovagoltak, a Tiszán Kanizsánál átkeltek és a Csesztreg
vize mellett szállottak meg. Azonban semmiféle ellenség nem mutatkozott
előttük, aki kezét emelte volna rájuk, mivel annyira rettegett tőlük azon a
földön minden ember. Innen továbbindulva a bögei részekre jutottak. Ott két
hétig maradtak, amíg annak a hazának összes lakosságát a Marostól a Temes folyóig meghódították, és fiait kezesül
összeszedték. Azután seregüket nekiindítva, a Temes folyó felé mentek, és a
Fövény-rév mellett ütöttek tábort. Midőn át akartak kelni a Temes folyón,
ellenük jött annak a hazának a vezére, Galád, akinek ivadékából Ajtony
származik, nagy lovas meg gyalogos sereggel, azonkívül még kun, bolgár és blak
segítséggel. Mikor másnap — minthogy köztük volt a Temes folyó — egyik hadsor
sem bírt sehogyan sem átjutni a másikhoz, akkor Szovárd meghagyta testvérének,
Kadocsának, hogy serege felerészével vonuljon valamivel lejjebb, aztán
akárhogyan, de menjen keresztül, és ütközzék meg az ellenséggel. Kadocsa rögtön
engedelmeskedett testvére rendeletének, a sereg felével sebes vágtában lejjebb
került, s minthogy az isteni kegyelem volt a kalauzuk, az átkelést könnyen
végrehajtotta. Midőn a magyar sereg egyik része Kadocsával odaát volt,
felerésze Szovárddal pedig az innenső oldalon, akkor a magyarok megfútták a
harci kürtöket, és a folyón átúsztatva heves küzdelembe bocsátkoztak. S mivel
az Isten járt előttük a kegyelmével, nagy győzelmet adott nekik, és az ellenség
úgy hullott előttük, mint a kévék az aratók után. Ebben a csatában elesett a
kunoknak két vezére, a bolgároknak pedig három kapitánya. Maga Galád, a
vezérük, futással ugyan megmenekült, azonban egész serege elolvadván, mint a
tűznél a viasz, kard élén emésztődött meg. Ekkor a diadal után Szovárd, Kadocsa
meg Vajta onnan továbbindulva a bolgár határ felé nyomultak, és a Panyóca vize
mellett ütöttek tábort. Galád vezér pedig, amint fentebb mondottuk, elszaladt,
és a magyaroktól való félelmében Keve várába húzódott. Harmadnap Szovárd,
Kadocsa meg Vajta, akitől a Baracska-nemzetség származik, elrendezték
seregüket, és Keve várának a vívásához fogtak. Midőn Galád, amazoknak a vezére,
látta ezt, követeket küldve békét kért tőlük, és a várat különféle ajándékokkal
együtt önként odaadta nekik. Innen továbbmenvén Orsova várát foglalták el. Egy
hónapig tartózkodtak itt. Ekkor Vajtát a sereg harmadrészével meg a lakosoknak
túszul adott fiaival visszaküldték Árpád vezérhez. Egyszersmind avégett is
küldöttek hozzá követeket, hogy adjon nekik engedelmet a Görögországba
menetelre, ahol majd aztán egész Macedóniát meghódítják a Dunától a
Fekete-tengerig. Hiszen a magyarok lelke abban az időben semmi mást nem
áhított, csak földeket foglalni, népeket hódítani és hadimunkát végezni.
Tudniillik a magyarok akkor úgy örültek az embervér kiontásának, mint a nadály,
s bizony, bizony, ha nem így tettek volna, nem hagytak volna annyi jó földet
utódaikra. De erről ne többet! Vajta és a követek megérkeztek Árpád vezérhez, s
elbeszélték neki a történteket. A vezér pedig megdicsérte művüket, egyszersmind
Szovárdnak meg Kadocsának teljes szabadságot engedett, hogy Görögországba
menjenek, s ott földet foglaljanak maguknak. Vajtának pedig hűséges szolgálatáért
nagy földet adott a Tisza mellett, Tarras nevűt. Szovárdnak meg testvérének,
Kadocsának a követei ekkor, miután megkapták az engedelmet, visszatértek
uraikhoz.
A BOLGÁROK ÉS MACEDÓNOK
NÉPEI
Néhány napra rá Szovárd
meg Kadocsa egész seregükkel együtt, magasra tartva jellel megjegyzett
zászlójukat, átkeltek a Duna vizén, és elfoglalták Barancs várát, majd meg
Szeredüc-vár alá vonultak. Mikor a bolgárok és macedónok népei ezt
meghallották, erősen megijedtek tőlük. Erre annak a földnek lakosai mindvalahányan
elküldötték követeiket sok ajándékkal, hogy a földet hódolva felajánlják, és
fiaikat kezesül átszolgáltassák nekik. Szovárd meg Kadocsa békére készen mind
az ajándékokat, mind a kezeseket elfogadták, s őket, mint a saját népüket, békében elbocsátották. Maguk
pedig továbblovagoltak túl a Vaszil-kapun. Fülöp király várát bevették, majd
Kleopátra városáig az egész földet
meghódították, s hatalmuk alatt tartottak mindent Durazzó városától egészen
Rácföldig. Szovárd ugyanezen a földön vett magának feleséget, és az a nép,
melyet most Csaba-magyarjának mondanak, Szovárd vezér halála után
Görögországban maradt. Mégpedig a görögök szerint azért mondták csobának, azaz
ostoba népnek, mivel urának halála után nem volt kedve útra kelni, hogy
hazájába visszatérjen.
A MAGYAR-RÉV
Néhány nappal később
Árpád vezér meg összes főemberei közös elhatározással, egyetértéssel és szabad
akarattal kivonultak a szigetről, és tábort ütöttek Soroksáron túl a Rákos
vizéig. S midőn látták, hogy mindenfelől bátorságban vannak, és senki sem bír
nekik ellentállani, átkeltek a Dunán. A révet, ahol az átkelést végrehajtották,
Magyar-révnek nevezték el azért, mert a hét fejedelmi személy, akit
hétmagyarnak mondtak, ott hajózott át a Dunán. Mikor odaát voltak, tábort
ütöttek a Duna mellett a felhévizekig. Ennek hallatára a Pannónia földjén lakó
összes rómaiak futással biztosították életüket. Másnap pedig Árpád vezér meg
minden főembere, Magyarország valamennyi vitézével együtt, bevonult Attila király városába. Ott látták a királyi
palotákat — egyeseket földig romban, másokat nem —, és fölötte csodálták
mindazt a kőépületet. Kimondhatatlanul felvidultak, mivel érdemesek lettek
arra, hogy elfoglalják — s méghozzá háború nélkül — Attila király városát, kinek az ivadékából származott Árpád vezér.
Ott lakomáztak mindennap nagy vígan
Attila király palotájában, egymás mellett ülve.
Mind ott szóltak szépen összezengve a kobzok meg a sípok a regösök
valamennyi énekével együtt. Az ételt-italt a vezérnek meg a nemeseknek arany-, a közrendűeknek meg a
parasztoknak ezüstedényben hordták fel, mert hiszen a körülfekvő egyéb országok
összes javát az Isten az ő kezükbe adta. Bőségesen és pompásan éltek valamennyi
hozzájuk jött vendéggel egyetemben.
Árpád vezér a vele mulatozó vendégeknek nagy földeket és birtokokat adományozott. Ennek hallatára még több vendég tódult hozzá,
és ujjongva vele mulatott. Ekkor Árpád vezér meg övéi örömükben húsz napig
maradtak Attila király városában. Közben majdnem mindennap Magyarország vitézei valamennyien a vezér
színe előtt vértezett harci ménjükön ülve pajzzsal meg lándzsával nagy tornát
vívtak: másfelől az ifjak pedig pogány szokás szerint íjas-nyilas játékot
játszottak. Ettől Árpád vezérnek nagy jókedve támadt, s minden vitézének
különféle ajándékokat adott: aranyat, ezüstöt meg egyéb jószágot is. Továbbá
ugyanazon a helyen Kendnek, Korcán apjának földet adományozott Attila király
városától a százhalomig és Diódig, fiának meg egy várat népe őrizetére. Korcán
aztán ezt a várat a maga nevéről neveztette, s ez a név a mai napig sem merült
feledésbe.
PANNÓNIA FÖLDJE
Árpád vezér pedig
huszonegyed napra tanácsot tartván, felkerekedett Ecilburgból, hogy meghódítsa
Pannónia földjét egészen a Dráva folyóig. Első nap a Duna mellett, a százhalom
táján ütött tábort. Ekkor úgy rendelkeztek, hogy a vezér hadseregéből az egyik
részt a Duna mentén Baranya-vár felé küldi. Ennek élére kapitányul és vezérül a
fejedelmi személyek közül kettőt állított, tudniillik őd apját, Etét meg
Vajtát, akitől a Baracska-nemzetség ered. Egyszersmind nekik hűséges
szolgálatukért Árpád vezér nem csekély ajándékokat adott: azonkívül meg ődnek,
Ete fiának, a Duna mellett földet számtalan néppel együtt. S azon a helyen őd a
vidék népét meghódítván várat épített, melyet közönségesen Szekcsőnek nevezett
azért, mert ott magának széket és állandó lakot állított. Vajtának is
hasonlóképpen nagy földet adott a Sár felé számtalan néppel, amelyet ma is
Vajtának hívnak.
VESZPRÉM VÁROSA
A sereg második részével
Szalók apját ősbőt meg ősét küldötték ki avégre, hogy menjen Veszprém városa
felé, s hódítsa meg annak a földnek összes lakosságát egészen Vasvárig. Ekkor
Ösbő, a sereg kapitánya és vezetője, miután a vezér elbocsátotta, felemelve
zászlaját megindult, és a Pákozd-hegy alatt ütött tábort. Innen továbblovagolva
a Pét-mezőn szállottak meg, s három napig ott is maradtak. A negyedik nap pedig
Veszprém váráig nyomultak. Ekkor Ösbő meg őse seregüket elrendezve heves
támadást intéztek a római katonák ellen, akik Veszprém várát őrizték. És állt a
harc köztük egy héten át. Ám végül is a második hét szerdáján, midőn mind a két
fél serege a harci küzdelemben szörnyen kifáradt már, akkor Ösbő meg őse sok
római katonát karddal pusztítottak el, másokat pedig agyonnyilaztak. A még
megmaradt rómaiak most már a magyarok merészségének láttára Veszprém várát
odahagyva futásnak eredtek, s életüket mentve a németek földjére siettek. Ösbő meg őse egészen a
németek határáig üldözte őket. Egy nap pedig, mikor a magyarok és rómaiak a
határon voltak a rómaiak lappangva átúszták azt a folyót, amely Pannónia és a
németek határán van. Erről a folyót a magyarok Lapincsnak hívták, mert a
rómaiak a magyaroktól való félelmükben lappangva úszták át.
VASVÁR
Innen visszatérőben
Szalók apja Ösbő meg Örkény apja őse bevették
Vasvárt, és elvitték túszul a lakosok fiait. Aztán továbblovagolva, a
Balaton vize mentén Tihanyhoz értek. Majd — miután a népeket ott meghódították
— tizennegyednapra bevonultak Veszprém várába. Ekkor Ösbő meg őse tanácsot
tartva elküldték követeiket Árpád vezérhez különféle ajándékokkal és a lakosok
kezességbe adott fiaival. De meg hírt is küldtek ezekkel, hogy miképp
ajándékozott nekik győzedelmet az Isten, aztán hogy mi módon hagyták oda a
rómaiak Veszprém várát, és megszökve előlük, mi módon úszták át lappangva a
Lapincs folyót. Küldötteik Árpád vezért a Torbágy-erdőben vadak után
járva-kelve találták. Ösbő meg őse részéről több mindennel köszöntötték őt,
egyszersmind a lakosok kezességbe vett fiait is átszolgáltatták a vezérnek.
Árpád vezér pedig ennek hallatára szerfölött megörült, s megint visszatérve
Ecilburgba, nagy lakomát csapott, az örömhírt jelentő követeknek meg nagy
ajándékokat adott.
PANNÓNIA ELPUSZTÍTÁSA
Ezután Árpád vezér meg
nemesei a sereg harmadik részével Ecilburgból kivonulva a sóskút mezeje mellett
szálltak táborba. Majd innen ellovagolva a Bodajk-hegyhez értek. Árpád vezér
pedig innen kelet felé Elődnek, Szabolcs apjának nagy erdőt adott, melyet most
Vértesnek hívnak a németek otthagyott vértjeiről. Ez alatt az erdő alatt, a
Fertő-mocsár mellett Szabolcs unokája Csák sok idő múltán várat emelt. De erről
ne többet! — Aztán ahogy így mentek Árpád vezér meg nemesei, Szent Márton hegye
tövében ütöttek tábort, s mind maguk, mind állataik ittak Szabária forrásából.
Majd amikor a hegyre felhágtak, Pannónia földjének szépségét látva igen
megörültek. A szlovének és pannónok nemzeteit meg országait feldúlták, s
tartományaikat elfoglalták. De a murai karantánok határait ugyancsak sűrű
betörésekkel rohanták meg. Közülük sok ezer embert karddal leöltek, őrhelyeiket
felforgatták, tartományaikat birtokukba vették, és az Úr segedelmével azokat
maradékuk is mindmáig hatalommal meg szépszerével a kezében tartja. Ezután Ösbő
meg Örkény apja őse egész hadseregükkel együtt épségben és sértetlenül, nagy
diadallal visszatértek Árpád vezérhez. Az Isten ugyanis, kinek irgalma járt
előttük, Árpád vezérnek meg vitézeinek kiszolgáltatta ellenségeiket, s ők így
kezükben tartották a népek munkájának gyümölcseit. Mikor ott gyökeret vertek, s
majdnem minden szomszédos országot meghódítottak, vadászat kedvéért
visszatértek a Duna mentén az erdő felé;
a vitézeket a maguk jószágaira szertebocsátva, a vezér meg nemesei abban az erdőben maradtak tíz napig. Onnan
aztán Attila király városába jöttek, majd Csepel szigetére vonultak, ahol a
vezérné meg a többi nemesek feleségei voltak.
Abban az esztendőben
született Árpád vezérnek Zolta nevű fia. És lett nagy öröm a magyarok között. A
vezér és nemesei számos napon át nagy vendégséget tartottak, ifjaik pedig ott
játszottak a vezérnek meg nemeseinek színe előtt, mint a juhok bárányai a kosok
előtt. Néhány napra rá Árpád vezér és nemesei közös elhatározással sereget
küldtek Mén-Marót bihari vezér ellen. Ennek a hadseregnek Ösbő meg Velek lettek
a kapitányai és vezetői. Ezek a szigetről nekiindulva a homokon
keresztüllovagoltak, majd a Bőd-révnél áthajóztak a Tisza folyón. Innen
továbblovagolva a Kórógy vize mellett ütöttek tábort. Ott a székelyek, akik
előbb Attila király népe voltak, Ösbőnek hírét hallva, békés szándékkal elébe
jöttek, s önként kezesül adták fiaikat különféle ajándékokkal. Sőt Ösbő serege
előtt első hadrendként indultak Mén-Marót ellen harcba. A székelyek fiait
azonnal elküldték Árpád vezérnek, s ők maguk elöljáróban a székelyekkel
Mén-Marót ellen lovagoltak. A Körös folyón a Szarvas-halomnál átúsztattak s
onnan továbblovagolva a Tekerő vize mellett ütöttek tábort.
MÉN-MARÓT VEZÉR
Mikor Mén-Marót
meghallotta, hogy Árpád vezér legjelesebb vitézei: Ösbő meg Velek erős
csapattal, elöljáróban a székelyekkel, ellene vonulnak, kelleténél jobban
megrémült, és nem mert ellenük menni, mivel hallotta, hogy Árpád vezér és
vitézei erősebbek a harcban, meg hogy a rómaiakat Pannóniából elkergették, a
murai karantánok határait elpusztították, a kardjuk élétől sok ezer ember
elhullott, a pannónok országát elfoglalták, és ellenségeik még a színük elől is
megfutottak. Hanem Marót vezér sok-sok katonáját otthagyta Bihar várában, ő
maga meg feleségével és leányával
elmenekülve előlük, az Igyfon sűrűibe tette át lakását. Ösbő meg Velek,
valamint egész seregük most Bihar vára ellen kezdett lovagolni, és a Jószás
vize mellett ütött tábort. Harmadnap pedig elrendezték seregeiket, s aztán
hadakozva a vár felé indultak. Viszont szintén harcolni kezdtek a különböző
nemzetekből összegyülekezett katonái Ösbő meg vitézei ellen. A székelyek
és magyarok sok embert lenyilaztak. Ösbő
meg Velek hajítógépeikkel százhuszonöt katonát megöltek. Folyt a harc köztük
tizenkét napig, és Ösbő vitézei közül húsz magyar és tizenöt székely esett el. A tizenharmadik
napon pedig, amikor a magyarok és székelyek
a vár árkait behányták, s a hágcsókat oda akarták támasztani a falhoz, Mén-Marót vezér katonái a magyarok
merészségének láttára elkezdték kérlelni
a seregnek szóban levő két kapitányát,
majd a várat megnyitva, mezítláb, könyörögve Ösbő meg Velek színe elé jöttek. Ösbő meg Velek őrizet
alá vetették őket, maguk pedig bevonultak
Bihar várába, és sok becses jószágot találtak ott, ami azoké a katonáké
volt. Mikor ezt Mén-Marót a szökve elmenekült hírmondóktól meghallotta, szörnyű
nagy félelembe esett. Elküldte hát követeit különféle ajándékokkal Ösbőhöz meg
Velekhez, s kérte őket, hogy maguk is békére hajolva engedjék követeit Árpád
vezérhez, s ezek így hadd vigyék annak a hírt: Mén-Marót, aki előbb követei
útján bolgár szívvel dölyfös üzenetben tagadott meg még egy marok földet is
Árpád vezértől, most legyőzetve és eléje borulva ugyanazon követek útján
vonakodás nélkül felajánlja egész országát, Árpád fiának, Zoltának pedig a
leányát. Ösbő meg Velek helyeselték a szándékát, s követeivel együtt maguk is
követeket küldtek, hogy ezek urukat, Árpád vezért szintén kérleljék a béke
érdekében. Miután a követek Csepel szigetére jutottak és Árpád vezért
üdvözölték, másnap elmondták Mén-Marót üzenetét. Árpád vezér pedig nemeseivel
tanácsot tartva, Mén-Marót üzenetét szívesen fogadta és helyeselte; majd mikor
hallotta, hogy Mén-Marót leánya már egykorú az
ő fiával, Mén-Marót kérelmének teljesítését nem akarta tovább halasztani,
és leányát Zolta feleségéül elfogadta a neki ígért országgal egyetemben. Aztán
Ösbőhöz meg Velekhez követeket küldve azt üzente, hogy menyegzőt tartva
Mén-Marót leányát vegyék át feleségül fia, Zolta számára, a lakosok kezességbe
adott fiait hozzák magukkal, Mén-Marót vezérnek pedig adják oda Bihar várát.
ÖSBŐ MEG VELEK
Ösbő meg Velek, valamint
egész seregük, uruk parancsának engedelmeskedve, Mén-Marót leányát menyegző
után átvették, a lakosok kezesül adott fiait magukkal hozták, magát Mén-Marótot
pedig Bihar várában hagyták. Aztán Ösbő meg Velek nagy tisztességgel és örömmel
visszatértek Árpád vezérhez. A vezér és főjobbágyai eléjük vonultak, és
Mén-Marót leányát, amint ilyen nagy vezérnek a jegyesét megilleti,
tisztességgel a vezéri házba vezették. Árpád vezér, valamint minden főembere
menyegzőt ülve nagy lakomát csapott, és majdnem napról napra — menyegzői szokás
szerint — együtt vendégeskedett a körös-körül elterülő országok vitézeivel.
Ifjaik meg ott játszottak a vezér és nemesei színe előtt. Árpád vezér
Magyarország főembereit és vitézeit megesketve, fiát, Zoltát, nagy
tisztességgel vezérré emeltette. Azután Szalók apjának, Ösbőnek hűséges
szolgálatáért Veszprém várát adományozta minden tartozékával együtt, Veleknek
pedig a zarándi ispánságot adta. Hasonlóképpen a többi nemeseknek szintén
tisztséget meg helységeket adományozott. Mén-Marót ez eset után a második évben
fiú nélkül meghalt, s egész országát békességgel a vejének, Zoltának
hagyományozta. Ezután az Úr megtestesülésének kilencszázhetedik esztendejében
Árpád vezér is elköltözött ebből a világból. Tisztességgel temették őt el egy
kis folyónak a forrása felett, amely kőmederben folyik alá Attila király
városába. Egyszersmind ott a magyarok megtérése után a Boldogságos Szűz Mária
tiszteletére egyház épült, amelyet fejérnek hívnak.
ZOLTA VEZÉR ÖRÖKÖSÖDÉSE
Örökébe lépett a fia,
Zolta; apjához hasonló erkölcsére, azonban elütő természetére nézve. Zolta
vezér ugyanis kicsit selyp és fehér bőrű volt, puha és szőke hajú,
középtermetű, harcias vezér, bátor szívű, ám alattvalói iránt kegyes, nyájas
beszédű, de hatalomra törő, akit Magyarország valamennyi főembere meg vitéze
csodamód szeretett. Bizonyos idő elteltével, mikor Zolta vezér tizenhárom
esztendős volt, országának főemberei valamennyien egyértelemmel és közakarattal
egyeseket országbírákul rendeltek a vezér alá, hogy ezek a szokás jogával
mértéket tartva, csendesítsék a viszálykodók pereit és versengéseit. Továbbá
másokat — mégpedig Tas fia Lélt, Bogát fia Bulcsút, a vér emberét, valamint
Kölpény fia Botondot — a sereg vezetőivé tették avégre, hogy különböző
országokat feldúljanak velük. Ezek ugyanis harcias és bátor lelkű férfiak
voltak, kik semmi másra nem viseltek gondot, csak arra, hogy uruk számára
népeket hódítsanak és más országokat pusztítsanak. ők aztán, amint engedelmet
kaptak Zolta vezértől, leszámoltak a karantán sereggel; majd Friaulon át
Lombardia határtartományába értek, s ott Pádova városát öldökléssel,
tűzzel-vassal, nagy fosztogatás közepette kegyetlenül elpusztították. Innen
benyomultak Lombardiába, és ott is sok rosszat műveltek. Mikor pedig annak a
földnek a lakosai egybegyülekezve megpróbáltak szembeszállani erőszakukkal és
vad dühükkel, akkor számtalan sok lombard veszett el a magyarok nyilától, sőt
igen sok püspök és gróf is halálát lelte. Ennek hallatára Lutvardus, a vercelli
egyház püspöke, a nagynevű férfiú, néhai Kis Károly császár legbizalmasabb
barátja és leghívebb titkos tanácsosa, magával szállítva javait és páratlan
drágaságait, melyekben mérhetetlenül gazdag volt, mindenképpen menekülni
igyekszik vérengző kegyetlenségük elől. De ahol nem is gondolja, magyarokra
bukkan, és ezek foglyul ejtve megölik, emberi mértékkel megbecsülhetetlen
kincsét meg, melyet magával vitt, elrabolják. Ugyanekkor Waldo gróf testvére,
István, mikor éjnek idején vára falán a félrehelyen ülve szükségét akarja
végezni, a kamara nyílásán át egy magyarnak a nyilától súlyosan megsebesül, és
sebébe még azon az éjjelen belehal.
Lotaringia, Alemannia és
Frankföld elpusztítása
Azután Lotaringiát és
Alemanniát pusztították el. A Frank- és Bajorföld határán lakó keleti frankok
közül is sok ezeret leöltek, vagy nyilazásukkal csúfosan megfutamítottak. Majd
minden javukat zsákmányul ejtve visszatértek Zolta vezérhez Magyarországra.
LÉL ÉS BULCSÚ HALÁLA
Öt évvel később, Konrád
császár uralkodása alatt Zoltának, Magyarország vezérének néhai híres és
dicsőséges vitézei: Lél, Bulcsú meg Botond uruktól küldetve Alemannia egyes
részeire törtek, és ott sok becses zsákmányt ejtettek. De végül a bajorok és
alemannok gyalázatos csalárdsága miatt Lél meg Bulcsú fogságba estek, s az Inn
folyó mellett akasztófán végezték életüket. Botond meg a többi megmaradt magyar
vitéz, mikor látták, hogy az ellenség gonosz csele miatt szorultságba jutottak,
bátran és emberül helytállottak. Egymást nem hagyták el, hanem mindenképpen
rajta voltak, hogy a veszedelemben maradó résznek segítségére legyenek. Mint
sebzett oroszlánok, úgy rohantak ordítva a fegyverek közé, és az ellenséget
szörnyű nagy öldökléssel terítették le. És noha le voltak győzve, mégis
legyőzőiket erősebben, diadalmasabban győzték le, sőt szörnyű nagy öldökléssel
terítették le. Szerencsés hát a magyarok így nyert poggyásza: a veszedelmekben
szerzett tapasztalat; már biztosabb, gyakorlottabb is ez a szakadatlan
hadakozás következtében, meg erőben, hatalomban is kitűnőbb. Így aztán egész
Bajorországot és Alemanniát, továbbá Szászföldet és Lotár országát
tűzzel-vassal elpusztították, sőt ezek vezéreit: Ercangert meg Bertoldot is
lenyakazták. Majd továbbindulva Frank- és Gallföldet szintén kezükre
kerítették. De midőn innen győzelmesen visszatértek, a szászok csele következtében nagy vereség érte őket; akik
pedig megmenekültek közülük, hazatértek. Azonban Zolta vezér meg főemberei Lél,
Bulcsú és többi vitézeik halála miatt szerfölött fölháborodtak, s ellenségeivé
lettek a németeknek. Zolta vezér meg vitézei az ellenség elkövette sérelem
miatt bosszút lihegtek, és nem hallgatták el, hogy akárhogyan, de visszaadják
neki a kölcsönt. Isten kegyelméből Zolta vezérnek az Úr megtestesülésének
kilencszázharmincegyedik esztendejében fia született, akit Taksonynak nevezett;
szép nagy szeme volt és fekete, puha haja, üstöke meg hasonló az oroszlánéhoz,
ahogy majd alább meghalljátok.
OTTÓ KIRÁLY ELLENSÉGEI
Ugyanebben az évben Ottó
német király ellenségei átkos gonoszsággal az ő vesztén mesterkedtek. De
minthogy magukban semmit nem tudtak neki ártani, a magyaroktól akartak
segítséget kérni. Tudták ugyanis, hogy a magyarok a hadakozásnak megszokott
viszontagságaiban legyőzhetetlenek, s igen sok országot az Isten általuk sújt
haragjának ostorával. Ekkor Ottó német királynak ezek az ellenségei elküldték
követeiket a harckedvelő Zolta vezérhez, és sok arany fejében arra kérték, hogy
magyar segítséggel támadhassák meg az említett Ottó királyt. Zolta vezér pedig
haragtól tüzelve, egyrészt ezek kedvéért és díjáért, másrészt meg azért, mivel
fájt a szíve Lél és Bulcsú halála miatt, nagy hadat küldött Ottó német király
ellen. Ennek kapitányaivá és vezetőivé Kölpény fia Botondot, Előd fia
Szabolcsot meg őse fia Örkényt tette. Mikor ezek elvonultak Zolta vezértől,
Bajorországot, Alemanniát, Szászföldet és Türingiát megint kardra hányták. Majd
innen továbbmenve, nagyböjt idején átkeltek a Rajna folyón, és ott Lotár
országát is íjjal-nyíllal kiirtották. Egész Galliát szintén rettenetesen
megnyomorgatták, sőt vadul berontva az Isten egyházaiba, még azokat is
kifosztották. Innen a senonok meredek bércein át az aliminus népeken keresztül
fegyverrel, karddal törtek utat. Miután pedig azokat a felette harcias és
vidékük természeti helyzetében bátorságos népeket legyőzték, átkeltek a senonok
hegyein, és bevették Susa városát. Azután továbbvonulva Torinót, ezt a
dúsgazdag várost vívták meg. Midőn Lombardia sík vidékét meglátták, sebes
nyargalvást végigfosztogatták majdnem egész Itáliát, amely minden jóban fölösen
bővelkedett. Végül pedig Kölpény fia Botond meg őse fia Örkény, miután az
említett nemzeteket mind legyőzték, szerencsés diadallal visszafordultak saját
országaikba. Ekkor Ottó német király a Rajna folyó mellett cselt vet nekik, és
országa egész haderejével rajtuk ütve sokat megöl közülük. Botond, Örkény,
valamint seregeikből a többiek készek inkább meghalni a harcban, mint a nyert
diadalt elveszíteni; ezért makacsul szembeszállnak az ellenséggel. A csatában
egy igen nevezetes fővezért megölnek, másokat súlyos sebbel megfutamítanak, sőt
még zsákmányt is ejtenek tőlük. Ezután nagy diadallal visszatérnek országaikba.
Mikor Botond meg Örkény vígan visszatérnek Pannónia földjére, akkor Botond a
hosszas hadi fáradalomtól megviselve csodamód elkezdett erőtlenedni; meg is
halt, és a Verőce folyó közelében temették el. Jegyezze meg azonban mindenki,
aki tudni akarja, hogy a magyar vitézek ezeket meg az egyéb ilyen háborúkat
egészen Taksony vezér idejéig viselték.
AZ ORSZÁG HATÁRAINAK
MEGÁLLAPÍTÁSA
Zolta vezér pedig vitézei
visszatérte után kitűzte Magyarország határait: a görögök felé egészen Vaszil
kapujáig és Rácföldig, nyugat felé egészen a tengerig, ahol Spalato városa van;
a németek felé pedig egészen Göncöl hídjáig. Hogy a legutóbbi vidéken várat
emeljenek, az oroszok feladatául szabta, akik a nagyapjával, Álmos vezérrel
Pannóniába jöttek. Ugyanezen a határon, a Mosony nevű fertőn túl nem kevés
besenyőt is letelepített országának védelmére, hogy valamikor a jövőben a
rajtuk esett sérelem miatt dühösködő németek a magyarok határait el ne
pusztíthassák. A csehek felé pedig egészen a Morva folyóig tűzte ki a
határokat, mégpedig azzal a kikötéssel, hogy vezérük évi adót fizet
Magyarország vezérének. Ugyanilyen módon lengyelek felé — mint előbb Böngér fia
Bors — a Tátra hegyéhez tette az ország határát. Midőn Zolta vezér meg vitézei
így mindenfelé gyökeret vertek Magyarországon, akkor Zolta vezér fiának,
Taksonynak feleséget hozott a kunok földjéről. Majd még életében megeskette
nemeseit, és a fiát Taksonyt még életében vezérré meg uralkodóvá tette egész
Magyarország felett. Maga Zolta vezér pedig fia uralkodásának harmadik
esztendejében a test börtönéből minden húsnak útjára költözött. Taksony
vezér Magyarország főembereivel együtt
élete valamennyi napján át hatalommal és szépszerével megtartotta országának
minden jussát. Kegyességének hallatára pedig sok vendég özönlött hozzá
különféle nemzetekből. Ugyanis Bulárföldről nagyon sok izmaelitával jöttek
némely fölötte nemes urak: Billa meg Baks. A
vezér Magyarország különböző vidékein földet adományozott nekik, s még
azonfelül a várat is, melyet Pestnek hívnak, örökre nekik engedte. Billa pedig
és a testvére, Baks, kiknek sarjadékából származik Etej, tanácsot tartván, a
magukkal hozott népből kétharmadot a nevezett vár szolgálatára átengedtek,
egyharmadot meg utódaiknak hagytak. Ugyanebben az időben, ugyanarról a tájékról
jött egy Hetény nevű igen nemes vitéz, és neki a vezér szintén nem kevés földet
meg egyéb jószágot adott. Taksony vezérnek Gyejcsa nevű fia született,
Magyarországnak ötödik vezére. Ugyanekkor a besenyők földjéről jött egy vezéri
nemzetségből való vitéz. Neve Tanuzaba volt: Örkénd apja, kitől a
Tomaj-nemzetség származik. Neki Taksony vezér lakóföldet a kemeji részeken
adott a Tiszáig, ahol Abád-rév van. Ez a Tanuzaba egészen Taksony vezér
unokájának, Szent István királynak az
idejéig élt. S midőn Boldog István király az élet igéit hirdette és a
magyarokat keresztelte, akkor Tanuzaba, ki hitben hiú volt, keresztény lenni
átallott; így hát temetkezett élve feleségével az Abád-révbe, hogy a
keresztségben ő meg a felesége ne éljen a Krisztussal örökre. Ám a fia, Örkénd,
mint keresztény, Krisztussal együtt él mindörökké.
Forrás: Magyar Elektronikus Könyvtár