MÁSODIK KÖNYV.

 

A MAGYAROK TÖRTÉNETE BEJÖVETELÖKTŐL 1282-IG.

 

 

I. FEJEZET.

 

A magyarok dolgairól a vezérek korában.

 

1. §. Bevezetés.

 

Miután tehát előadtuk a húnok eredetét, szerencsés és szerencsétlen harczaikat, s hányszor változtatták lakhelyeiket, most nézzük, mikor tértek vissza ismét Pannoniába. Kik voltak a visszatérők kapitányai s mennyi volt fegyvereseik száma jelen munkába igtatni méltónak tartottam.

 

 

2. §. A magyarok bejöveteléről s hét kapitányáról.

 

Midőn Német- és Olaszországon a sváb Ottó, Francziaországon Lajos király, Lothár fia, uralkodott, Görögországot pedig Antonius Durus, Theodorus fia, kormányozta, Jézus Krisztus születésének nyolczszázhetvenkettedik esztendejében jővén be ismét a húnok vagy magyarok Pannoniába, átkelének a besenyők, a fejér kúnok országain és Kió városán, s aztán az Ung nevezetű folyónál szállának meg, hol várat építének, melly folyótól nevezték őket a nyúgoti nemzetek hungar-oknak. S miután ezen kivűl még más hat várat is alapítottak, egy ideig azon vidéken maradának. Végre miután Szvatoplugot, mint föntebb elbeszéltük, megölték, hét seregre oszlának, ugy hogy mind egyik seregnek a századosokon és tizedeseken kivűl egy egy kapitánya legyen, kinek mint vezérnek egy szivvel lélekkel szót fogadjanak és engedelmeskedjenek. Vala pedig mindegyik seregben harminczezer fegyveres vitéz a tizedeseken és századosokon kivűl.

  

3. §. A magyarok átkeléséről a Dunán.

 

Megindulván tehát emelt zászlók alatt feleségeikkel, gyermekeikkel és barmaikkal, a Dunán Pest-nél és a szobi réven átkelének, hol egy várat a Duna körűl, mellyben gyűltek volt össze Szvatoplug katonái, kik futással menekűltek, midőn urok elveszett vala, megvívának, mellyben egyebek közt Marót bizonyos igen agg atyjafiát megölvén, mai napig is mesélve azt állítják, hogy az maga Marót volt.

  

4. §. Első kapitány Árpád.

 

Azon kapitányok közt tehát Árpád, Álmos fia, ki Előd fia, ki Ögyek fia volt, a Turul nemzetségből vagyonban gazdagabb s hadban hatalmasabb vala. Azért is ezen Árpád tört ád hadával elsősorban a ruthénok havasain s ő ütötte föl legelsőben táborát az Ung vize mellett; minthogy az ő vérsége a többi scythiai törzsek fölött azon kiváló méltósággal van fölruházva, hogy a seregnek menet közben előtte, visszavonúláskor mögötte jár.

  

5. §. Árpád szállásáról túl a Dunán.

 

És midőn a Dunán átkelve Pannoniába béjöttek, maga Árpád azon helyt üté föl sátrait, hol most Fejérvár városa van telepítve. S az a hely vala Árpád vezér első szállása.

 

6. §. Második kapitány Szabolcs.

 

A másik sereg kapitányát Szabolcs-nak hívják vala ki azon helyen ütött tábort, hol most Csák vára fekszik romokban. Ezen Szabolcstól veszi eredetét a Csák nemzetség.

  

7. §. Harmadik Gyula.

 

A harmadik sereg kapitánya Gyula vala. Ez, miután a többiekkel Pannoniába béjött, utóbb az erdőelvi (erdélyi) részeken lakozott.

  

8. §. Negyedik Örs.

 

A negyedik kapitányát Örs-nek hívták. Ez, mint mondják, a Sajó vize mellékén ütötte föl sátrait.

  

9. §. Ötödik Könd.

 

Az ötödik sereg kapitányát Könd-nek hívták. Ez a Nyír körűl lakott; fiait Kücsid-nek és Kopján-nak hivták.

  

10. §. Hatodik Lél.

 

A hatodik sereg vezére Lél volt. Ez elejétől fogva Galgócz körűl lakván, miután onnan a morvákat és cseheket kiirtotta, utóbb mint mondják többnyire Nyitra táján lakozott. Tőle ered a Szoárd törzs és rokonság.

  

11. §. Hetedik Bulcs.

 

A hetedik sereg vezérét pedig Vérbulcs-nak nevezték. Ez Zalá-ban a Balaton tava körűl szállott meg. Azért nevezték pedig Vérbulcsnak, mert minthogy nagyatyját a krimhildi csatában a németek megölték, s ő ezt mint bizonyos tudta, bosszút akarván rajtok állani, sok németet nyárson süttetett, és a mint mondják olly kegyetlenséggel dühöngött ellenök, hogy némelyiknek vérét is úgy itta mint a bort.

  

12. §. A magyarok morva- és csehországi s karinthiai hadjáratairól.

 

Ezen kapitányok, mint föntebb mondottuk, magoknak lakhelyet és szállást választának, szintugy a többi nemzetségek is, ott választva, hol nekiek tetszett. Miután pedig megtelepedtek, Pannonia elfoglalása után Morva- és Csehországot minden javaitól megfoszták, vezéröket Vratiszlávot ütközetben megölvén. Ez után Karinthiát támadván meg s Laibach várán túl Merania Gottfrid nevezetű herczege és Eberhard herczeg az aquilejai patriárkával szembe szállván velök, egymással keményen vivának, és jóllehet a magyarok közzűl az említett ütközetben sokan elestek, mind a két herczeget megölik, a patriárka futással menekülvén. Azután Karinthiát, Styriát és Karnioliát kifosztván, roppant zsákmánynyal térnek Pannoniába. Konrád császár osztán, a mint népe roncsoltatását meghallotta, a svábföldi Ágosta városába vonula, hogy onnan Magyarországra jőjön a magyarokat megtámadni. E közben azonban Rómában belháború támad és a császár visszatér Rómába.

  

13. §. A bolgárországi és lombárdiai magyar hadjáratokról.

 

Akkor a magyarok kimenvén Bolgárországba ütnek, mellyből számtalan marhát és foglyot hurczolnak ki, diadallal térvén végre meg Pannoniába. Ismét máskor Friaulon át Lombardiába ütnek, hol Luitvárdot, Vercelli város püspökét, Károly császár leghívebb tanácsosát megölvén, egyházából roppant kincset rablának, s csak nem egész Lombardiát földúlván, roppant zsákmánynyal térnek meg Pannoniába.

  

14. §. A magyarok nyúgot-európai hadjáratáról.

 

Ezek után Szászországot, Thüringent, a sváb földet, a Rajnán Mainznál átkelve, keleti Francziaországot és Burgundiát földulván, több egyházakat is lerombolának, és midőn visszajövet a Rainán Constanznál átkeltek, s igen nagy tisztességgel Bavariába értenek, Abach vára körűl a német sereg véletlenül rajtok üte, kik ellen emberűl csatát állván, a németeket nyilaikkal legyőzik; holott is a császár marsalja azaz seregének vezére Scwarzenberg Hertind és vele minél több más nemes fogságba esik. És jóllehet váltságokért megbecsülhetetlen pénzt adtanak, a magyarok őket Regensburg előtt czélba állítva, a kőfalon álló polgárok bámúlatára nyilaikkal nagykegyetlenül átlövöldözik, és igy osztán diadallal és nagy sok zsákmánynyal térnek hazájokba.

  

15. §. Az ágostai veszedelemről.

 

Kevés idő multával osztán a magyarok községe Lélt és Bulcs-ot Németországba küldi, kik is midőn Ágostához érkezének, a Lech folyón túl a réten ütének tábort, a várost éjjel s nappal viadalokkal háborgatva. S miután azt gyors rohamokkal bevenni nem birták, Ulrik püspök és a polgárok a külvárosból megátalkodva nem akarván visszavonulni, a császárhoz követeket küldenek s buzdítják, hogy siessen a város alá, mivel az őket megszálló magyarok sokan vannak ugyan, de nem vigyáznak magokra, úgy hogy nagyon könnyü lesz őket leküzdeni. Megindulván tehát a császár ulmi udvarából s gyorsan és titkon megérkezvén, miután a magyarok állását és seregét kikémlelte, napkelte után három órával, mikor eső esett, rájok rohana és a városhoz közelebb eső egyik seregöket hirtelen legyőzé. Mit látván Lél és Bulcs futásban keresve menekülést hajóba veszik magokat s a Dunán aláereszkednek, hogy Magyarországba meneküljenek. Kiket is Regensburgon átkeltökben fogságba vetvén a császárhoz küldenek, s a császár őket akasztófára itélvén Regensburgban bitófán végeztette ki. Némelyek ugyan mesésen azt állítják, hogy másként végezték őket ki, hogy a mint a császár elé voltak állítva, egyikök kürtjével a császárt agyon ütötte volna: de bizony e mese a hihetőséggel ellenkezik, s a ki illyest hisz, elméje gyenge voltát árulja el; mert a bünös személyeket kötött kézzel viszik a fejedelmek színe elé. Igaz azonban, s a krónikás könyvekben is megvagyon, hogy vakmerőn szitkozódva sérelmesen szólottak a császárnak, mondván, hogy ha őket megöletendi, nemzetéből többé egy fogoly sem élhet, hanem vagy örök rabságra vetik, vagy minden itélet nélkűl megölik. Mi meg is történt. Mert a mint a magyarok meghallották, hogy a császár őket igy ölette meg, valamennyi német foglyot, még az asszonyokat és csecsemőket is, húszezerig valót leöldököltek.

  

16. §. A magyarok másik csapatának diadaláról.

 

A másik sereg pedig, melly Ágostától távolabb vala, a mint megértette, hogy a császár bajtársaikra ütött, egy erdőbe gyülekezék, és a mint megtudta, hogy a császár serege elszéledt, népe nagyobbik csapatát, melly a Rajna felé tart vala, űzőbe vevé, s a mint e sereget a mezőn nyargalva beérték, az mint a méh egyszerre egybe tódula, mellyet is nyilaikkal lövöldözve se megszállani se visszavonúlni nem hagyának, kik is végre magokat mintegy elhalva a magyarok kezébe adták. Kiket is a mint elfogtak, mindnyájoknak fejöket vették, bajtársaik toráúl. Valának pedig katonák és pajzshordók, kiknek fejét vették, mintegy nyolczezeren.

  

17. §. A magyar had diadalmas visszatértéről.

 

Innen osztán megindulván a Duna vizén Ulmnál átkelének és a fuldai monostorhoz érének, abból nagy kincset rablának, és azután az egész sváb földet földúlván, a Rajnán Wormsnál átkelének s ott két herczegre t. i. a lothringenire és a svábföldire akadának, kik igen nagy sereggel jöttek ellenök; kiket legyőzvén és megszalasztván, azután Francziaországba menének, hol a keresztyéneken és szerzeteseken erős üldözést követtek el. Onnan osztán megindulván s a Rodanus (Rh˛ne) folyóig menvén, két várost, tudniillik Segusát és Taurinát kirablának az olaszországi havasokon át véve útjokat, és midőn Lombardia síkját meglátták, sebes nyargalva sok zsákmányt rablának s így térnek végre vissza hazájokba.

 

18. §. A németek szövetkezéséről a magyarok ellen.

 

Miután pedig Lél és Bulcs mint föntebb el van mondva, elveszett, a had elhallgatott s nem ment többé Németországba: mert Franczia- és Németország egy szivvel lélekkel megegyezett, hogy egymással egyesűlve a rájok menő magyaroknak mind halálokig ellen álljanak. Azért is a magyarok Alemaniába menni István király idejéig mindig haboztak volt, ne hogy nyúgot népe egyesűlten támadjon rájok.

  

19. §. A konstantinápolyi hadjáratról s Botond bajvívásáról.

 

Miután pedig Olaszország néhány tartományát kirablották, öt esztendeig meg sem mozdúltak, végre Bolgárországba menvén Idropoliszig jutának, s midőn látták, hogy nem jön sereg ellenök, Konstantinápolyig menvén, annak fala mellé szállának. Akkor egy óriás nagy görögöt küldenek ki, ki azt kivánja vala, hogy két magyar birkozzék vele, ekként kiáltozva, hogy ha mind a két magyart földhöz nem veri, akkor Görögország a magyaroknak adót fizetve hódoljon. S minthogy azon görög a sereget igen bosszantotta, egy Botond nevezetű magyar áll ki vele birkozni; s a mint a küzdő tér elkészűlt, bárdját, mellyet hordani szokott vala, ragadva, a város réz kapujához rohana, s abba bárdjával egy csapásra, mint mondják, ollyan rést vága, hogy a görögök azon kaput mint csudát nem akarták kiigazitani. S a mint ezt megtette, a viadal terére fegyvertelenül kiáll, s a magyarok lóháton, a görögök a kőfal bástyáira mint nézők egybegyülekeznek. A mint osztán a görög a városból kijött, hogy a viadal terére menjen, látja hogy Botond egymaga áll küzdeni készen s kiálta neki: miért nem veszen maga mellé másik magyart segítségűl? Akkor Botond rá rohanván mint mondják úgy megragadta, hogy alig telt a bírkozásban egy kis óra, a görög úgy földre terűlt, hogy semmi módon nem birt többé fölkelni. Minek láttára a görög császár s a görögök többi nagyai, a császárné is úrasszonyaival a falról eltávozva palotáikba vonulának, nagy szégyennek tartva, a mi történt vala. És jóllehet az így földhöz vágott görög törött karral életben maradt, csakugyan ezen viadal lőn oka halálának. A magyarok tehát a viadal dicsőségét megnyervén, követeket küldenek a görögökhöz az adót követelni, kiknek, mint mondják, a császár mosolyogva egy szót sem válaszolt. Akkor a magyarok vezérökkel Taksonnal tanácsot tartván, azon helyről megindulván egész Görög- és Bolgárországot fosztogatva, azokból aranyat, gyöngyöket, drága köveket, számtalan foglyot és töméntelen barmot rablanak s úgy térnek meg osztán vígan Pannoniába. Ez volt ugyanis az utolsó rablás, mellyet a pogány valláson lévő magyarok elkövettek. A magyarok községe tehát kapitányaival vagy vezéreivel, kiket időnként szokott vala tenni, Gyeics vezér idejéig egyszer s másszor illy zsákmánylásokat és veszedelmeket ejtett e világon.

  

II. FEJEZET.

 

Magyarország története szent István királytól Aba haláláig.

 

 1. §. Szent István királyról.

 

Úr születésének kilencszázhatvanhetedik esztendejében nemzette Gyeics vezér, isteni szózat által előre megintve, Szent István királyt. Mihály, Gyeics testvére, pedig nemzette Vazult és Szár Lászlót, István király pedig nemzett több fiút, de egyet, isten és emberek előtt mindnyájánál kedvesebbet nemzett, Imre nevezetüt. Szent István királyt tehát megkoronázzák s ő, miután Koppány vezért megölte s anyai nagybátyját Gyulát feleségével és két fiával Erdélyből Magyarországba hozta s Erdélyt Magyarországhoz csatolta, ezután Keánnal a bolgárok és szlávok fejedelmével hadakozott, kit legyőzvén kincseiből a boldogságos szűz székes-fejérvári egyházát, mellyet ő alapított, nem múlasztá el gazdagítni. Minekutána pedig az Úr szent István királyon irgalmasságát megsokasította s uralkodása alá vetette sok nemzet népeit, elhatározta, hogy az ország koronáját letéve e világ pompáiról lemond, és a világi gondoktól szabadúlva egyedűl isten szolgálatjára szenteli magát, s föltette magában, hogy az ország koronáját fiának Imre herczegnek fogja adni. Szent István király ugyanis tudományos, természetes észszel is istentől megáldott férfiú vala, valamint Imre is. Midőn azért a szentséges atya a kormány vezetésének gondját szentséges fiára szándékozik vala bízni, a herczeg hirtelen halállal meghala. Siratá tehát atyja vigasztalhatatlanúl egész Magyarországgal és a szertelen fájdalom és szomorúság miatt betegségbe esék, mert lábfájás is kinozza vala, különösen a miatt, mert véréből senki sem vala méltó, hogy az ország koronáját fölmagasztaltassék és a ki a keresztyén hitben olly ujdon nemzetet abban megtarthassa. E közben azonban kezde testi erejében rögtön hanyatlani, és érezvén, hogy bágyadtság nyomja, sietve külde követeket, kik Vazult, nagybátyja fiát, a nyitrai tömlöczből hozzák ki, hogy őt maga után a magyarok fölé királylyá tegye. Mit Gizella királyné meghallván s pártosaival tanácsot tartván, elküldé udvari emberét Seböst, hogy a király követét megelőzve Vazul szemeit vájja ki, füleit olvasztott ólommal öntse be, s azután fusson Csehországba. Kit is osztán a mint király követe eléje vezetett, keservesen síra a király a megtörtént eseten. Magához hivatván azért Andrást, Bélát és Leventét, Szár László fiait, tanácsolá nekik, hogy sietve fussanak Csehországba. Szent István király pedig uralkodásának negyvenhatodik esztendejében a boldogságos szűz fogantatásának napján az úrhoz költözött. Eltemettetett Fejérvártt a boldogságos szűz egyházában. A magyarok kobza tehát rögtön siralomra válta, s az egész ország népe nagy kesergéssel siratá olly igen szent királyát. Ifjaik és szűzeik gyászba öltözve három esztendeig tánczba nem eredtek.

  

2. §. Péter király dölyféről.

 

Gizella királyné pedig a gonoszok tanácsából húga fiát, a velenczei Pétert, kinek atyja a velenczeiek herczege volt, tevé királylyá a magyarokon, hogy kénye kedve szerint teljesíthesse akaratjának gerjedezéseit, s hogy Magyarország, szabadságát vesztve, a németek alattvalója legyen. S miután Péter uralkodni kezdett, a királyi méltóság minden szelidségét levetkezé, és német dühösséggel tombolva az ország nemeseit megveti vala, az ország javait a németekkel és olaszokkal fönhéjázva és telhetetlen szívvel falván. Az erősségeket, várakat, és az ország minden méltóságát a magyaroktól elszedvén németeknek és olaszoknak osztja vala. De szerfölött kicsapongó is vala, s inasai féktelen bujaságukat csúfosan űzve, a magyarok nejeit és leányait, a hol csak Péter király járt s kelt, erőszakosan megfertőztetik vala. Nem is volt azon időben senki biztos felesége s leánya tisztasága felől Péter király udvari népének incselkedései miatt. Látván tehát az ország főpapjai és nemesei nemzetök bajait, mellyek a törvény ellen történnek vala, közönséges tanácsból kérék a királyt: parancsolja meg embereinek, hogy olly útálatos viseletökkel haladék nélkűl hagyjanak föl. A király azonban kevélységének dölyfében fölfuvalkodva és megdühödve, gonoszságát, mellyet szívében rejtegetve hord vala, egész méreggel kiönté a világ elébe, így szólván: “Ha darab ideig egészségben maradok, valamennyi birót, tekintetes urat, századost, országnagyot és méltóságot németekből és olaszokból teszek, és Magyarország földjét idegenekkel töltve be a németeknek adom birodalmúl.” Ez volt tehát a visszálkodás szűlő oka Péter király és a magyarok között.

  

3. §. Aba király uralkodásáról és haláláról.

 

Tehát Péter uralkodásának harmadik esztendejében az ország nagyai és nemesei a püspökök tanácsára egybe gyülekezének Péter ellen, szorgosan keresve ha valakit találhatnának a királyi nemből, ki alkalmas lenne az országot kormányozni s őket Péter zsarnokságától hatalmasan megszabadítani. S minthogy az országban illyet semmi módon nem találhattak, magok közzűl egy Aba nevezetű ispánt, szent István király húgának férjét, tették királyukká. Aba király osztán összegyüjtvén a magyarok seregét megindula Péter ellen harczolni. Látván Péter, hogy a magyarok segitségétől elesett, Henrik császárhoz futa Bavariába, hogy magának segítséget kérjen. Miután tehát Pétert az országból kikergették, a magyarok azon zsarnokokat, kiknek tanácsából nyomorgatták vala őket, fölkeresék, s közzülök egyet darabokra vagdalának s két fiának szemeit kiszúrák, másokat vas mangorlókban törének össze, némelyeket agyon kövezének, Sebösnek pedig, ki Vazul szemeit kiszúrta volt, kezét lábát kerékben törék s úgy veszték el. Aba osztán királylyá szenteltetvén, Péter rendeleteit eltörölve a magyarok törvényeit parancsolá megtartani.

Aba királyságának osztán harmadik esztendejében Péter király Henrik császárral alá szálla, igen nagy sereget vezetve Aba ellen. Mit midőn Aba megtudott, követeket küldvén a császárhoz, megkisérté, ha tudna-é vele békét kötni vagy teljességgel nem: a császár azonban válaszában ellenségének mutatá magát. Megértvén hát Aba, hogy a császár vissza ügyekszik Pétert a magyarok közé állítani, megbosszankodva rá ronta Austriára és a Trense vizéig rablá s azután megtére. Karinthiába is küldvén azután sereget rablani, azt mondják, hogy a mint onnan rakodtan tértek vissza, Gottfried austriai őrgróf Pettau táján rajtok ütvén zsákmányukat elvette. Akkor ugyanis Austriának nem voltak herczegei hanem őrgrófjai. S minthogy ekkor a császár Kölnben mulatott, meghallván, hogy a magyarok ok nélkül fosztogatták a németeket, Németország fejedelmeivel tanácsot tarta, miként torolja meg a magyarok által okozott sérelmeket hasonló sérelemmel. Azért is roppant hadjáratot indíta és Ratiszláv cseh fejedelem tanácsából a Duna éjszaki partján jöve Magyarország határához. Aba király és a magyarok követei osztán igérik vala a császárnak, hogy mindenben eleget tesznek, csak Pétert királyuknak nem fogadják el, mit a császár végbe vinni szerfölött áhít vala. Mert esküvel kötelezte volt magát neki, hogy Magyarország királyságába ujolag behelyezi. Minthogy azonban a magyarok Pétert nem fogadák el, a császár, miután ajándékokat küldtek és hitet adtak, hogy a fogoly németeket szabadon visszaeresztik hazájokba, a lothringeni herczeg tanácsát követve s még inkább csábittatva az ajándékok által, megtére Bizanciába, Burgundia városába.

Ettől fogva tehát Aba király bátorságot véve garázda kezde lenni, s a nemeseket megvetve kevélyen dühöng vala a magyarok ellen, valamint az esküszegést is semmibe veszi vala. A magyarok osztán ezt tőle tűrni nem akarván összeesküvének, hogy őt halálra szánják és megöljék. De valaki elárulá szándékukat, s kiket közzűlök Aba elfogathatott, birói vizsgálat nélkűl megöleté, mi kiváltképen legfőbb veszedelmére vált. Behívata ugyanis ötven embert egy házba tanácskozni, s oda rekesztetvén őket, a nélkűl hogy vétköket bevallották, a nélkűl hogy törvényen marasztattak volna, fejöket szedeté. Miért is Szent Gellért csanádi püspök az egyházi törvény szigorúságával dorgálván a királyt, megjósolá hogy veszedelem fenyegeti. Akkor a magyarok közzűl néhányan a császárhoz futván kikelének Aba ellen, mondván hogy esküjét megszegni semmibe sem veszi, s a nemeseket, kik királylyá tették volt, megveti vala. Kiknek mondá a császár: tehát vissza kell adnia a foglyokat s a károkat meg kell térítnie. A császár tehát a magyarok tanácsán fölbátorodva bajor és cseh sereggel Austriába mene, titkolva hogy Magyarországba be fog törni, sőt tettetve hogy Abával egyezkedik. Ekkor Aba király követei szünetlen követelik vala a császártól a magyarokat, kik a császárhoz szöktek volt, vádolva mondván, hogy azok rablók és orvok s a császár és a magyarok közt a háború főfő gerjesztői, azért is az illy gazság koholóit Aba király kezébe ki kell adni. Mit tenni a császár semmi módon nem igérkezett. Tehát gyorsan előnyomulva Magyarország határaira üte, Sopronon át törve bé: de midőn Babót-on át akart vonúlni, a vizek miatt nem lehetett. A magyarok tehát kik a császárral és Péter királylyal valának, a császár seregét fölvezeték a Répcze folyó mellett, s egész éjjel lovagolva nap keltekor mind a két folyón könnyű gázlón átkelének. Aba király pedig Ménfőnél szálla vele szembe roppant sok fegyveressel, igen bizakodva győzedelmébe, mivel némely bajorok jelentették volt neki, hogy a császár kevesed magával jött. S a mint beszélik, Aba királyé lett volna a győzelem, ha csak némely Péter barátságában megmaradt magyarok zászlaikat földre nem dobták s meg nem futamodtak volna. Tehát hosszan és erősen folyt csata után végre is, isten segítségébe bizva, a császár diadalt nyere. Aba király pedig a Tisza felé futa s a magyarok, kiknek uralkodtában vétett vala, egy faluban, egy ó veremben megölik s egy egyház mellé eltemetik. Néhány év mulva, midőn testét a sírból kiásták, szemfedőjét és öltözetét rothadatlan és sebhelyeit begyógyúlva találták, s eltemették osztán testét tulajdon monostorában. A németekből azonban abban az ütközetben számtalan húllott el. A honnan azon helyet, hol a csata történt, mai napig Florumpajornak, a mi nyelvünkön Veszsz némöt-nek hívják.

 

 

III. FEJEZET.

 

Aba halálától I. András haláláig.

 

 1. §. Péter király visszaállításáról.

 

A császár, miután diadalt nyert, Székes-Fejérvárba szálla, hol Péternek az országot visszaadá, s így osztán megtére Regensburgba. Péter király pedig és a magyarok, kik őt az országba visszahozták, ismét erőre és hatalomra kapva garázdák kezdének lenni. Miért is az egész magyarság szorgosan ügyel vala, hogy Pétert elkergetve miképen hozhatnák vissza Szár László fiait. Míg ezek így történtek, András, Béla és Leventa Csehországból Lengyelországba átmenvén Miska lengyel fejedelem által barátságosan lőnek fogadva. Hol Bélának, miután a pomerániai herczeget párviadalban legyőzte, Miska nejűl adá leányát. Mit András és Leventa nehezen szívelvén, ne hogy az ő becsületéből éljenek Lengyelországban, átmenének Ruthéniába. S midőn ott őket Lodoméria fejedelme, Péter király miatt, nem fogadta bé, onnan a kúnok földjére menének. Kik is azt hivén, hogy országukat kémlelik, elvesztésökön gondolkoztak, de miután egy magyar rab rájok ismert, azontúl igen jól bántak velök. E közben pedig Péter király a magyarokat előbbi sanyargatással kezdé terhelni. Akkor Csanádon mind egybejövének s tanácsot tartván köz értelemmel Szár László fiaiért küldenek, hogy jőjenek vissza az országba.

  

2. §. A magyarok fölkeléséről, Péter haláláról.

 

Kik is midőn, a milly titkon csak lehetett, Pestre megérkeztek, a három testvér hirnökei mindjárt azon éjtszaka Péter király udvarába nyargalva kikiáltják, hogy minden németet és olaszt, akárhol találják, le kell ölni, és a pogány vallást vissza kell venni. Reggelre kelve tehát tudakozódván Péter a dolog okáról, mint bizonyost tudá meg, hogy bent vannak Magyarországon. És jóllehet rettentő fájdalom érte, magát vígnak mutatja vala. Aztán titkon embereket külde, hogy foglalják el Fejérvárt: de terve kitudódván, a magyarok mindenhol kezdének lázadni, egyszerre öldökölvén a németeket és olaszokat, még az asszonyoknak, gyermekeknek és azon papoknak sem kegyelmezve, kiket Péter tett vala prépostokká, plébánosokká és apátokká. S miután Péter Fejérvárba nem mehetett bé, futásnak eredve Mosony felé mene, hol, mint mondják, sereg indula ellene. Eltérve tehát onnan is, sietve Fejérvár felé lovagola; mert a polgárok izenték vala, hogy jőjön vissza s a várost neki adják. S a mint Fejérvár körűl egy faluba érkezett, a sereg hirtelen körülvevé, hol is fogságba jutván szemeit kiszúrják. S jóllehet életben marada, lelke fájdalmában életét végezvén Pécsett temetik el, mellyet mint mondják ő alapított.

  

3. §. I. András megkoronáztatásáról.

 

A három testvért osztán, a mint Fejérvár városába bementek, valamennyi püspök, nemes, és az egész nép igen nagy dicsőséggel fogadá. S Andrást, mint idősebbet, az ország trónjára emelik. Némellyek ugyan azt állítják, hogy ezen testvéreket Vazul vezér egy Táton nemzetségbeli leánytól s nem törvényes házasságból nemzette s hogy ezért kapta volna azon jöttment Táton nemzetség a nemességet: ez nyilván mendemonda és nagyon rosszúl beszélik, mert a nélkül is nemesek és Scythiából erednek. Miért is azok a testvérek Szár László fiai.

 

 4. §. Szent Gellért vértanúságáról.

 

Mi közben tehát ezek történtek, Gellért csanádi püspök, kit a magyarok Pesten egy hegyről kocsijával együtt letaszitottak, vértanúi koronát nyer: ki előbb barát volt a rosatei apátságban, melly Aquiléja terűletén esik; azután Pannoniába jővén Bélben sokáig remetéskedett.

  

5. §. András király háborújáról Henrik császár ellen.

 

Miután tehát András az ország koronáját fölvette, a bajorokkal, csehekkel és lengyelekkel mint mondják hadat folytatott, kiket harczolva legyőzvén, mint mondják, három évig adófizetőivé tett. Miért is Henrik császár Bodajkig lejővén öt hónapig ostromolta Fejérvár városát, hol végre erejében és hatalmában, mint mondják, úgy megfogyatkozott, hogy németei és olaszai sátraikban éjtszaka magokat elevenen eltemették; mert a magyarok a sötétben táborukba nyomulva nyilaikkal kegyetlenűl öldöklik vala őket. Végre a császár megbánva dolgát, András királytól és a magyaroktól bocsánatot kezde kérni, úgy hogy minden terhét Magyarországon hagyja lovain kivűl, és esküt tesz, hogy soha sem maga sem utódai Magyarország ellenségei gyanánt Magyarországba nem lépnek s addig Bodajkról lábát sem vonja ki, míg leányát Zsófiát, kit előbb a franczia király fiának jegyzett volt el nagyerős esküvéssel, Németországból elhozatva nőűl nem adja Salamon királynak. S a király tanácsot tartván mint mondják kegyelmesen megengedett neki. Ki is táborát meginditván, legelsőben bizonyos hogy a Bársonyos hegyen szálla meg. Mivel pedig emberei éhen szomjan el valának alélva, azon helyen a király ételt italt nagy bőven szolgáltata nekik, mellytől legnagyobb részök megmámorosodék. S midőn a császár őrei látták, hogy a magyarok semmire sem ügyelve nyargalásznak ide s tova, azt hitték hogy a szerződés alatt csel lappang, mit a seregnek tudtúl adva mondák, hogy a magyarok üldözésökre jöttek. S jóllehet sokan, betegen bádgyadtan, zsellye-székekben bársony vánkosokon heverve vitették magokat, oda hagyva zsellye-székeiket és bársony vánkosaikat lóra kapának, s napkeltekor Örs falu alá érének. S a mint a várnagy, ki a kapuban vala, észre vette, hogy fegyveres nép, az ország útról letérve, vad járhatatlan ingoványokon vonúl keresztűl, embereivel fegyvert ragada, s a mint az átkelő csapatot messziről szemmel tartva kiséré, a betegek, kik zsellyeszékeiket és bársony vánkosaikat a Bársonyos hegyen hátra hagyva lóháton jöttek, szekerekre kapva hajtatnak vala az ingoványokon keresztűl. Kiknek csatlósai, a mint mögöttök a várnagy csapatát megpillantották, ott hagyva a kocsikat s a kocsikon uraikat, a mint csak tudtak úgy elfutottak. Akkor a parasztok rajtok ütvén a kocsikat elszedve az urakat a kocsikon leöldöklék s testeiket a vizbe hajigálák. Melly betegekben némellyek lovagok, mások grófok s néhányan őrgrófok valának. A honnan azon gázlóban, midőn a viz kiszárad, mai napig is lópatkókat, kardokat s több efféléket szoktak találni. A hegyet pedig az igy ott hagyott bársony vánkosokról nevezte a föld népe Bársonyosnak.

 

6. §. András király haláláról.

 

Szent István király halálától tehát tizenegy esztendő és négy hónap telt el András uralkodásának első esztendejéig. E közben Péter uralkodott első és másod izben hatodfél esztendeig, Aba pedig uralkodott három esztendeig. András osztán öregségében elgyengülve uralkodásának tizenkettedik esztendejében fiát Salamont még kis gyermek korában királylyá tette, testvére Béla és fiai, tudniillik Gyeics és László megegyezésével; maga pedig elhala uralkodásának tizenötödik esztendejében, és eltemeték tulajdon monostorában Tihanyban fiával Dáviddal.

 

  

IV. FEJEZET.

 

I. Béla királytól V. István haláláig.

 

 1. §. Béla királyról.

 

Ez után uralkodott Benin Béla. Kinek uralkodása alatt a magyarok a hitet és keresztséget elhagyták, esztendeig tévelyegvén a hitben, ugy hogy sem pogányoknak sem keresztyéneknek nem látszának, azután azonban tulajdon szántokból a hithez ragaszkodának. Ez minden vásárt adásvevésre szombat napra rendele s országa területén byzanti aranyakat hozata forgásba, mellyeket igen kis ezüst dénárokkal, tudniillik negyvennel, kellett beváltani. A honnan mai napig negyven dénárt aranynak hivnak, nem mintha aranyból volnának, hanem mivel negyven dénár ér vala egy byzanti aranyat. Uralkodott pedig két esztendeig s a harmadikban mult ki e világból, és a maga Szögszárd nevű monostorában temették el. ő ugyanis szár (kopasz) és szög (barna) szinű vala, miért is monostorát arról nevezve, a millyen testi tulajdonságú maga vala, igy parancsolá hivatni.

 

 2. §. Salamon királyról.

 

Végre Salamon, László és Gyeics közt nehéz meghasonlás támad, a hazai fiai egymás közt megoszlanak. Némellyek ugyanis Salamonnal, mások Lászlóval és Gyeicscsel tartának. Salamon király osztán ipát a császárt László és Gyeics ellen Nyitrán át igen nagy sereggel behozza. Ki Váczra érkezvén, miután László seregét megszemlélte, magát betegnek tetteté és Pozsonyon át Austriába visszatére, csehekből és bajorokból elegendő segítséget hagyván Salamonnak. A császár visszatértével osztán megtörtént az ütközet köztök Monyoród-nál. S hát aztán? Salamont legyőzik, a németeket és cseheket leverik. S a mint Salamon látta hogy őt és hadait legyőzték, futásnak erede, a Dunán Szigetfő-nél átkele, s onnan osztán Moson-ba vonula. A monyoródi ütközetben pedig nem csak a németek és csehek hullottak el, hanem az ország katonaságából is a nagyobb rész elveszett Salamon tehát unokatestvéreitől félve egész családostól Styriába mene, hol is családját az admonti monostorban hagyván, Mosonba visszatére, ujolag sereget akarván gyüjteni. De miután ügye napról napra alább szállt, amazoké pedig szerencsés előmenetelt nyert, megzavarodva visszatére a császárhoz, hogy segítséget kérjen. S jóllehet katonaság fizetésére bőséges pénzt ada ki, a németek a magyaroktól féltökben nem akarák elfogadni. Miért is minden reményét vesztve visszatére Admontba a királynéhoz, kivel néhány nap együtt lakván, onnan barát ruhában Fejérvárra mene. S midőn bátyja László a boldogságos szűz egyháza csarnokában saját kezével alamizsnát osztogata, ő is, úgy mondják, kapott közöttök. Kit is, a mint rá tekintett, László mindjárt megismere, s az alamizsnaosztásból megtérve szorgalmatosan kerestete, nem azért, hogy ártani akart volna neki; ő azonban, rosszat tévén föl felőle, eltávozék onnan az Ádriai tenger felé, hol is Póla nevű városban haláláig igen nagy szegénységben, vezeklésben tölté életét. Ott is fekszik eltemetve, mert haláláig soha vissza nem tért feleségéhez. Felesége Zsófia királyné pedig nagy lelki tisztaságban maradván követei által gyakran látogattatja vala férjét, küldvén neki költséget, a mint kaphatott, egyszersmind hivogatván is, hogy méltóztatnék őt haláláig meglátogatni. Ki is, jóllehet szándékában vala, roppant szegénysége miatt  szégyenelve magát, vonakodék elmenni. S midőn neje megtudta, hogy elhalálozott, jóllehet Németország sok fejedelme akart volna vele házasságra lépni, mind megvetve, a mi világi java vala eladatván a szegényeknek osztogatá, maga pedig apáczává lőn, s igen szigorú életet élve költözék az Urhoz. S az említett monostorban temettetve, mint szentet tisztelik.

  

3. §. I. Gyeics királyról

 

Salamon után pedig Gyeics uralkodék három esztendeig, és meghalván eltemeték Váczon, mellyet, mint mondják, ő alapitott.

  

4. §. Szent László királyról.

 

Gyeics után pedig uralkodék László harmincz esztendeig és három hónapig: Váradon nyugszik. Ennek idejében tehát a magyarok nagy ellenségeit, a besenyőket, kik Magyarország rablása után megfutottak, Erdélyben, Kerlés nevezetű hegynél elérik, s László király és a magyarok úgy meggyőzik, hogy, a mint mondják, egy sem maradt életben közzűlök.

  

5. §. Kálmán királyról.

 

László halálával pedig utána Gyeics király fia Kálmán uralkodék tizennyolcz esztendeig, kinek teste Fejérvártt fekszik. Ez egyébiránt főpap vala, s onnan áttéve koronázták királynak. Könyves Kálmánnak is hívták, azért mert könyvei valának, mellyekben mint püspök olvasa vala a maga óráin. Ez Dalmátországba sereget küldvén megöleti Pétert, kit a magyarok, a mint velök a Gozd nevezetű hegyek közt szembe szállott, az említett hegyek közt meggyőzének és megölének. A honnan azon hegyeket magyarúl mai napig Pétör gozdjá-nak nevezik. Mert ezen király széke és trónja Tenén városában vala. Ezt tehát megtévén s Dalmátországot meghódítván, gályákat, hajókat és dereglyéket fogada a velenczeiektől, magyar sereget küldvén azokkal Apuliába, hol Monopoli és Brindisi városokat elfoglalák, némelly polgáraik a velenczeiekhez hűségben maradván. S miután azon városokat a velenczeieknek hagyták birni, Apulia síkját némelly helyeken sebes nyargalva feldúlván, abban három hónapig maradának. Végre a hajókhoz visszajövén a tengeren megtértenek Dalmátországba, magyar kapitányt s a magyar király zászlaját ott hagyván a velenczeiekkel. Melly városokat azután Vilmos Siczilia ifjabb királya a pisaiak segítségével nagy költséggel bajosan foglalt vissza.

 

 6. §. II. Béla királyról.

 

Kálmán után pedig Béla uralkodik tizenegy esztendeig s két hónapig. Fejérvárott van eltemetve.

  

7. §. II. Gyeics királyról.

 

Béla után pedig Gyeics uralkodék húsz esztendeig, végre meghal s eltemetik Fejérvárott.

  

8. §. III. István, II. László és IV. István királyról.

 

Ez után uralkodék István tizenegy esztendeig, kilencz hónapig. Kinek uralkodása alatt László herczeg bitorlá az országot és koronát fél esztendeig. Fejérvártt van temetve. Ez után testvére István bitorlá a koronát öt hónapig és öt napig; végre legyőzik, melly ütközetben az ország több nemeseit leölik. Maga pedig az országból kiűzetve végre Zimonyba jöve s ott végzé életét. Fejérvártt nyugszik.

  

9. §. III. Béláról.

 

Ez után uralkodék görög Béla, kit Becsa és Gregor a görög császárnál hosszacskán tartott. Ez az orvokat és rablókat üldözte, s ez hozta bé szokásba a folyamodványnyal való szólást, mint a római s a birodalmi udvarnál szokásban van. Fejérvártt fekszik temetve.

 

10. §. Imre királyról.

 

Béla után uralkodott fia Imre.

  

11. §. II. András királyról.

 

Ez után uralkodott András hatalmas és dicső király. Ez a szent földet megjárta, hol az összes keresztyén fejedelmek kapitányukká választották, s a babiloni szultán seregét a magyarokkal és székelyekkel megszalasztotta, és az assziriabeliek s más nemzetek által népével együtt nagy tisztességgel lőn fogadva. Onnan igen nagy dicsőséggel tért meg Magyarországba.

  

12. §. IV. Béla királyról.

 

Ez után uralkodott fia Béla, ki a minorita barátoknál Esztergomban van eltemetve. Ennek idejében a mongolok vagy tatárok három oldalról beütnek Magyarországba ötszázezer fegyveressel, ezen kivűl lévén még negyvenezerig való századosuk és tizedesök; kikkel a nevezett király a Sajónál szembe szállván, a mongolok legyőzik, Urunk születésének ezerkétszáznegyvenegyedik esztendejében; hol az ország csak nem egész katonasága tönkre jutott, maga Béla előlök a tengermellékre szaladván. S miután a tengermellékről visszatért, Fridrik austriai herczeg haddal támada rá, kit Bécs-Ujhely előtt a magyarok láncsával mellbe szúrva elvesztének.

  

13. §. V. István királyról.

 

Azután fia István király uralkodott, ki Csehország Ottokár nevű királyát, a mint tudniillik cseh, osztrák, steier, brandenburgi és más vegyes hadakkal ellene jött, a Rábcza folyó mellől dicsőségesen kiverte. Ez Bodon városát is urodalma alá hajtá, s míg élt, a bolgárok urát engedelmességre kényszeríté. Végre e világból elköltözvén, a boldogságos szűz szigetében az apáczák kolostorában nyugszik temetve.

 

 

V. FEJEZET.

 

IV. László király dolgairól (1272—1282).

 

 1. §. László király háborúja Ottokár cseh királylyal.

 

Ez után uralkodik fia harmadik László. Ezt ugyanis, az Úr úgy rendelvén, még gyermek korában koronázták az ország királyává. Tehát ennek idejében Ottokár cseh király, ki a német birodalom jogából erőszakkal és igaztalanúl sokat bitorolt honnan erőt és hallatlan hatalmat merített, Magyarország szélein különböző helyeken igen nagy vidéket dúlt vala fel; miért rajta László atyja méltó boszút még nem állott, mivelhogy véletlen halála előbb meglepte vala. Miután azonban időközben Németország fejedelmei a frankfurti gyűlésen Rudolf habsburgi grófot királyukká választották, ugy hogy a birodalom igazait, mellyek el voltak foglalva, tartozzék visszavenni, ő, mint a birodalmi hűbérek visszaszerzője, legelsőben is Austriába mene, mellyet Ottokár megtámadott és birt vala. S miután Bécsben hosszasabban űlt és jogait a cseheken követelte, a cseh király olly töméntelen, nagyerős sereget külde ellene, hogy Németország fejedelme kételkedik vala tulajdon erejével ellene állani. Miért is tehát Magyarország nagyságos királyát, mint a katholika anyaszentegyház fiát, kiváná alázatosan segítségére, örök barátságra kötelezvén azért magát nekie; hozzá tévén azon fölül, hogy a király ebben a római szentegyháznak is legnagyobb szolgálatot látszatik tenni: ő maga pedig, bármikor megkeresendi a magyar király, hasonló segítséggel tartozik nekie szolgálni. Minthogy pedig László, Magyarország királya, lelkében és szivében rejtegeti vala Ottokár vakmerő dölyfét, melylyel atyja ellen s ő ellene tört, mivelhogy gyenge korú s testi erejű vala, elhatározá magát, hogy a németországi fejedelem kérelmének eleget teszen. Megindulván azért Fejérvár városából mint Mars fia, kinek csillagzata fogantatása és születése napjától fogva neki bátorság és más természeti erények dolgában erőt s gyarapodást szolgáltat, a legfelségesebb isten hatalmában és ősei tudniillik szent István, Imre és László királyok és szentek fogadásaiban híve s közbenjárásaikba bizakodva, a királyi felség zászlaját felemelve, seregével Marchegg-nél Rudolfhoz csatlakozék, ki jövetelét és segítségét, mint az istenét, úgy várja vala. Mivel pedig Rudolf hadi népe nehezebb féle fegyverzete miatt nehéz mozgású s olly roppant sokaságnak, mellyet hirlenek vala hogy Ottokár vezet ellenállni igen megréműlt vala, azért is ellene menni s mozdulni kételkedik vala. Látván és megértvén ezt László király, Ottokár elébe vonúl, ki Stillfried vára körűl a Morva vize mellett, csatára sietett és készen állt, s a cseh sereget minden felől körűlkeriti. Kiknek lovait és magokat is a király magyarjai és kúnjai nyilaikkal sebzve úgy háborgatják, hogy Milot, Ottokár katonaságának vezére, kiben a sereg nagyja leginkább bizik vala, a magyarok rohamait és nyilait kiállani nem birva, embereivel megszalada, s utána a lengyel zsoldosok bomlott seregben futának a csehekkel együtt, a kúnok ezen csaták közben a cseh király és serege podgyászait és fegyverneműit fosztogatva zsákmányra hányván. Ezen csatában tehát Ottokár királyt, a mint a sereg közt eszeveszetten ide s tova bolyong, elfogják és megölik. Fiát Miklós herczeget pedig foglyúl hozzák Magyarországba a többi fogoly bárókkal, grófokkal és számtalan vitézekkel együtt. A halottak számát az említett ütközetben egyedűl a mindentudó isten tudta volna megbecsülni. Rudolf Németország s a rómaiak királya pedig embereivel csak áll vala, nézve mi történik. E diadal után tehát a német király László királynak megköszöné, hogy általa az nap Austria és Stiria neki vissza lőn szolgáltatva. S igy Magyarország királya László diadallal megtére, a német király Austriában maradván.

Ez ugyanis László királynak első győzedelme, mellyet isten kegyelme neki még ifjusága korában ada, melly hadjáratban azon nap a Bastech nemzetségéből eredő Renold gróf, Renold fia, tartá a király zászlaját emberűl, és hatalmasan; testvérei András, Salamon, László, s Magyarország más nemesei, mint az ég csillagai számtalan, a király úr mellett állván. Hogy tehát emlékezetben maradjon László király illy dicsőséges és diadalmas győzedelme, a csehek, lengyelek és morvák szégyenére és örök gyalázatára paizsaik és zászlaik a fejérvári egyházban, az ország székes helyén, a falra függesztve örökre fennmaradnak.

   

2. §. László király másik harczáról a kúnokkal.

 

Más csudálatos ütközete is vala László királynak a kúnokkal fiatal korában, mellyet az előbbeni ütközethez hasonlíthatni. Midőn ugyanis a kúnok, kiket a király kegyes emlékű nagyatyja Béla király hozott be elsőben, utóbb mint a fövény elszaporodtak, magának Béla királynak is forgott eszében, hogy őket vármegyénként elszéleszsze, de soha nem bátorkodott megtenni, attól tartván hogy az országnak általok sérelme származik. S azt mondják, hogy ugyanezt gondolta felőlök atyja, jó emlékezetű István király is, s az említett óvakodás miatt vonta vissza szándékát. De a dicső, lelkes és nagyratörő László király, megtudván hogy közöttök ellene hütlenséget koholnak, úgy vonula ellenök hadakozni, hogy azon csatában keményen legyőzetvén, sokan fogságba jutának, némellyek pedig közzűlök, feleségeiket, gyermekeiket s minden vagyonukat elhagyva, a barbár népekhez futának. Azon kevesek is, kik benmaradtak, a király parancsainak annyira hódolnak, hogy remegő szivvel alig mernek a király arczára tekinteni. Ezen ütközetben tehát a kúnok megölik Olivért, Pata fiát, az Aba nemzetségből, Andrást, Lőrincz testvérét, Miklós gróf fiát, a Vigmán nemzetségből, Lászlót, Pannyit gróf fiát, a Miskolcz nemzetségből, és Demetert, Mihálka fiát, a Rosd nemzetségből.

 

Visszatérés az első könyvre

 

Továbblépés a Függelékre