|
Amikor Krisztus születése után elmúlt ezernégyszáz esztendő, és azután a
harminckilencedikben húsvétkor és pünkösdkor, valamint miután Albert, a nemes fejedelem a Szent Római
Birodalom királyává választatott,
s ezt megelőzően Magyarország
koronáját is elnyerte, és a királyné is
elnyerte, őnagysága akkor Pozsonyba érkezett,
de nem soká maradt itt. Erzsébet asszony, a nemes királyné
akkor Budáról Pozsonyba jött hitveséhez. Albert fejedelem ekkor búcsút mondott Ausztriának, és udvarával szintén Pozsonyba ment.
Önagysága ezután Bécsbe küldött,
és legkisebb leányát, Erzsébet kisasszonyt kíséretével együtt elhozták onnan Pozsonyba; ez megtörtént, s
akkor én, Kottanner
Jánosné szintén ott voltam, és engem is
elküldtek Albert királynak s hitvesének, a nemes és legkegyelmesebb királyné asszonynak udvarába. Nem
sokkal ezután a királynéval és a hatal nemes hercegnővel együtt felkerekedtünk, és Buda felé vettük
utunkat.
Még csak rövid ideig voltunk Budán, amikor ott a németeket kirabolták. Ez idő
tájt halt meg az esztergomi püspök, akit akkor Pálóczi
Györgynek hívtak. Mind ez ideig
a szent korona Esztergomban volt; Albert király pedig elment a Pálócziakhoz, az esztergomi püspök testvéreihez, akik ekkor Esztergom urai voltak. Albert
király itt a szent koronát és a koronázási
jelvényeket is megtalálta. A Pálócziak akkor egymás között tárgyalni kezdtek, az
esztergomi várba a káptalanhoz hírnököket
küldtek, s az alatt sokat
tanácskoztak. Akkor kiderült, hogy Albert
királyt a szent koronával nem előzték meg, hogy azonban a király ellen vannak.
Nos, tudjátok meg, hogy abban az időben,
amely addig elmúlt, Erzsébet
királyné asszony terhes lett, majd Albert király számára nemes magzatot szült, akit Lászlónak neveztek. Mikor a szent koronáért folytatott tárgyalás véget ért, a nemes Albert
király legkisebb leányát, a nemes Erzsébet hercegkisasszonyt a visegrádi várba küldte, és én, Kottanner Jánosné szintén vele mentem. A nemes Albert király még aznap útnak indult a nemes
királynéval Esztergomba, a szent
koronáért, amelyet átadtak neki. Ezután őnagysága hadinépéhez készülődött Szegedre. Amikor őnagysága
elkészült, hitvesével, a nemes
királynéval először is Visegrádra ment, és magával vitte a szent koronát
legkisebb leányához, a hercegkisasszonyhoz,
s többen vele mentek, magyar
urak is, hozták a szent koronát,
s bevitték egy bolthajtásos
helyiségbe, amely ötszögletű volt, s én, Kottanner
Jánosné szintén
ott voltam, karomon tartottam a hercegkisasszonyt, és jól láttam, hogyan, hová teszik a szent
koronát. Aztán bezárták a bolthajtásos helyiséget, a
bolthajtásos helyiségbe vezető ajtót pedig sok pecséttel jól lepecsételték. Visegrád vára ebben az időben Bazini Miklós gróf
és fia, György gróf nemesurak kezében
volt. A nemes Albert király
hitvesével, a nemes királynéval ekkor hadba
indult, a Szeged környéki nádasokba.
Mi történt
ezután, azt mindenki jól tudja, hiszen nem sokkal utána a nemes király megbetegedett egy
kórban, amelyet vérhasnak neveznek. Akkor az asztalnokmestere így betegen elvitte, s elérve Visegrádra az alsó palotába fektette.
Ide orvosok jöttek hozzá Bécsből. Amint
őnagysága egy kissé javult, legkisebbik leánya,- a hercegkisasszony ingecskét küldött neki, amelyet ő
maga hordott a testén. Ekkor őnagysága
az ingecskét egy Vinsterel nevű hűséges
szentember útján ismét visszaküldte az asszony házba; leánya akasztót
varrt ahhoz a zacskóhoz, amely
két szentképből készült, s varázsszer volt benne: borsóhajak. Azután a nemes királyné László bánnak Budán túl
fekvő birtokaira utazott nagy bánattal, mert a nemes Albert király szerette
volna maga mellett látni. Sok üzenetet vitetett
és küldött neki, különösen pedig azt, ha a királyné nem jöhetne hozzá,
hogy egyszer mégis jöjjön, mielőtt ő tovább megy. Ennek
utána vágyódásuk támadt egymás iránt.
Akkor őnagysága így betegen elhagyta
Visegrádot. Őnagysága ekkor
még a kisebbik leányát, Erzsébet kisasszonyt is látni akarta, aztán Esztergom felé vette útját. Betegsége Neszmélynél még súlyosbodott. Itt halt meg Albert, a nemes király és fejedelem, Simon és Judás apostolok előestéjén.
Délelőtt egy magyar nemesúr,
akit... -nak neveztek, érkezett Visegrádra a hercegkisasszonyhoz, és rögtön beszélni óhajtott a nemes királynéval,
édesanyjával. Minthogy nem tágított, azt
válaszolták neki, amit ilyenkor illik. Végül
is beszélt nagyságos úrnőnkkel, és azt mondta neki, hogy a nemes Albert király a szent koronát elvitette Visegrádról.
Ez őnagyságát rögvest megijesztette. Akkor őnagysága irt Bazini Miklós grófnak és fiának, György grófnak, így van-e
vagy sem, adják neki tudtára. Az előbb megnevezett két gróf ekkor hozzám jött,
be avattak bizalmukba, s együtt mentünk az ajtóhoz, amelyen át a szent
koronához lehetett jutni. Itt a pecsétek teljesen épek voltak, amit a
királynénak rögtön meg is írtak. Önagysága ezután maga is meg akart győződni a
valóságról, eljött Visegrádra, és sok magyar nemesúr
jött vele, lementek a bolthajtásos helyiségbe, a szent koronát ládástul
felhozták, s a szent koronát kivették a tokjából. Sok pecsét volt ezen. Ezeket
feltörték, a szent koronát kivették és jól megnézték. Én is ott voltam. Aztán
fogták a szent koronát, és egy ládikóba helyezték. Ebben volt a másik korona
is, amellyel a nemes királynét Magyarországon megkoronázták, s így volt a két
korona egymás mellett egy ládában, és a ládához közel egy ágy állott, ezen feküdt
a nemes királyné nehéz terhével, ugyanabban a szobában vele együtt két
udvarhölgy feküdt, az egyiket Borbálának hívták, ez egy magyar nemesúr leánya volt, a másikat Fronacher
kisasszonynak nevezték. Virrasztóul egy viaszgyertya állt mellettük, ahogy ez
fejedelmi asszonyoknál szokásos. Éjszaka az egyik udvarhölgy felkelt, s nem
vette észre, hogy a gyertya eldőlt, és tűz támadt a szobában, sőt odaért a
ládáig, amelyben a két korona volt, úgyhogy megperzselődött, a láda tetején
pedig egy kék bársonypárna feküdt, ebbe lyukat égetett, egy arasznál nagyobbat.
És figyeljétek a csudát: még az anya méhébe volt zárva a király, akinek majdan
a szent koronát kellett viselnie, s alig két ölnyire volt egymástól a kettő, az
ördög mindkettőjüknek szívesen ártott volna a tűzvész által. Isten azonban
őrködött felettük, és idejében felébresztette az udvarhölgyeket, én pedig elöl
feküdtem a kis királylánnyal. Akkor eljöttek hozzám az udvarhölgyek, hogy
keljek fel tüstént, mert tűz van abban a bolthajtásos szobában, amelyben
asszonyom őnagysága hált. Én szörnyen megijedtem, rögtön felkeltem, besiettem
a szobába, ez telis-tele volt füsttel, én elfojtottam, majd eloltottam a tüzet,
és kiengedtem a füstöt, ismét beillatosítottam a szobát, úgyhogy a királyné
azon éjjel aludhatott benne. Reggel a magyar nemesurak
eljöttek nagyságos úrnőmhöz, őnagysága ekkor elmondta nekik, miként járt az
éjszaka, s milyen közel égett hozzá és a szent koronához, valamint a második
koronához a tűz, amin a nemesurak fölöttébb
csodálkoztak, s azt tanácsolták, hogy a szent koronát megint vissza kellene tenni a ládába, s ismét a kincseskamrába
kellene vinni, ahol addig is volt. Ez még aznap meg is történt. Az ajtót akkor
ugyanúgy lepecsételték, mint korábban is tették, csakhogy most nem annyi
pecséttel, mint azelőtt. Amint ez megtörtént, az én nagyságos úrnőm elküldött Bazini György grófhoz, követelve tőle a visegrádi vár
kulcsait, mert a magyar nemesurak akarták ezt így,
hogy ti. a várat atyjafiának, Garai László bán úrnak
adja át. Ez így is történt. Garai László bán úr átvette a várat, és élére
várnagyot állított. Mivel a nemes királyné most atyjafiával, László bánnal és a
többi magyar nemesúrral ismét Budára akart menni,
őnagysága bizalmasan így szólt hozzám: "Kedves és hűséges Kottannerné, gondjaira bízom a leányomat és a kincses
kamrát is, önön és leányomon kívül senkit se engedjen be oda." Gondjaimra
bízta az ő koronáját, nyakékét s más ékszerét is, mindez abban a
kincseskamrában volt, amelyen át a szent koronához lehetett menni. Mikor így
beszélgettünk egymással, odajött László bán úr a várnagyával, s így szólt:
"Nagyságos úrnőm, hagyja meg ennek az asszonynak, hogy a kincses kamrába
senkit Se engedjen be, csak a várnagyomat." Önagysága kegyesen válaszolt,
s így szólt hozzám: "Kedves Kottanner Jánosné, ha atyámfia, László bán úr vagy várnagya be
akarnak menni, akkor engedje be őket." A várnagy akkor odament az ajtóhoz,
amelyen a pecsétek voltak, elővett egy kendőcskét, a többi pecsétre borította,
összekötötte, s rányomta a saját pecsétjét. Mikor mindez megtörtént, a nemes
özvegy s nekem nagyságos úrnőm atyjafiával, László bán úrral és a többi magyar nemesúrral Budára vette útját, nehéz teherrel terhesen és
sok gondtól környékezve, mivel a magyar nemesurak
folyton azt hajtogatták, menjen férjhez, sőt többeket is terjesztettek
őnagysága elébe, az egyik Lengyelország királya volt, akit Ulászló úrnak
neveztek, a másik pedig Szerbia despotájának a fia. A nemes királyné
mindezekért igen búslakodott, és többrendbéli
udvarias válasz után így szólt: "Kedves urak, ne pogányt adjatok hozzám,
inkább egy keresztény parasztot." Ekkor László bán úr, az ő atyjafia azt
kívánta, hogy a lengyel királyt válassza. Erre a magyar nemesurak
mind felálltak, hogy ezt tegye, ő azonban ellenkezett, azt válaszolván,
megvárja, mit ád neki az Isten, ahhoz igazodik majd,
mert összes orvosai azt mondták neki, hogy fiút hordoz méhében, s ebben
reménykedik, minthogy a valót még nem tudhatja, és még nem igazodhat utána.
Önagysága ezután hirtelen felkerekedett Budáról, és megint Visegrádra ment, az
alsó palotába. Akkor Cillei Ulrik gróf jött hozzá,
ezt a magyar nemesurak megtudták, hamarosan eljöttek
utána, és ismételten szorongatták a lengyel király miatt. Azt tanácsolták neki,
egyezzen bele, hogy hozzámegy a lengyel királyhoz, addig is vegye fontolóra, mi
lenne számára a legjobb, majd találnak valami megoldást, amellyel továbbjut.
Őnagysága úgy is tett, beleegyezett abba, hogy a lengyel királyhoz megy
feleségül. Mégis három feltételt szabott nekik, amelyek közismertek. Ha
megtartják őket, akkor hozzámegy a lengyel királyhoz. Azonban jól tudta, hogy
a három feltétel egyikét sem tartják majd be, sem a lengyel király, sem a
magyar nemesurak, s így akart kibújni beleegyezése
alól, amelyet adott, hogy a lengyel királyhoz megy feleségül. Az urak ezt nem
fogták fel, és örvendtek, hogy őnagysága beleegyezett, hogy hozzámegy a
lengyel királyhoz. Amikor a bölcs és nemes királyné erre rájött, minden
gondolata és törekvése a szent koronára irányult, hogy keríthetné azt a magyar
uraktól a saját birtokába. Ezt abban a hitben tette, hogy ha fiút szül, ezt ne
semmizzék ki az ország birtoklásából, ha pedig leányt hordoz méhében, akkor
még inkább szeretne a magyar urakkal megegyezésre jutni. Engem pedig nagyon
kérdezett, kihoznám-e számára a szent koronát.
Abban az időben erről nem lehetett szó,
azonban az volt ennek az igazi akadálya, hogy még nem érkezett el az ideje,
amikor a mindenható Isten csudás művét véghezvigye, amint ezt még hallani
fogjátok. A magyar nemesurak ekkor szívesen látták
volna, ha a nemes királyné a visegrádi várban feküdt volna gyermekágyban.
Önagyságának azonban ez nem nagyon volt ínyére, nem is tett semmit ennek
érdekében, és nem ment az asszonyházba. Ezt rejtett bölcsességében tette, mert
aggódott, hogy ha az asszonyházba jön, akkor gyermekével együtt erőszakkal
ott tartják; aztán meg azért, hogyannál kevésbé gondolhassanak rá, hogy a szent
korona megszerzésére törekszik. A nemes királyné ekkor legkisebbik leányát,
Erzsébet kisasszonyt az asszonyházból magához
vette a palotába, engem is vele együtt,
meg két udvarhölgyet, a többit pedig fent hagyta a fellegvárban, nevezetesen
egy sziléziai hercegkisasszonyt14 és más nemes kisasszonyokat. Ezen mindenki
csodálkozott, miért hagyta fent őnagysága az udvarhölgyeket és a többi udvari
népet, amely az én fiatal úrnőm mellé volt beosztva. Miért volt ez, Isten után
nem tudta senki, csak őnagysága meg én. Nálam voltak a kulcsok ahhoz a
szobához, amelyben az ő koronája, nyakéke és más ékszere volt. Akkor őnagysága
titokban kijjebb ment az országban, s megkért, menjek fel az asszonyházba, és
próbáljam a koronáját és egyéb ékszereit titokban lehozni a palotába. Ezt meg
is tettem, felmentem az asszonyházba, és ruháim alatt, szánon nagyságos
asszonyomnak nagy titokban levittem koronáját és minden ékszerét. Lefelé
menvén a palotába, a magyar nemesurak jöttek velem
szemben lóháton, s László bán úr ezt kérdezte tőlem:
"Kottanner Jánosné, mit visz itt?" - "Ruhámat viszem" -
s nagyságos úrnőm boldog volt, hogy elvittem neki ékszereit. A koronát nekem,
magam személyénél kell őriznem a szobában, ahol fiatal úrnőmmel feküdtünk,
mivel nagyon kevés olyan szoba volt itt, amelyet el lehetett zárni; az ágy
alatt tartottam nagy aggodalomban, mert nem volt itt semmiféle ládánk. Ha az
urak a koronát tokjávaI együtt meglátták volna, azt
hitték volna, hogy az a szent korona, s sok kellemetlenség és baj származott
volna belőle, s rájöttek volna, hogy őnagysága kijjebb szándékozik menni az
országban. Miután a nemes királyné a magyar nemesuraknak
válaszolt a lengyel király ügyében, amint elébb hallottátok, s a leveleket is,
a magyar nemesurakat is, akik lóháton küldöttségbe
mentek a lengyel királyhoz, eligazította, ti. az egri püspököt, Matkó bánt, Vajdafi Imrét és más
urakat, a magyar nemesurak Visegrádról ismét Buda
felé vették útjukat. A nemes királyné pedig legkisebbik leányával, Erzsébet
kisasszonnyal a várból elindult Komárom felé. Cillei
Ulrik gróf mint hűséges atyjafia is eljött akkor őnagyságához, s együtt
megtanácskozták, hogyan lehetne valami okosat kitalálni, hogy a szent koronát a
visegrádi várból kihozhassák. Nagyságos úrnőm akkor hozzám jött, hogy én tegyem
meg ezt, mivel senki sem ismeri annyira a körülményeket, mint én, akiben
ezenfelül még meg is bízik.
Én bizony nagyon megijedtem, mert ez
súlyos kockázat volt számomra és kis gyermekeim számára, s azon tépelődtem,
mitévő legyek, s senkitől sem mertem tanácsot kérni, csak Istentől, s úgy
gondoltam, ha nem tenném meg, s ebből valami baj származnék, az én vétkem volna
Isten és ember előtt. Beleegyeztem tehát életem kockáztatásával a nehéz útba,
de segítőtársat kértem. Rám hagyták, kit találok erre alkalmasnak. Akkor
ajánlottam valakit, akiről úgy véltem, hogy teljes odaadással van úrnőm iránt, horvát
volt; titkos tanácskozásra hívták, eléje tárták a dolgot, amit tőle kívántak.
Ez az ember annyira megijedt, hogy színét változtatta, mintha félholt volna,
nem is egyezett bele a dologba, hanem az istállóba sietett lovaihoz. Nem tudom,
Isten akarata volt-e, vagy pedig egyébként is ügyetlenkedett, de az a hír jött
az udvarba, hogy lováról leesve keményen megütötte magát. Amikor pedig állapota
javult, ismét lóra ült, és Horvátországba lovagolt, az ügyet meg el kellett
halasztanunk, s nagyságos úrnőm vigasztalan volt, hogy az a gyáva fickó most
tud a dologról, s magam is nagy gondban éltem, de persze mindez Isten akarata
volt. Ha a dolog ebben az időben sikerült volna, akkor nagyságos úrnőm nagy
hassal és a szent koronával Pozsonyba ment volna, akkor méhének nemes
gyümölcse, amelyet még hordott, megakadályoztatott volna a
megkoronáztatásában, mert úrnőmnek talán nem lett volna olyan segítsége és
hatalma, mint amilyen utóbb volt, amint ez azóta ki is derült.
Amikor aztán elérkezett az igazi ideje
annak, hogy Isten csudatételét véghezvigye, akkor Isten egy férfiút küldött
nekünk, aki elvállalta, hogy kihozza a szent koronát: ez magyar volt, ... -nak hívták, hűségesen, okosan, férfihoz méltón fogott neki
a dolognak, s előkészítettünk mindent, ami a dologhoz kellett, szereztünk
néhány lakatot és két reszelőt. Ö, aki velem együtt akarta kockára tenni
életét, fekete bársony hálóköntöst s egy pár nemezcipőt vett fel, és mindegyik
cipőjébe egy-egy reszelőt dugott, a lakatokat pedig köntöse alá rejtette, én
meg magamhoz vettem nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, de nálam voltak az
elülső ajtóhoz való kulcsok is, amelyekből három volt, mert a sarokvasnál lánc
volt meg egy kapocs, ide is raktunk lakatot, mielőtt annak idején eljöttünk,
azért, hogy senki más oda lakatot ne tehessen. Mikor pedig elkészültünk,
nagyságos úrnőm egy szál embert hírnökül küldött előre Visegrádra, hogy tudtára
adja Pöker Ferenc várnagynak és Vajdafi
László úrnak, akikre addig az udvarhölgyek voltak bízva, hogy ezek úgy
készüljenek, ha értük jön a szekér, útra készen álljanak, hogy őnagyságához
kocsizzanak Komáromba, mert szándékában van Pozsonyba menni, s ezt az egész
udvarnéppel közölték. Mikor már készen állt a szekér, amelyet az
udvarhölgyekért kellett küldeni, és a szán, amelyen nekem kellett utaznom, s a
segítőtársam is aggódott, akkor két magyar nemesurat
osztottak be hozzánk, akiknek lóháton velem kellett jönniük az udvarhölgyekért.
Elindultunk. Akkor kapta a várnagy a hírt, hogy én megyek az udvarhölgyekért. Ö
is és úrnőm többi udvarnépe is fölöttébb csudálkozott
azon, hogy engem ilyen messzire elengedtek fiatal úrnőmtől, mert ez még fiatal
volt, s nem szívesen engedett el magától, ezt mindnyájan jól tudták. A várnagy
ekkor gyöngélkedett, mégis szándékában állt, hogy az ajtó elé feküdjön, amely
első bejáratul szolgált a szent koronához. Betegsége ekkor súlyosbodott, ahogy
Isten akarta, a férficselédeket viszont ide nem fektethette, mivel ez a hölgyek
házában volt. Ezért vászonkendőcskét borított arra a
lakatra, amelyet mi a sarokvas mellé tettünk, s pecsétet nyomott rá. Amikor
megérkeztünk a visegrádi várba, az udvarhölgyek megörültek, hogy nagyságos
úrnőmhöz kell utazniuk, készülődni kezdtek, és ruhájuk számára ládát
csináltattak. Ezzel sok bíbelődés volt, úgyhogy a nap nyolcadik órájáig
kopácsoltak. Az, aki velem volt, szintén bejött a hölgyek szobájába, és
elszórakozott az udvarhölgyekkel. A kemence előtt egy kevés tűzifa hevert,
amellyel fűtöttek nekik, ez alá rejtette a reszelőket. Ámde a férficselédek,
akik az udvarhölgyek szolgálatára voltak, meglátták, és sugdolózni kezdtek. Én
meghallottam, s rögtön megmondtam neki. Ekkor annyira megijedt, hogy színét
változtatta, magához vette a reszelőket, és máshová rejtette őket. Hozzám pedig
így szólt: "Asszonyom, nézzen utána, hogy világítani tudjunk." Én
megkértem egy öregasszonyt, hogy adjon néhány szál gyertyát, mert sokat kell
imádkoznom, minthogy éppen szombat éjjel volt, ti. farsang napját követő
szombat. Fogtam a gyertyákat, és szobámba menet elrejtettem őket. Miután aludni
tértek az udvarhölgyek, és mindenki más is, én a kis szobámban maradtam egy
öregasszonnyal, akit magammal hoztam, és aki egy szót sem értett németül; a
dologról sem tudott, az asszonyházban sem volt ismerős, ott feküdt, és mélyen
aludt.
Amikor elérkezett az ideje, az, aki velem
volt, a kápolnán keresztül szorongva jött az ajtóhoz és kopogtatott.
Kinyitottam neki, majd mögötte ismét bezártam. Elhozta magával szolgáját,
akinek segítenie kellett, akit keresztnevén ugyanúgy hívtak, mint őt, ... -nak, és aki felesküdött neki. Én meg odamegyek, hogy
elhozzam a gyertyákat, hát elvesztek. Oly nagyon megijedtem, hogy azt sem
tudtam, mit csináljak, a dolog majdnem abbamaradt a világítás miatt. Aztán
meggondoltam magamat, visszamentem és csöndben fel költöttem az asszonyt, aki á
gyertyákat adta, s azt mondtam neki, hogy a gyertyák elvesztek, pedig még sokat
kell imádkoznom. Erre ő másokat adott, ennek megörültem; odaadtam őket
segítőtársamnak, s nekiadtam a lakatokat is, amelyeket aztán rá kell tennie,
odaadtam neki nagyságos úrnőm kis pecsétnyomóját, amellyel megint le kellett
pecsételnie, s odaadtam neki azt a három kulcsot is, amely az elülső ajtóhoz
tartozott. Akkor ő a lakatról levette a rápecsételt kendőcskét, amelyet a
várnagy tett oda, kinyitotta az ajtót, szolgájával együtt bement, és keményen dolgozott a többi lakaton, úgyhogy
az ütögetés és a reszelés zaja kivehetően hallatszott. Az őrök és a várnagy
népe ezen az éjszakán különösen éberek voltak a gond miatt, amely rajtuk volt,
mégis a mindenható Isten, úgy látszik, mindnyájuk fülét betömte, és egyikük sem
hallott semmit. Mert én mindent jól hallottam, s nagy félelmemben és
aggodalomban őrködtem egész idő alatt, s nagy ájtatosan letérdeltem, és kértem
Istent és Miasszonyunkat, legyenek mellettem és segítőtársaim mellett. Nagyon
aggódtam lelkemért, jobban, mint az életemért. Arra kértem Istent, ha mindez
ellene való volna, ha ezért el kellene kárhoznom, vagy pedig ebből baj
származnék az országra és lakóira, akkor Isten legyen lelkemnek irgalmas, és inkább
hagyjon előbb itt meghalnom. Mialatt így fohászkodtam, nagy zaj és zörgés
támadt, mintha sokan páncélban lettek volna az ajtó előtt, ahol segítőtársamat
beeresztettem, s úgy rémlett, mintha az ajtót betaszították volna. Nagyon
megijedtem és felálltam, hogy figyelmeztessem őket, hagyják félbe munkájukat.
Akkor eszembe ötlött, hogy az ajtóhoz menjek, s így is tettem. Amint az
ajtóhoz értem, megszűnt a zörgés, és már senkit sem hallottam. Azt gondoltam,
talán csak kísértet volt, s megint imámhoz láttam, és Miasszonyunknak
megfogadtam, hogy mezítláb Mariazellbe zarándokolok,
és amíg zarándokutamat nem teljesítem, addig szombat éjszakánként nem alszom
tollakon, és minden szombat éjjel, ameddig csak élek, Miasszonyunkhoz külön
imádkozom, hogy megköszönjem a kegyét, amelyben részesített. És megkérem,
köszönje meg helyettem fiának, Jézus Krisztusnak, a mi kedves Urunknak nagy kegyelmét,
amelyben irgalma által oly láthatóan részesített. Mialatt így imádkozom, megint
csak úgy rémlik, mintha nagy lárma és páncélzörgés volna annál az ajtónál,
amely az asszonyház igazi bejárata volt. Annyira megrémültem, hogy félelmemben
csak reszkettem és verejtékeztem, s arra gondoltam, nem kísértet volt az
bizony, hanem míg én a kápolna ajtajánál álltam, addig ők szépen körülmentek, s
így nem tudtam, mitévő legyek: hallgatóztam, hallom-e az udvarhölgyeket. De nem
hallottam senkit. Akkor vigyázva lementem a kicsi lépcsőn, majd az udvarhölgyek
kamráján át az ajtóhoz, amely az asszonyháznak igazi bejárata volt. Amikor az
ajtóhoz értem, senkit sem hallottam. Megörültem és hálát adtam Istennek,
folytattam imámat, s azt hittem, hogy az ördög műve volt, aki szívesen
meghiúsította volna a dolgot.
Imádságom végeztével felálltam, hogy a
bolthajtásos helyiségbe menjek, s lássam, mit művelnek: ő azonban már
szembejött velem azzal, hogy sikerült, az ajtó lakatjai azonban olyan erősek
voltak, hogy nem lehetett őket lereszelni, a tokot ki kellett égetni, ettől
erős szag keletkezett, úgyhogy aggódtam, nem kérdezősködik-e majd valaki a
szag miatt, de Isten őrködött felettünk. Mikor aztán a szent korona egészen szabaddá
vált, mindenütt megint betettük az ajtókat, és más lakatokat vertünk rájuk
azok helyett, amelyeket levertünk, újra rányomtuk nagyságos úrnőm pecsétjét, a
külső ajtót megint bezártuk, visszatettük a lepecsételt kendőcskét úgy, ahogy
megtaláltuk, és ahogy a várnagy odatette, én meg a reszelőket beledobtam az
árnyékszékbe, amely az asszonyházban volt, ott majd megtalálják a reszelőket,
ha bizonyíték végett feltörik. A szent koronát a kápolnán keresztül vitték ki,
ahol Szent Erzsébet nyugszik, ide én, Kottanner Jánosné egy miseruhával és egy oltárterítővel tartozom, ezt
majd nagyságos uram, László király fizesse meg. Itt segítőtársam fogott egy
vörös bársonyvánkost, felfejtette, kivette belőle a
tollak egy részét, a szent koronát beletette a vánkosba, majd újra bevarrta.
Akkorára már majdnem teljesen megvirradt,
felkeltek az udvarhölgyek és mindenki más is, hogy elinduljanak. Az
udvarhölgyeknél szolgált egy öregasszony, akiről úgy rendelkezett nagyságos
úrnőm, hogy fizessék ki a bérét, és hagyják hátra, hadd térjen vissza Budára.
Miután az asszonyt már kifizették, hozzám jött, és azt mondta nekem, hogy
valami furcsa dolgot látott a kemence előtt heverni, s nem tudja, mi lehet az.
Nagyon megijedtem, mert jól tudtam, hogy ez abból a tokból való volt, amelyben
a szent korona állt, kibeszéltem tehát a fejéből, ahogy csak tudtam, majd a
kemencéhez lopakodtam, és ami törmeléket csak találtam, mind a tűzbe
hajítottam, úgyhogy egészen elégtek, az asszonyt pedig magammal vittem az
útra. Mindenki csudálkozott azon, miért tettem ezt.
Erre kijelentettem, hogy magamra vállalom, mert nagyságos úrnőmtől ki akartam eszközöIni ellátását a bécsi Szent Márton egyháznál, amit
aztán meg is tettem. Mikor aztán az udvarhölgyek és az udvarnép készen voltak,
hogy útra kelhessünk, az, aki velem volt, aggódott, fogta a vánkost, amelybe a
szent korona be volt varrva, szolgájának gondjaira bízta, aki neki elébb
segített, hogy vigye ki a vánkost az asszonyházból arra a száma, amelyre én és
ő ültünk. A derék fickó akkor a vállára vette a vánkost, ócska tehénbőrt
borított rá, ennek hosszú farka volt, amely hátul lelóg ott, úgyhogy mindenki
utánanézett és elkezdett nevetni.
Mikor aztán az asszonyházból leértünk a
faluba, szívesen ettünk volna valamit, de heringnél egyebet nem találtunk,
ebből ettünk hát egy keveset. Bizonyára nemsokára a nagymisét énekelték,
annyira előrehaladt már a nap, pedig még aznap Visegrádról Komáromba kellett
érnünk, ami meg is történt, noha még tizenkét mérföld oda az út. Mikor aztán
útra keltünk, akkor vettem észre, hol van a vánkosnak az a sarka, ahol a szent
korona feküdt, hogy rá ne üljek. És hálát adtam a mindenható Istennek
kegyelméért, de azért gyakorta vissza-visszanéztem, nem jön-e valaki utánunk,
aggodalmam egyáltalán nem szűnt, sok minden gondolat megfordult a fejemben, és csudálattal töltött el, mit tett eddig az Isten vagy mit
szándékozik még tenni. Mert amíg a várban voltam, egyetlen éjszakát sem aludtam
át nyugodtan e nagy ügy miatt, amelyet rám bíztak, és sok nehéz álmom volt.
Különösen egyik éjszaka álmodtam, hogy egy asszony az összes falakon áthatolva
bement a bolthajtásos helyiségbe, és elvitte a szent koronát. Akkor nagyon
megijedtem, rögvest felkeltem, magam mellé vettem egy udvarhölgyet, akit Dachpeck kisasszonynak neveztek, és együtt odamentünk a
bolthajtásos helyiséghez. Úgy találtam, ahogy annak idején elhagytam. Dachpeck kisasszony akkor így szólt hozzám: "Nem
csuda, hogy kegyed nem alszik jól, bizony nagy dolgok vannak kegyedre
bízva." Ezzel megint nyugovóra tértünk. Mindezt végiggondoltam az úton.
Amikor odaértünk a fogadó hoz, ahol enni szándékoztunk, a derék fickó fogta a
rábízott vánkost, és mellettem vitte arra a helyre, ahol enni akartunk, és
velem szemben letette egy asztalra, úgyhogy egész idő alatt, amíg ettünk,
szemem előtt volt. Amikor az evéssel végeztünk, a derék fickó fogta a vánkost,
és megint a száma tette, mint az elébb, és aztán egészen a sötét éjszakába
tovább utaztunk. Így érkeztünk a Dunához, amelyen felhalmozódott a jég, de
egyik-másik helyen már megvékonyodott. Amikor aztán rámentünk a jégre, úgy a
Duna közepe táján az udvarhölgyek szekere alatt beszakadt, a szekér felfordult,
az udvarhölgyek sikítottak, és egyik a másikát nem
látta. Akkor nagyon megijedtem, és arra gondoltam, hogy a szent koronával
együtt a Dunába kell vesznünk. Isten azonban segítségünkre volt, úgyhogy senki
sem került a jég alá, de minden más holmi, ami a szekéren volt, leszóródott,
részben a vízbe, a jég alá. A sziléziai hercegkisasszonyt és a legelőkelőbb
udvarhölgyeket magamhoz vettem a száma, és Isten segítségével így értünk át a
jégen, meg a többiek is mind.
Amikor aztán Komáromban a palotás házhoz
érkeztünk, akkor az, aki itt velem együtt szabadult meg gondjaitól, fogta a vánkost
a szent koronával, és arra a helyre vitte, ahol jó oltalom alatt volt, én pedig
az asszonyházba menve nagyságos úrnőmhöz, a nemes királynőtől szépen
fogadtattam, mert Ő jól tudta, hogy Isten segítségével jó küldötte voltam.
Azonban Istennek mindama csudáját és jelképes segítségét, amelynek tanúi
voltunk, őnagysága nem tudta, s úgy is halt meg, hogy nem tudta meg. Sohasem
adódott úgy, hogy olyan sokáig egyedül lehettem volna vele, hogy mindent az
elejétől a végéig elmondhattam volna neki, mert nem voltunk soká együtt, és az
sem adódott, hogy megkérdezhettem volna azt, aki gondomat velem megosztotta,
történt-e vele valami jelképes dolog, amíg a bolthajtásos helyiségben volt,
ahogy velem történt, mivel nem tudott németül, viszont nem bíztam senkiben, aki
tolmácsolhatott volna. Amikor a nemes királyné fogadott, őnagysága az ágyon
feküdt, és pihenni szeretett volna, s elmondta, mi történt vele egész nap. Ti.
két tisztes asszony, két özvegy jött hozzá Budáról. Az egyiket Siebenlindernénak hívták, a másiknak Zauzechné
volt a neve, s két dajkát hoztak magukkal, az egyik bába volt, a másik a dajka,
akinek mellével a gyermeket kellett majd táplálnia, és ez a dajka a saját
gyermekét is elhozta, ez is fiú volt, mivel a bölcsek úgy vélik, hogy jobb
annak az asszonynak a teje, akinek fia van, mint annak, akinek leánya van. Ezeknek
az asszonyoknak kellett volna őnagyságával Pozsonyba menniük, hogy ott a
gyermekágyban őt ápolják, mert a számítások szerint őnagyságának még egy hétig
viselősnek kellett volna lennie. Elhibázták-e a számítást, vagy pedig Isten
akarata volt, de ha őnagysága ugyanazon éjjel nem szül, akkor őnagysága korán
reggel útnak indult volna, mert a szekerek mind meg voltak rakva, az udvarnép
meg útra készen állt. Amikor így beszélgettem a nemes királynéval, őnagysága elmondotta nekem, hogy a budai asszonyok megfürösztötték
egy kádban, s hogy a fürdő után rosszul lett. Akkor felemeltem takaróját, hogy
csupaszon lássam. Ekkor néhány olyan jelet láttam rajta, amelyről biztosan
tudtam, hogy a gyermek szülésétől nem volt messze. A budai asszonyok kinn
aludtak Szőny faluban, de azért volt nálunk egy
bába, ezt Margitnak nevezték, gróf Schaumburg Jánosné küldte nagyságos úrnőmnek, s állítólag nagyon jó
volt, ami aztán be is igazolódott. Ekkor igy szóltam:
"Nagyságos úrnőm, keljen fel, úgy vélem, holnap nem megy Pozsonyba."
Önagysága akkor felkelt, ment, hogy elkezdje a nehéz vajúdást, én pedig
elküldtem a magyar udvarmesternéért, akit Margit
asszonynak hívtak. Ez rögtön jött, volt itt azonkívül egy udvarhölgy, akit Pronacher kisasszonynak neveztek, mindkettőjüket otthagytam
nagyságos úrnőmnél, magam pedig rögtön a bábáért mentem, akit Schaumburgné küldött. Ez fiatal úr. nőm szobájában feküdt,
és én így szóltam hozzá: "Margit, keljen fel tüstént, nagyságos úrnőmnél
jön a gyerek." Az asszony mély álomból felriadva így szólt hozzám:
"Az Isten keresztjére, ha ma meglesz a gyermek, akkor holnap nemigen
megyünk Pozsonyba." És nem akart felkelni, én meg sokallottam a vitát, és
visszamentem nagyságos úrnőmhöz, hogy valami baj ne érje, mert az a kettő, aki
nála volt, ezekhez a dolgokhoz nem értett semmit. Nagyságos úrnőm ekkor így
szólt: "Hol van Margit?" Önagyságával közöltem az asszony balga
válaszát. Önagysága erre így válaszolt: "Menjen rögtön vissza, hagyja meg
neki, hogy jöjjön, nem tréfadolog ez!" Rögtön visszamentem, és hevesen
felráztam az asszonyt. Mikor nagyságos úrnőmhöz ért, nem tartott félórát, hogy
a mindenható Isten ifjú királlyal ajándékozott meg bennünket, abban az órában,
amelyben a szent korona Visegrádról Komáromba érkezett, ugyanabban az órában
született meg László király. A bába okos volt, és ezt mondta: "Nagyságos
úrnő, teljesíti-e, amit kegyedtől kérek, ha megmondom kegyednek, mit tartok a
kezemben." Ekkor ezt felelte a nemes királyné: "Igen, kedves
bábaasszony." A bába így szólt: "Nagyságos úrnő, egy ifjú királyt
tartok a kezemben." A nemes királyné ennek nagyon megörült, az ég felé
emelte kezét, így köszönte meg Istennek kegyelmét.
Miután a gyermekágyast ágyba fektették, és
senki sem volt már nála, csak én egyedül, letérdeltem, szóltam a nemes
királynéhoz, és ezt mondtam: "Nagyságos úrnőm, nagyságod hálát adhat
Istennek, amíg csak él, azért a nagy kegyelemért és sok csudáért, amelyeket a
mindenható Isten tett azzal, hogy a király és a szent korona egyazon órában
találkoztak." A nemes királyné ezt válaszolta: "Persze, hogy ez a
mindenható Istennek nagy csudája, mert elébb ez így nem történhetett volna
meg." Amikor a budai asszonyok megtudták, hogy nagyságos úrnőm a gyermeket
megszülte, örültek neki, ahogy ez illett. Azonban nagyon megorroltak azért,
hogy ők nem voltak jelen, és ezért legfőképpen engem fogtak gyanúba, pedig nem
az én hibám volt, hanem az idő volt rövid. A király nem akart tovább várakozni,
sietett a szent koronához, mielőtt egy másik jönne, mintha mondta volna neki
valaki, hogy a lengyel király leselkedik az ő atyai örökségére. Ha még egy
hetet aludt volna anyja méhében, akkor Pozsonyba ment volna, és nem lehetett
volna egyhamar olyan hatalmat összehozni, nem lehetett volna erőszakkal sem
visszajönni, és akkor a lengyel király talán hamarább ért volna
Székesfehérvárra, mint őnagysága. És amint igaz, hogy Szent Istvánnak
Magyarországra Isten küldte és szánta a szent koronát, ugyanúgy igaz az is,
hogy szemmel láthatóan Isten akarta, hogy Magyarország szent koronáját az igazi
örökös király, László viselje, és ne a lengyel király. És ezt a fejezetet
egyesek tartsák emlékezetükben.
Amikor Cillei
Ulrik, a nemes és hűséges gróf megtudta, hogy királya és atyjafia született,
aki az ő atyafiságos ura volt, nagy öröm fogta el őt, a horvátországiakat is,
valamint más grófokat és nemesurakat és az egész
udvarnépet. A nemes Cillei gróf ekkor örömtüzet
gyújtatott és rendeztetett a vízen fáklyákkal, úgyhogy éjfél utánig tartott az
örömünnep. Korán reggel az esztergomi püspökért küldtek, hogy jöjjön, és vegyen
részt az ifjú király megkeresztelésében. El is jött. Ferenc mester, a budai
plébános is jelen volt. Nagyságos úrnőm azt kívánta tőlem, hogy én is legyek
őnagyságának komaasszonya. Ekkor így szóltam: "Nagyságos úrnőm,
nagyságodnak én különben is mindenkoron adósa vagyok jóságáért, arra kérem
nagyságodat, válassza Margit asszonyt." Önagysága így is tett. Amikor
aztán a nemes királyt meg akarták keresztelni, akkor elvették a fiatal királynétól,
Erzsébet asszonytól azt a fekete köntöst, amelyben a legjobb és legdrágább
Albert fejedelmet és királyt gyászolta, és aranyozott ruhába öltöztették, vörös
színűbe, az udvarhölgyeknek is díszesen kellett megjelenniük, dicséretére és
tiszteletére Istennek, aki országoknak és népeknek örökösödés jogán királyt és
uralkodót adott. Akkor Dénes úr, a nagyon tisztelendő prelátus és esztergomi
érsek fogta az ifjú királyt, keresztelésre vitte, és keresztvíz alá tartotta. A
horvátországi Bertalan gróf, a budai plébános és Margit asszonya nemes királyt
szintén a keresztvíz alá tartották. A keresztségben László királynak nevezték,
ez egyesekben haragot keltett, mert úgy vélték, Péter királynak kellett volna
nevezni, mivel ezt a nevet hozta magával. Egyesek viszont úgy gondolták, hogy
Albert királynak kellett volna elnevezni, atyjára való tekintettel, aki olyan
nagyon derék király volt. Az én nagyságos úrnőm azonban már fogadalmat tett
Istennek és Szent László királynak, sőt elküldte fogadalmi ajándékát Nagyváradra;
Wilsnackba pedig Vinsterel
útján ezüst gyermekszobrot küldött a Szent Vérhez, és kérte Istent, ajándékozza
meg trónörökösseI, ami Isten akarata szerint
hamarosan meghallgatásra talált. Miután mindez megtörtént, hírnököket
menesztettek számos vidékre, és tudatták, hogy a mindenható Isten az
országoknak és lakóinak királyt és örökös uralkodót adott, és ennek az
országokban a legtöbben örültek. Akkor a nemes királyné futárt menesztett a
magyar nemesurak után, akik a lengyel királyhoz
mentek küldöttségbe, hogy térjenek vissza, mert Isten örökössel ajándékozta
meg őt, és ez az örökös uralkodjon, senki más. Ezek az urak ezt nem akarták
megtenni, és úgy vélték, hogy küldetésüket - amelyért elindultak - elvégzik és
teljesítik, s tovább mentek a lengyel királyhoz. Amikor a nemes királyné ezt
megtudta, nagyon aggódott, mégis reménykedett Istenben, és folyton azt
mondogatta, jól tudja, hogy Isten nemhiába ajándékozta meg örökössel. A nemes
gyermekágyasnak sohasem volt nyugta, mert nagy dolgokról volt szó, és az urak
őnagysága nélkül semmit sem akartak elintézni, pedig sok úr jött oda. Eljött a
győri püspök is, és természetes urának felajánlotta szolgálatait. Eljött az
öreg Rozgonyi István is, és szintén felajánlotta
szolgálatait természetes urának. Eljött a nádor is, Hédervári
Lőrinc úr feleségestül. Felesége négy forintot ajándékozott a dajkának, és
szóban szintén ajánlkoztak. A nádor pedig hozzám lépett, amikor éppen a bölcső
mellett álltam, és így szólt: "Kottannerné, jól őrizze, Magyarország királya,
Csehország királya, Ausztria hercege és Morvaország őrgrófja van itt
együtt." Válaszoltam neki, és ezt mondtam: "Uram, ez így van, őrzöm,
ahogy csak tudom." És mézesmázos szókat intézett nagyságos úrnőmhöz, de
kétszínű volt, ahogy ez később ki is tudódott. A nádor ezután feleségestül
megint visszament Budára. A nemes királynét pedig sok aggodalom környékezte,
mert sokan figyelmeztették, hogy az ifjú király életére törnek, ezért senkiben
sem mertünk bízni, nekem meg súlyos és kemény szolgálatot kellett ellátnom
nagyságos úrnőm és az Ő gyermekei mellett is. Ameddig őnagysága a gyermekágyban
feküdt, nem került le rólam a ruha, sem nappal, sem éjjel.
Amikor eljött az ideje, hogy a nemes
királyné az asszonyok szokása szerint avatásra menjen, karjára vette a fiát és
elvitte a komáromi várkápolnába. Ez húsvét napján történt. A nemes és hűséges Cillei Ulrik gróf állandóan nagyságos úrnőm mellett volt,
és hűséggel támogatta, s egy lendvai herceg, Szécsi Tamás nevezetű, az is hűségesen kitartott mellette
egészen a végóráig, és Horvátország grófjai, Bertalan gróf és a testvére
szintén melléje álltak, és még más grófok, püspökök és nemesurak.
így mégis sok nemesember, városi és falusi nép volt, akik teljes hűséggel
viseltettek őnagysága iránt. Amikor aztán a nemes királyné felkelt a
gyermekágyból, akkor érkeztek vissza a lengyel királytól azok a magyar urak,
akik küldöttségben voltak nála. így jött Vajdafi Imre
és Matkó bán úr Komáromba, de Garai
László bán úr és több püspök, gróf és nemesúr is ott
volt. Egy cseh nemesúr is jött, ezt Smikosskinak hívták. Amikor jelentkezett nagyságos
úrnőmnél, meglátta az ifjú László királyt a bölcsőben, felszólítás nélkül
odament, letérdelt a bölcső előtt, jobbjának két ujját felemelte, és megesküdött,
hogy a nemes László király és édesanyja iránt teljes hűséggel fog viseltetni.
Miután mindez megvolt, és a nemes királyné
megtudta, hogy Vajdafi Imre úr és Matkó
bán úr visszajöttek a lengyel királytól, akkor őnagysága derűsnek és nyíltnak
tettette magát, persze csak annyira, amennyire özvegyhez illik. Ezt azért
tette, hogy azt higgyék, hozzámegy a lengyel királyhoz, bár ez nem volt
szándékában, csak azért, hogy megtudja tőlük, milyen álláspontot foglalnak el
természetes urukkal szemben. Amikor aztán az urak összejöttek, és tárgyalni
akartak, akkor nagyságos úrnőm nem bocsátotta be őket a palotás házba, hanem
kiment hozzájuk, és a ház előtt beszélgetett velük. Miután ezt befejezte,
őnagysága megint bement. Ekkor figyelmeztették, ne menjen ki többet a házból,
hogy hatalmaskodás áldozatául ne essen. Ezt meg is tette, bebocsátotta az
urakat, de előbb vitézeket engedett be, és a tárgyalást a házban tartották. Miután
mindegyik előadta a maga dolgát, és nagyságos úrnőm tudni akarta, mi az
álláspontjuk természetes urukkal, László királlyal szemben, akkor kettőjük
közül az egyik, Matkó bán vagy Vajdafi
Imre, így szólt: "Nagyságos úrnőm, ha tízéves volna is a fia, akkor sem
ismernénk el urunknak, mert nem állhatna élünkre a törökök ellen." Az volt
a véleményük, hogy menjen feleségül a lengyel királyhoz. Ez nagyon
elkeserítette a nemes királynét, mégsem mutatta, hanem tanácsot kért
atyjafiától, Cillei Ulrik gróftól és más hűséges
tanácsadóitól, hogyan viselkedjék. Ekkor azt tanácsolták neki, fogassa el a két
nemesurat, mármint Matkó
bánt és Vajdafi Imrét. A nemes királyné nagyon is
csöndben és bölcsen járt el ebben a dologban. Atyjafia, László bán elvonult, de
nem tudott róla, és a két nemesúr is odább akart
állni. Túl a Dunán, Komárommal szemben egy kicsiny falucskában voltak
elszállásolva, úgyhogy a palotás házból jól lehetett látni őket, amint
jártak-keltek. Nagyságos úrnőm kieszelte, mintha Tata felé venné útját, és a Cillei udvarnépét, Smikosski és
saját más kíséretét késő éjszaka átszállíttatta a Dunán. Korán reggel, amint
megvirradt, nagyságos úrnőm felkelt, én fáklyát fogtam, és együtt kimentünk a
falakra, egy bódéba, hogy láthassuk, mi történik az urakkal. Amikor
kivilágosodott, láttuk, hogy az urak egy házban találkoznak. Buda felől négy
lóval egy lovas érkezett, ez Ország János volt, aki szintén az urakhoz ment a
házba. Mindezt láttuk a falakról. Nem sokkal ezután lóháton nagy hadinép jött
toronyiránt, ez nagyságos úrnőm udvari kísérete volt, körülvette a házat,
elfogta a két urat, Matkó bánt és Vajdafi
Imrét, valamint udvari kíséretüket. A szegény parasztok pedig mezítláb és egy
szál ingben elmenekültek a faluból. Ország Jánost is elfogták, a bárkák meg
már elő voltak készítve, ideültették be az urakat, és a vízen áthozták őket a
komáromi palotás házba. Itt voltak fogságban, és azt kívánták, hogy Cillei Ulrik gróf menjen hozzájuk, mert nagyságos úrnőmnek
jó tanáccsal akarnak szolgálni. Amikor Cillei elment
hozzájuk, akkor azt ajánlották nagyságos úrnőmnek, koronáztassa meg László
királyt a szent koronával, akkor az uralkodásból nem semmizhetik ki. Azonban
nem tudták, hogy nála van a korona, mert nem vélhették másképp, mint hogy
László bán úrnál van Visegrádon. Garai László bán úr
ugyanis bizonyára egy húron pendült velük, s így reménykedhettek, hogy ezáltal
megszabadulhatnak. Miután a nemes Cillei gróf elvitte
nagyságos úrnőmnek az üzenetet, a tanács nagyon megtetszett neki, és atyjafiát,
László bán urat is próbára akarta tenni. László bán úrhoz Mátyás urat, ez idő
szerinti kancellárját küldte el, hogy adja ki számára a koronát, mert fiát
atyai örökségeképpen meg akarja koronáztatni. László bán erre azt válaszolta,
hogy ezt szívesen megteszi, azzal a feltétellel, hogy őnagysága Matkó bánt és Vajdafi Imrét
szabadon bocsátja. A válasz nagyon tetszett nagyságos úrnőmnek, csak azon
aggódott, hogy atyjafia, László bán úr majd elfordul tőle, mivel a szent korona
már nála van. Beavatott tehát titkába,
és így szólt hozzám: "Kedves Kottannerné, mit tanácsol nekem? László bán úr
beleegyezett, hogy átadja nekem a koronát, mit tehetnék, hogy megint a
visegrádi várba kerüljön." Amikor ezt meghallottam, úgy megijedtem, hogy
minden tagomban megéreztem, hogyan változhatott meg ennyire az okos asszony
gondolkodásmódja, s azt gondoltam magamban, ez az ördög sugallata. Nem tudtam
magamat türtőztetni, és ingerülten válaszoltam, így szólva: " Úrnőm,
mondjon le erről, ezt nem teszem meg, és ennyire többé nem kockáztatom az
életemet, nem is javallom, mindig jobb a bokorban, mint a kalodában.
Visszaadni bizonyára még bármikor lehet, aki most barátja, abból ezután még
ellensége lehet." Miközben a nemes királyné ezt hallgatta, hogy
indulatból ilyen gorombán válaszoltam neki, megnémult, nem mondott sem igent,
sem nemet, válasz nélkül faképnél hagyott, és erről a dologról soha többé nem
beszélt velem. Ha a korona mindvégig a visegrádi várban marad, akkor eleve a
lengyel király kezébe jutott volna, amint ezt még hallani fogjátok.
Figyeljétek, milyen serény volt az ördög a
kezdet kezdetén és a vége felé. Nem sokkal ezután a Galgóci
Vajda Miklós jött nagyságos úrnőmhöz, és úgy találta, hogy ő derekasan fog
szolgálni őnagyságának, aki ekkor adta át neki Székesfehérvárt. Nem sokkal
ezután az a megbízható hír jött, hogy a lengyel király vonul be az országba,
és Budára igyekszik, ahogy aztán meg is történt. Ezért titokban és sietve
kellett a koronázásra felkészülnünk. Nagyságos úrnőm Budára küldött aranyszövetért
László király ruhája számára, amely a koronázáshoz kellett. Küldötte azonban
túl sokáig maradt el, és aggódtunk, hogy útja nagyon is hosszúra nyúlik, mert a
koronázásnak valami főünnepen kellett megtörténnie. A legközelebbi, ti.
pünkösd, már nem volt messze, úgyhogy igyekeznünk kellett. Nos egy szép, nagy
miseruha volt ott, valamikor Zsigmond császár köntöse volt, vörös és aranyszínű,
s ezüstfehér minták voltak beleszőve, ezt kellett kiszabni, és ebből kellett az
ifjú király első ruháját varrnom, amelyet a szent koronához kellett felvennie.
Nos, figyeljétek, hát nem bizonysága-e ez annak, hogy nagyapai és apai örökségében
jogosan uralkodjék. Címerpajzsa vörös és fehér. Én készítettem el a kis
öltözetet: a kápolnában zárt ajtók mögött titokban kellett megcsinálnom az albát, a palástot, a stólát, a karkötőt és a sarut a
lábára. Mikor minden dolog el volt rendezve, nagyságos úrnőm Mátyás urat,
kancellárját azzal küldte el atyjafiához, László bán úrhoz, hogy ez jöjjön el
hozzá, és vele vonuljon Székesfehérvárra, mert fiát meg akarja koronáztatni,
mert a szent korona nála van. Amikor László bán úr ezt meghallotta, nem nagyon
tetszett neki, mégis abban reménykedett, hogy nem így van, hogy a korona még a
visegrádi várban van, és nem is jött el nagyságos úrnőmhöz. Amikor őnagysága
tudomására jutott, hogy László bán úr nem jön, akkor őnagysága a kettőt, Matkó bán urat és Vajdafi Imre urat
felküldte Sopronba. Egy lovagot rendelt melléjük, ez a CiIIeinek
volt az embere, Randeggi Henrik volt a neve, ennek
kellett őket őriznie. Ugyanis Sopron ez idő tájt CiIIei
Ulrik grófé volt, aki kapitányt helyezett oda, ezt Flednitzer
Kristófnak hívták, erre bízták az urakat.
Ezután a nemes királyné nagy titokban a
nemes osztrák fejedelemhez, Albert herceg nevezetűhöz
küldött, és tudatta vele, hogy pünkösd szent napján akarja nagyságos uramat,
László királyt megkoronáztatni. Albert herceg, a nemes fejedelem hűséges
atyjafiának mutatkozott, akit szükségben ismerni meg: sietve lóra ült, és
ugyancsak Székesfehérvár felé vonult, úgyhogy embereivel néhány lovat
agyonlovagolt, de pünkösd napján saját személyében megérkezett atyjafiához,
László királyhoz. És ha szükséges lett volna, életét is feláldozza érte. Mikor
az udvari kíséret, amelynek nagyságos úrnőmmel Székesfehérvárra kellett vonulnia,
együtt volt, őnagysága az esztergomi érsekért küldött, hogy jöjjön el, menjen
vele Székesfehérvárra, és segítse fiát megkoronázni. El is jött jó hadinéppel.
Mikor elkészült a bölcső, amelyben az ifjú királyt kellett vinni, négy
embernek mindig mellette kellett lennie, hogy őnagyságát vigyék. Pünkösd előtti
csütörtök délután a nemes királyné az ifjú királlyal és a nemes Cillei gróf, és Horvátország grófjai és a lindvai hercegek elindultak. A nádor, Hédervári
Lőrinc úr is eljött kíséretül az én nagyságos úrnőmhöz. Aztán egy nagy vízi
alkalmatosságot, amelyet dereglyének hívnak, rendeztek be. Ebben ment a nemes
királynékirályi családjával, fiával és leányával, és sok derék ember velük,
úgyhogy a dereglye bizony jócskán meg volt rakva, alig tenyérnyire állt ki a
vízből, aggasztó vakmerőség volt. Ehhez járult még a nagy szél, de Isten
szíves örömest átsegített bennünket a túlsó partra.
Attól kezdve, hogy átértünk, az ifjú
királyt a bölcsőben vitték, mindig négy embernek kellett vinnie, és a
legjobban felvértezett vitézek, meg én, a szolgálója, lovagoltunk a bölcső
mellett. Nem vitték nagyon messzire, amikor keservesen sírni kezdett, és nem
akart megmaradni a bölcsőben. Leszálltam tehát a lóról, és a karomban vittem
tovább. Zuhogott az eső, úgyhogy rossz volt járni. Egy derék lovag volt
velünk, Pielacher János úr volt a neve37, ez vezetett
át engem a mocsáron. Mire Tatára érkeztünk, már sötét éjszaka volt, itt is
maradtunk éjjelre. Reggel én előrementem az ifjú királlyal, nagyságos úrnőm meg
legkisebbik leányával hátramaradt, mert őnagyságának még elintéznivalója akadt
a nádorral. Ez jó szóval tartotta, és azt mondta őnagyságának, hogy becsületben
őszült meg, becsülettel akar sírba szállni. De ezt csak úgy mondta, és nem is
akart őnagyságával Székesfehérvárra menni, hanem visszafordult, és Budára vette
útját, ott várta be a lengyel király jövetelét. Én az ifjú királlyal előrementem,
s így értünk egy szép vadászlakba, amelyet németül Grintsechdelnek38 neveztek.
Itt nagyon rideg szállásunk volt, szívesen ettünk volna, de nem sokat találtunk
itt, mert péntek volt, jól böjtöltünk, és éjszakára ott maradtunk. Megvártuk,
amíg nagyságos úrnőm utolért bennünket. Aztán Székesfehérvárnak vettük utunkat.
Amikor már majdnem odaértünk, a Galgóci, azaz Szécsi Miklós39 elénk lovagolt vagy ötszáz lovassal. Amikor
a mocsárba értünk, az ifjú király sírni kezdett, és sem a bölcsőben, sem a kocsiban
nem akart megmaradni. Egészen be Székesfehérvár városába karomon kellett vinnem
őnagyságát. Ekkor az urak leszálltak lovukról, és páncélos vitézekkel,
kezükben kivont karddal, körülvettek bennünket. A kör közepén nekem, Kottanner Jánosnénak kellett
az ifjú királyt vinnem. Az egyik oldalamon Bertalan, Horvátország grófja
haladt, a másik oldalamon másvalaki, és az ifjú király iránti tiszteletből ők
vezettek engem. Így mentünk végig a városon egészen a szállásunkig. Ez pünkösd
előestéjén volt. Nagyságos úrnőm akkor elküldött a legöregebb polgárokért,
megmutatta nekik a szent koronát, és úgy rendeztetett mindent, amint illik, és
régóta szokásban van. Volt itt néhány polgár, akik emlékeztek, amikor Zsigmond
császárt koronázták, akik akkor jelen voltak.
Pünkösd napjának reggelén korán felkeltem,
megfürösztöttem a nemes királyt, és előkészítettem, ahogy csak tudtam. Ezután
abba a templomba vitték, amelyben minden királyt koronáznak. Sok derék ember
volt itt, egyháziak és világiak, amint előbb már hallottátok. Miután a
templomba értünk, az ifjú királyt odavitték a szentélyhez. A szentélybe vezető
ajtó zárva volt, a polgárok belül, nagyságos úrnőm pedig az ajtón kívül volt,
fiával, a nemes királlyal. Nagyságos úrnőm magyarul beszélt velük, a polgárok
pedig belülről ugyancsak magyarul válaszoltak őnagyságának. Így aztán őnagysága
megesküdött fia, a nemes király helyett, mivel ezen a napon (László) őnagysága
éppen tizenkét hetes volt. Miután ez régi jogszokásuk szerint megtörtént,
kitárták az ajtót, és természetes urukat és úrnőjüket beengedték, aztán a
többieket is, akik ide hivatalosak voltak, egyháziakat és világiakat. Erzsébet
kisasszony, az ifjú királyleány fent állt az orgona mellett, azért, hogy őnagyságának
a tolongásban baja ne essen, mivel még csak negyedik évében volt. Mikor
megkezdődött a mise, az ifjú királyt fel kellett emelnem, hogy őnagyságát
megbérmálják. A Galgócit, Vajda Miklóst szemelték ki
arra, hogy az ifjú királyt lovaggá üsse, mivel ő valódi országbeli volt. A
nemes Cillei grófnak volt egy kardja, belső oldalán
ezüsttel kiverve és aranyozva, találó mondást is tettek rá, amely így
hangzott: "Tántoríthatatlanul." Ezt a kardot az ifjú királynak
ajándékozta, hogy őnagyságát ezzel üssék lovaggá. Ekkor én, Kottanner jánosné, karomra
vettem a királyt. A Galgóci pedig kezébe vette a
kardot, és a királyt lovaggá ütötte. Olyan jól mérte rá az ütéseket, hogy
jócskán éreztem a karomat. A nemes királyné, mellettem állva, észrevette ezt,
és (magyarul) így szólt a Galgócihoz: "Az Istenért, meg ne sértse!", ami
németül így hangzik: "Az Istenért, ne sértsd meg!" Ö erre így
válaszolt (magyarul).. "Nem!",
ami azt jelenti: "Nem!" És nevetett. Ezután a főtisztelendő prelátus,
az esztergomi érsek vette a szent olajat, és a nemes
királygyermeket királlyá kente fel. Ráadták az aranyruhát, ahogy királyhoz
illik. Majd az érsek fogta a szent koronát, és a fejére tette a legnemesebb
királynak, amint ez az üdvös kereszténységben ma szokásos: László királyt,
Albert király fiát és Zsigmond császár unokáját pünkösd szent napján az
esztergomi érsek a szent koronával Fehérvárott
koronázta meg. Mert a magyar királyságban három törvényük van, s akinél egy
hibázik, arról úgy vélik, hogy nem törvényes király. Az egyik törvény úgy
szól, hogy Magyarország királyát a szent koronával kell megkoronázni. A másik,
hogy az esztergomi érsek koronázza meg. A harmadik, hogy a koronázás Fehérvárott történjék. A három törvényt teljességgel
betartották a nemes László királynál, s azon a napon, amikor őnagyságát
megkoronázták, éppen tizenkét hetes volt. Persze azt is tudjátok, hogy amikor
az érsek a fejére tette a szent koronát, és odatartotta neki, olyan erőteljesen
tartotta a fejét, hogy egyesztendős gyermeknek is elég lett volna, amit ritkán
lehet látni olyan gyermekeknél, akik tizenkét hetesek.
Miután a nemes László királyt Szent István
oltáránál a karomon megkoronázták, a nemes királyt egy kis lépcsőn egy
emelvényre vittem, amint ez ilyenkor szokásos. Ekkor felolvasták a koronázás
rendje szerint az eskümintát, amely hozzátartozik. Ehhez hiányzott az
aranyszövet, amelyen a királynak ülnie kell. Fogtam tehát egy takarót a
bölcsőjéből, vörös volt és arany színű, fehér hermelinnel bélelve, hogy a
koronázás rendje végrehajtassék. Nos, figyeljétek, hogy
a vörös és a fehér szín nem véletlenül került össze. Amikor a nemes királyt az
aranyszöveten tartottam, feje fölött Cillei Ulrik
gróf tartotta a szent koronát, amíg a misét mondták. A nemes ifjú királynak
koronázásán kívül még egy kis öröme akadt, mert hangosan sírt, úgyhogy az egész
templomban hallatszott, a köznép csodálkozott is rajta, és mondogatták, hogy
ez nem egy tizenkét éves41 gyermeknek a hangja, becsületére válna egyesztendős
gyermeknek is, pedig ennyi nem is volt. A Galgóci
Vajda Miklós viszont a nemes László király helyett többeket lovaggá ütött.
Amikor a mise befejeződött, a nemes királyt megint levittem és bölcsőjébe
fektettem, mivel a tartástól már elfáradt. Innen akkor átvitték a Szent
Péter-templomba, itt megint ki kellett emelnem a bölcsőjéből, fel kellett
vinnem egy székbe, ide beleültetni, ahogy ez ilyenkor szokásos, mert minden
királynak, akit megkoronáztak, itt kell ülnie. Innen őnagyságát megint levittem,
és ismét bölcsőjébe fektettem. Ezután a nemes királyt elvitték Szent Péter
templomából, a nemesség meg gyalogosan követte egészen a szállásunkig. Csak
egyes-egyedül a nemes Cillei Ulrik gróf volt lóháton,
mivel neki a szent koronát kellett vinnie és tartania a nemes király feje
fölött, hogy mindenki láthassa: az a szent korona, amelyet a szent királynak,
Szent Istvánnak és Magyarország más királyainak fejére tettek. Bertalan gróf
vitte az országalmát, egy lendvai herceg, Szécsi Tamás nevezetű pedig a jogart. A nemes király előtt
apostoli keresztet is vittek, azért, hogy Magyarország egyetlen királya sem bírja Magyarországot hűbérül a Szent Római
Birodalomtól. Mellette vitték azt a kardot, amellyel őnagyságát lovaggá
ütötték. Dénárokat is szórtak a nép közé. A nemes királyné fiát oly nagyon
megtisztelte, és olyan alázatos volt, hogy nekem, egyszerű asszonynak ezen a
napon őnagysága előtt, a nemes királyhoz legközelebb kellett mennem, mivel a
szent felkenésnél és a koronázáson őnagyságát a karomon tartottam. A
nagytekintetű osztrák fejedelem, Albert herceg sietve jött Fehérvárra
atyjafiának, a nagytekintetű fejedelemnek, László királynak szolgálatára és
segítségére. A nemes fejedelem, Albert herceg ezzel bizonyságot tett arról a
természeti jogról, hogy a vér a vérét szükségben ne hagyja el. Mire végül a
nemes király szállásához és nyugalomhoz jutott, őnagysága egészen elgyengült a
hosszú tartástól.
Miután az urak és mindenki kiment, a nemes
királyné egyedül volt a fiánál. Akkor letérdeltem a nemes királyné elé, és
emlékeztettem őnagyságát azokra a szolgálatokra, amelyeket őnagyságának és a
nemes királynak, meg őnagysága más gyermekeinek, a nemes fejedelmi családnak
tettem. A nemes királyné kezét nyújtotta és így szólt: "Keljen fel. Ha úgy
adja az Isten, hogy a dolog jól halad, és békességgel végződik, önt és egész
családját felemelem. Ön ezt jól megszolgálta, nekem és gyermekeimnek megtette,
amit magam nem bírtam és tudtam volna megtenni." Akkor alázattal
meghajoltam, és megköszöntem őnagyságának a kegyes ígéretet.
Amikor mindez elmúlt, hírek érkeztek, hogy
a lengyel király Pesten van, s a Dunán át a fővárosba, Budára akar vonulni, ami
aztán meg is történt. Amikor a lengyel király Buda fővároshoz érkezett, a
városbéliek nem akarták beereszteni. Akkor a nádor a váron át eresztette be.
Ekkor nyilvánvalóvá lett a kétszínűség, amellyel a nádor, Hédervári
Lőrinc úr régóta viseltetett. Amikor a nemes királyné ezt megtudta, rokonaival
és az urakkal, akik akkor nála voltak, tanácskozásra gyűlt össze. Azt tanácsolták
neki, küldje hadinépét Buda ellen, és Buda fővárost vegye be, mert a lengyel
királyt és az övéit készületlenül találja, ami igaz is volt. Cillei Ulrik gróf erre más udvari kísérettel együtt
felkerekedett és elvonult. A hadinépből valaki egyszer csak azt mondta:
"Amikor az eleje a lengyel királyra csap, azalatt mi a hátulját
megcsapjuk." Ez a Cillei fülébe jutott, ezért a Cillei nem akart továbbmenni, útközben visszafordult
tehát, és megint Fehérvárra vonult. Figyelmeztetés volt-e a beszéd vagy
megtévesztés, bizonyára tudja Isten, aki a szívek ismerője. De ha előnyomultak
volna, a lengyel királyt készületlenül találják. Amikor a lengyel király
megtudta, hogy ellene akartak vonulni, így beszélt: "Hiszen én ide nem
azért jöttem, mintha harcolni akarnék. Azért jöttem ide, mert táncolni és
vigadni szeretnék, mert ha ez nem az én dolgom, akkor bizonyára Albert hercegé.
" Ezt azért mondta, mivel Albert herceg, a nemes fejedelem ekkor ott volt,
hogy nagyságos úrnőmnek és atyjafiának, Lászlónak, a nemes királynak igazában
segítségére legyen. Nem azért jött ide, mintha táncolni akarna, azért jött ide,
ha úgy hozná a szükség, hogy atyjafiáért élete kockáztatásával kardját
fergetegként forgassa, és meg is tette volna, ha a szükség úgy hozza magával.
Mivel a nemes királyt most el akarták vinni Fehérvárról, az ellenség miatt nem
tudták, hogy hová.
Ebben az időben két öreg püspök volt
nagyságos úrnőm mellett, az egyik Győrben volt püspök, a másik Veszprémben volt
püspök. Az urak azt tanácsolták, hogy Lászlót, a nemes királyt Veszprémbe kellene
vinni, mivelhogy ez közel volt. Hamarosan el is küldtek egy követet
Veszprémbe, azonban a vitézek, akik Veszprémet ez idő tájt kezükben tartották,
sem a királyt, sem a királynét nem akarták beengedni. Emiatt részben a püspök
volt gyanúsítható. De persze ez Isten akarata volt, mert ha beengedtek volna
bennünket, és odamegyünk, akkor az ellenség bekeríthetett volna bennünket, mint
Dávid urat Ceila városában. Akkor az urak azt
tanácsolták, hogy a nemes királyt Győrré kellene vinni, és beszéltek a győri
püspökkel. A püspök beleegyezett, hogy természetes urát és úrnőjét beereszti.
És akként beszélt, hogy ha maga az ördög ülne a jobbján, akkor is úgy kellene
döntenie, hogy László király Magyarország jogos örököse és királya. Ekkor
azután felkészültünk a Győr felé eső országrészbe való utazásra. Mikor már
beesteledett, és mindenki nyugovóra tért, nagyságos úrnőm értem küldte Margit
asszony nemesasszonyt, hogy tüstént menjek őnagyságához. Nagyon megijedtem, és
jól gondoltam, hogy valami kellemetlenségről van szó. A nemes királyné
gondolataiba mélyedve egyedül járt fel és alá, és így szólt hozzám: "Mit
tanácsol, ügyünk nem áll jól, ürügyül azt hozzák fel ellenünk, hogy el akarjuk
rejteni a szent koronát, pedig ha az ellenség kezébe kerül, semmi jó sem
származik belőle." Sokáig tanakodtunk. Nos, a prépostsági épületben volt a
szállásunk, ebben egy kis kert volt, ezért így szóltam: "Nagyságos úrnőm,
ássuk el a kertben, ha el is vész a város, majd megtaláljuk a módját annak,
hogyan jöjjünk be a kertbe a falon át." A bölcs királyné erre ezt mondta:
"Erre én is gondoltam, de nem találom jónak, mert valaki álmodhat róla, s
akkor elvész a korona." Akkor egy kissé félreálltam, hogy elgondolkodjak,
és minden irgalmasság anyjához fohászkodtam, eszközölje ki számunkra fia
kegyelmét, hogy okosan járjunk el az ügyben, ne végződjön rosszul. Ezután
megint odaléptem a nemes királynéhoz, és így szóltam: "Nagyságos úrnőm,
tisztelet az Ön eszességének, nekem ez jónak tetszik: nagyságod jól tudja,
hogy a király többet ér, mint a korona, tegyük tehát a szent koronát a király
alá a bölcsőbe, s ahová Isten rendeli a királyt, oda kerül a korona is." A
tanács nagyon megtetszett őnagyságának, és azt mondta: "Tegyünk tehát
így, és őriztessük saját maga által."
Reggel aztán fogtam a szent koronát,
nagyon jól bebagyuláltam egy kendőbe, és a bölcsőbe, a szalma közé tettem, mert
őnagysága akkor még nem tollakon feküdt, s egy hosszú kanalat is tettem
melléje, amivel a gyermekeket szokás szórakoztatni. Ezt azért tettem, ha valaki
be találna nyúlni a bölcsőbe, azt higgye, hogy olyasmi van ott, amivel a nemes
királyt szórakoztatják. Erről ebben az időben senki sem tudott, csak nagyságos
úrnőm meg én. Mire készen álltunk a Győr felé eső országrészbe való utazásra,
sok élelmünk volt a lovakon, sok talpasunk is volt, s így nekiindultunk nagy
szorongással, mert a parasztok mind elmenekültek a falvakból a Vértes hegy
erdejébe, a parasztok meg nagyobbrészt azoké az uraké voltak, akik ellenünk
voltak. Amikor a Vértes hegyhez értünk, leszálltam a lóról, kivettem a nemes
királyt a bölcsőből, és abba a szekérbe fektettem, amelyben a nemes királyné
ült fiatal leányával, Erzsébet kisasszonnyal. Mi asszonyok és kisasszonyok
körbeültük a nemes családot, hogy felfogjuk a lövéseket, ha valaki belelőne a
szekérbe. Sok talpasunk volt, ezek kétoldalt mentek a szekér mellett, és
keresgéltek a bokrokban, van-e valaki az ellenségből az erdőben, aki nekünk árthatna.
Isten kegyelmével úgy kerültünk ki a Vértes hegyből, hogy senkinek sem történt
baja, én meg a nemes királyt újra kivettem a szekérből, és a bölcsőbe
fektettem, magam pedig a bölcső mellett lovagoltam.
Nem nagyon messzire vitték, amikor
hangosan elkezdett sírni, és nem akart sem a bölcsőben, sem a szekérben
megmaradni, s a dajka sem tudta lecsendesíteni. Akkor karomba vettem, és egy jó
darabig vittem, a dajka pedig mellettem jött, amíg el nem fáradtunk. Aztán
megint a bölcsőbe fektettem. A váltás mindaddig tartott, amíg a síkságon
mentünk. Közben-közben esett az eső, úgyhogy a nemes királyt bizony gyakran
megöntözte, mivel nem készültünk fel hosszú útra, hanem rövidre. Én hoztam
egy bundát a magam szükségletére, s minthogy az eső oly nagy volt, a bundát
ráterítettem a bölcsőre, amíg át nem nedvesedett, akkor kinyomkodtam, és aztán
megint a bölcsőre terítettem, amíg szükség volt rá. Közben-közben a szél is oly
nagy volt, hogy beporozott a bölcsőbe, és a nemes király alig nyitotta ki a
szemét. Hébe-hóba olyan forró volt, hogy tetőtől talpig izzadt, úgyhogy
verejtékezett, és aztán sok hőpörsenést kapott. A
nemes királynak mindezt el kellett szenvednie, amíg a síkságon haladtunk.
Miután szállásunkra értünk, amikor már majdnem éjszaka volt, és mindenki evett,
akkor az urak a ház körül feküdtek le, amelyben a nemes család szálláson volt,
tüzet gyújtottak, és őrködtek éjszaka, amint ez a magyar királyságban szokásos.
Másnap tovább mentünk Győrré. Amikor már
majdnem Győrbe értünk, sötét éjszaka volt. Győr előtt meg kellett állnunk,
majdnem éjfélig. Albert herceg, a nemes osztrák fejedelem, atyjafiának, a
nemes László királynak bölcsője mellett az egyik oldalon tartott őrséget, én
meg a másikon. Egy kút volt előttem, de nem láttam, mert sötét volt. A nemes
fejedelem ekkor nem tudta tovább titkolni szerénységét és fennköltségét,
figyelmeztetett, és így szólt: "Asszonyom, egy kút van maga előtt, vigyázzon,
hogy a lóval együtt a kútba ne essen!" Amíg itt álltunk, a nemes Cillei Ulrik gróf a nemes királynénál volt, és tanácskoztak
az elszállásolásról, ki legyen a várban, ki a belvárosban, ki a külvárosban. A
magyarok és a németek között valami viszály támadt, mindegyik fél szívesen lett
volna a belvárosban. Végül is a püspök beengedte a várba a nemes családot és
vele néhány grófot és urat. Egy kis hidacskát engedtek le előttem, azon sietve
át kellett mennünk, ezt utánunk rögtön felhúzták. Az urak, akik velünk együtt
bejöttek, ezen az éjszakán nem bújtak ki a páncéljukból. Nem voltunk soká
Győrben, amikor a cseh urak jöttek Győrré, hogy természetes urukat lássák, s nekem
a nemes királyt úgy csupaszon, egy vánkoson kellett eléjük vinnem.
Akkor ők mind vidámak lettek, és hangosan
nevettek, úgyhogy a gyermek ettől megijedt, és erősen s hangosan elsírta
magát. Volt nálunk egy kis fiú is, herélt volt, bohócruhába öltöztetve, de
mégsem volt bolond. És bár a nemes király nem akart elhallgatni, mégis mihelyt
a fiú odajött a bölcsőhöz, és énekelt vagy a hárfáját pengette, a nemes király
rögtön abbahagyta a sírást. Ez idő tájt sok nemes úr volt Győrben. Ha nagyságos
úrnőmnek titkos tanácskozással kellett valamit elintéznie, akkor őnagysága
Albert hercegért és a CiI1eiért küldött, ami Galgóci
Vajda Miklóst kezdte nagyon elkeseríteni, bosszús volt amiatt, hogy nem lehet
benne a titkos tanácsban is. 45 Volt akkoron nagyságos úrnőm mellett egy magyar
nemesúr, Vajdafi Hédernek nevezték, ennek egy testvére volt, aki apát volt
Szent Márton hegyén. Nagyságos úrnőm megkérte Vajdafi
Héder urat, legyen segítségére testvérénél, az
apátnál abban, hogy ez átadja neki Szent Márton hegyét, amíg a háborúskodás
tart, mert szinte bástya Buda előtt. Önagysága részben bízott benne, és Cillei Ulrik grófot elküldte Szent Márton hegyére az
apáthoz, és egyezkedett vele.
Akkor egy csip-csup dolog jött közbe,
amely ezt megzavarta. Ahová az ördög nem jut el, oda elküldi a követét. Már
harmadik hete sok aggodalom közt voltunk Győrött, amikor egy éjszaka azt
álmodtam, hogy a szent korona egy pocsolyába esett, úgyhogy csupa folt lett.
Reggel felkelve a nemes királynéhoz mentem, és elmondtam neki, mit álmodtam a
szent koronáról. Önagysága erre nagyon megijedt, és így szólt: "Az álom
jelent valamit!", s rögtön odament, ahol a szent korona volt, és megnézte.
Semmit sem látott rajta. Az urak ekkor azt tanácsolták neki, hogy a nemes
családot nem kellene együtt hagyni, el kellene osztani. Egyesek azt
tanácsolták, hogy László királyt Sopronba kellene vinni, egyesek meg azt
tanácsolták, hogy Fraknó várába kellene vinni. Azt is
tanácsolták, hogy ifjú asszonyomat meg Győrött kellene hagyni. Önagyságához
férjemet, a Kottannert osztották be, neki is meg
kellett esküdnie az ereklyére, amint ez Magyarországon szokásban van. Nagyságos
úrnőmnek pedig azt tanácsolták az urak, hogy Pozsonyban tartózkodjon. A nemes
királyné ekkor így szólt hozzám: "Mit tanácsol, kedves Kottannerné? Ha önt három részre oszthatnám,
szívesen magamnál tartanám, szívesen a fiamnál hagynám, és szeretném, ha a
leányomnál lenne." Tanácskozott ezért az urakkal, melyik résznél
maradjak. Az urak akkor azt akarták, hogy én a nemes királynál maradjak. Nem
szívesen tettem, mert jól tudtam, hogy súlyosabb szolgálatom és gondom lesz,
mint azelőtt volt, mivel nem leszek nagyságos úrnőm közvetlen közelében.
Egyesek viszont azon voltak, hogy a nemes királyt Trencsénbe
kell vinni, ott elég biztonságos, mert abban az időben a két vár, Trencsén és Bolondóc az Ellerbachi gondjaira volt bízva, de ide az ellenség miatt
nem nagyon lehetett a nemes királyt elvinni. A nemes királyné ekkor értem
küldött, és így szólt: "Kedves Kottannerné, mit
tanácsol nekem, hová vigyem a fiamat?" Önagyságának akkor azt tanácsoltam,
amivel tartoztam neki, és így szóltam: "Nagyságos úrnőm, akárhová
elviheti, ahol biztonságban van, de csak olyan helyre vigye, ahol a kard
markolata az ön kezében van, és óvakodjon Ulászló királytól." A nemes
királyné erre azt mondta: "Önnek igaza van", és tanácskozásra gyűlt
össze az urakkal, hogy hová vigye fiát, a nemes királyt. Az urak ekkor azt tanácsolták
neki, hogy vigye Sopronba, az is Magyarország szent koronájához tartozik, és
szintén kulcsa az országnak; ez a Sopron város ebben az időben nagyságos
úrnőmnek és Cillei Ulrik grófnak a birtokában volt.
És ennél az elhatározásnál meg is maradtak.
Ezután összeállították és rendezték a
nemes király udvartartását, azokat, akiknek mellette kellett maradniuk. Az
egyik Pöker Ferenc úr volt, derék és hűséges úr, a
másik egy vitéz lovag volt, a neve Tengődi Pongrác úr, a harmadik szintén vitéz
nemesember volt és horvát, Gerzuczki Tamásnak hívták,
meg két kamarás, az egyiket Abdacher Zsigmondnak
hívták, a másiknak Knecht Henrik volt a neve. Ezeknek
összevéve mintegy huszonnégy lovuk volt. Én, Kottanner Jánosné, meg
a dajka negyedmagunkkal voltunk nőszemélyek. Nem szívesen mentem bele az
utazásba, és nagyságos úrnőmnek nagyon megmondtam szorult helyzetemet.
Önagysága akkor sok szépet és hasznos biztatást mondott, és így szólt:
"Csak utazzon oda, és vegye gondjaiba az én legdrágább kincsemet, amelyet
a nap alatt bírok. Ha nem lesz csak egy dénárom, azt is megosztom önnel."
Miután felkészültünk az utazásra, őnagysága Cillei
Ulrik grófért és a győri püspökért küldött, és elküldött az egész udvari
kíséretért, amely a nemes király mellé volt beosztva, egyiket a másik után
behívta a szobájába, s mindnek meg kellett esküdnie, a dajkának is, a többi
nőszemélyeknek is, akik velem voltak. Mindnyájuknak meg kellett esküdniük az
ereklyére, ahogy ez Magyarországon szokásban van, csak egyedül én nem tettem
esküt, mert őnagysága kétségtelen bizalommal volt irántam. Akkor mellénk
osztották a nemes és hűséges Eiczingi Ulrik urat,
neki volt meghatalmazása arra, hogy minket Sopronba vigyen.
Mikor aztán fel kellett ülnünk, akkor a
nemes királyné elbúcsúzott a fiától, a nemes László királytól meg ennek
nőtestvérétől, Erzsébet kisasszonytól, és elkezdett könnyezni. Én is bánatos
szívvel búcsúztam, mert nagyon nehezen váltam el a nemes királynétól, bár ifjú
úrnőmet nehezen, nagy gondok között neveltem fel. A férjemet meg a leányomat,
Katalint vissza kellett hagynom a nemes családnál. És elindultunk nagy
aggodalommal, törődéssel és kínlódással. Olyan erősen esett az eső, hogy mélyek
voltak a pocsolyák, a nemes királyt bölcsőjében mégis a pocsolyákon át kellett
vinni, úgyhogy a vivők közben-közben térden felül gázoltak a pocsolyákba. A
nemes király [maga mögött] mögött, Győrben hagyta a szent koronát, de sokan
voltak, akik úgy hitték, hogy a szent koronát is magunkkal visszük. Mikor már
mintegy három órája mentünk Óvár felé, a nemes és hűséges Eiczingi Ulrik úr odalovagolt hozzám, és így szólt:
"Mit tanácsol, kedves Kottannerné, nagyságos
úrnőm azt rendelte, hogy a legközelebbi faluban álljunk meg. Ez a nádoré,
nincs is benn senki, és ez aggasztó. Ha az én uramnak nem volna sok, tovább
vinnénk őt." Akkor én ezt mondtam: "Én sem tanácsolom, hogy itt
maradjunk, vigyük, amilyen messzire csak tudjuk, míg csak oda nem érünk, ahol
biztonságban vagyunk. Akkor egészen Óvárig mentünk. Mielőtt még szállásunkhoz
értünk, hírnök jött Győrből, és azt a hírt mondta, hogy Győrött nagy pártütés
volt, s hogy Cillei uramnak egy emberét
agyonütötték. Voltak nálunk egyes udvari emberek, akik nem tudtak letenni
szokásuktól, lóháton letértek az útról, a szegény embereknek elvették
állataikat, és odahajtották abba az udvarba, ahol mi voltunk szálláson. Ezt az
udvari kíséret, amely az én uram mellé volt rendelve, nagyon igazságtalannak
ítélte, és így szólt hozzám: "Ez nincs jól. Uramat, László királyt ifjú
napjaiban rablónak nevezzék? Pedig nem az ő hibájából, és nem a miénkből
történt." Akkor elküldöttem a nemes és hűséges Eiczingi
Ulrik úrért, elmondtam neki ezt, és megkértem, legyen rajta, hogy azoknak a
szegény embereknek visszaadják állataikat. Ezzel nagyságos úrnőmnek kitűnő
szívességet tenne, mert jól tudom, hogy ezek közül a szegény emberek közül
egyesek hűségesnek mutatkoztak. A nemes és hűséges Eiczingi
Ulrik úr így is tett. Elküldött a bíróhoz, lezáratta
a mezőváros kapuit, mindaddig, amíg a szegény embereknek vissza nem adták
állataikat, mert a szegény emberek a ház előtt nagy riadalmat csaptak az
állatok miatt. Egyeseknek egyáltalán nem tetszett, hogy az állatokat vissza
kellett adniok, ezek Némethonból valóudvari emberek
voltak. Itt maradtunk éjszakára.
Reggel felkerekedtünk, és Nezsiderre mentünk, itt is éjszakáztunk. Reggel útra
keltünk, és [mentünk] amikor a falucskához értünk, harang szóval fogadták a
nemes királyt. A szegény emberek ereklyével jöttek elénk, és természetes uruk
híveiként mutatkoztak be. Két-két leány ment együtt a körmenetben az ereklye
előtt. Mikor majdnem Kismarton átellenébe
értünk, bizony aggódtunk, mivel azt mondták nekünk, hogy nagy
lovascsapat érkezett Kismartonba, méghozzá ellenséges. Nagyon erősen esett az
eső, egészen csöndben voltunk, és rettenetesen féltünk. És amikor már majdnem
Sopronba értünk, a városból sok nép, nők és férfiak ereklyével jöttek a nemes
király elébe, és természetes urukként fogadták. Mikor aztán beértünk Sopronba,
csak pihenni akartunk. Nos, jegyezzétek meg, hogy ezen az éjszakán, amikor
megérkeztünk, oly nagy felhőszakadás volt, hogy nem volt egyetlen ember sem az
egész környéken, aki ilyen nagy felhőszakadásra emlékezett volna. Persze
tudjátok meg azt is, hogy a nemes király azon az éjszakán annyira sírt, és
olyan nyugtalan volt, hogy már régóta nem volt vele olyan nehéz éjszakám.
Nem sokkal ezután híre jött, hogy a
lengyel király elfogatta a nemes Cillei Ulrik grófot.
Nagyon szomorúak voltunk amiatt, mi lett az udvari népünkkel, mivel jól tudtuk,
hogy ez az én uramnak és úrnőmnek területben és emberekben nagy kárt jelent.
Nem sokkal ezután még fájdalmasabb hírek jöttek, hogy a tiszteletre méltó
prelátust, ti. az esztergomi püspököt és Garai
László bán urat elfogták, akik menlevéllel a lengyel királyhoz lovagoltak, s ez
menlevelük ellenére elfogta őket, azért, hogy a magyar királyságban
hozzásegítsék a koronázáshoz. Mert még bizonytalanságban voltak, hogy a szent
korona még a visegrádi várban van-e, mivel a pecsétek és a lakatok még az ajtókon voltak.
A visegrádi fellegvár
kincseskamráját ugyanis csak a budai országgyűlés befejeztével, azaz 1440.
június 29-e után nyitották fel, amikor is a koronázási jelvényeket
hiánytalanul megtalálták. A királyi koronát Frigyes német királytól (illetve1452-től
császártól) csak 1463-ban váltotta vissza Mátyás király, mégpedig az 1441-től
1463-ig ugyancsak Frigyesnek elzálogosított Sopron város tetemes
hozzájárulásával. Ekkor került vissza a királyi korona hagyományos őrzési
helyére, a visegrádi fellegvár ötszögletű tornyának kincseskamrájába.
MOLLAY KAROLY FORDÍTÁSA
|