1. Kezdődik az élőbeszéd Szent István király
életéhez.
"Minden jó adomány és minden tökéletes
ajándék felülről való, és a világosságok atyjától száll alá."[1]
Mert semminemű jó nem lehet vagy keletkezhet a létező dolgokban Isten
odaszálló irgalmának kedvezése nélkül. Az isteni gondviselés szeme ugyanis
tetszéssel tekinti a néki szolgáló angyali karok megingathatatlan voltát, de a
bukott ember megújhodását is kegyes irgalommal szemléli s előmozdítja, hogy
akit megteremtvén saját képének méltóságával ékesített fel, azt
megtestesülésének szentsége által csoda módon atyai országának örökösévé
tegye. Beteljesedtek hát a pátriárkák és próféták jövendölései a mi
Megváltónkban, ki megmagyarázhatatlanul szűztől született, a kereszt
kínszenvedése és a halál elnyerése után harmadnapon feltámadott, tanítványai
körében negyven napig tartózkodott, majd szemük láttára hatolt az ég magasába,
s természeténél s tehetségénél fogva atyja jobbján nyert helyet, és az
atyjától s tőle származó vigasztaló Szentlelket fogadott fiaira heves
érkezésének csodálatos zúgásával kiárasztotta; ez
pedig őket tüzes nyelvek képében minden nyelv tudásával gazdagította, és
isteni erejéből a csodatevés jeles képességével csodálttá tette. Az ő
szeretetének hevétől lángra gyúlva, amint Üdvözítőnk korábban meghagyta nekik,
az evangélium hirdetésének követségében Isten igéjének magját hintve, az egész
világot bejárták. Némelyikük királyságokat királyostul, némelyikük
fejedelemségeket fejedelmestül, némelyikük tartományrészeket és kerületeket
helytartóstul és elöljáróstul vett rá a keresztény vallás gyakorlására, és a
Szentlélek magasra csapó lángjai annyira megszilárdították a földkerekségen az
egyetemes egyház alapját, hogy maga Róma is, az egész világ fővárosa, a
császári egyeduralommal együtt nyakát Krisztus hite alá hajtva lemondott a hiú
tévelygésekről. Nem maradt ország, sem nemzet, hol Krisztus irgalmának
valamilyen foganatja nem lett.
Így történt, hogy az éber isteni kegyelem a
veszedelem és tudatlanság fiaira, a faragatlan, kóbor népre, mely nem ismerte
fel, hogy Isten teremtése, vagyis hát a Pannónia földjén lakó magyarokra
kegyes pillantással letekintett az égből, hogy akiket az örökkévalóság titkos
terve korábban természetes lakóhelyükről napnyugati részekre rendelt a
keresztények eltévelyedéseinek megbosszulására, azokat, rendeltetésük ideje
már betelvén, a hamisság útjáról az igazság ösvényére, az eloszlatott
homályból az örökkévaló jutalmazás reményére vezesse.
2. Volt akkor egy Géza nevű fejedelem, a negyedik attól számítva, ki a
magyaroknak Pannóniába jövetele idején első vezérük volt. Minthogy Jézusban is
hitt, hatalmaskodva bánt az övéivel, de irgalmasan s bőkezűen az idegenekkel,
kiváltképpen a keresztényekkel; ámbár belesüppedt a pogány életmódba, mégis, a
lelki kegyelem fényének közeledtére figyelmesen kezdett tárgyalni a
körös-körül fekvő valamennyi szomszédos tartománnyal a békéről, melyet
korábban sohasem kedvelt; úgyhogy már ebből felismerhető, kinek fiává vágyott
válni, Üdvözítőnknek az evangéliumban mondott szavai szerint: "Boldogok a
békességre igyekezők: mert ők az Isten fiainak mondatnak."[2]
Ezenfelül elrendelte, hogy a többi keresztényt, ki országába be akar
lépni, a vendégbarátság és a biztonság kegyében részeltessék, felhatalmazta a
papokat és a szerzeteseket, hogy elébe járuljanak, szíves örömest hallgatta
meg őket, kedvet lelvén abban, hogy az igaz hitnek keble kertjébe vetett magja
kicsírázik. Minek szaporítsam a szót? Eljött az égben rendelt idő, háza
népével együtt hitt és megkeresztelkedett, megfogadván, hogy minden uralma alá
vetett alattvalóját a keresztény hit szolgálatába állítja.
3. Mivel pedig igen sok gondot okozott neki a lázadók megzabolázása, a
szentségtörő szokások lerontása, és hogy püspökségeket alapítson hite szerint
a szentegyház javára, egy éjjel csodálatos látomással vigasztalta meg az Úr,
gyönyörű külsejű ifjat állított elébe, aki így szólt hozzá: "Béke veled,
Krisztus választottja, megparancsolom, hogy szűnjenek meg gondjaid. Nem néked
adatott meg véghezvinni, amit eszedben forgatsz, mert kezedet emberi vér
szennyezi be. Tőled származik a születendő fiú, kire az Úr mindezek
elrendezését az isteni gondviselés terveinek megfelelően rábízza. Ő az Úrtól
választott királyoknak egyike lesz, a földi élet koronáját majd az
örökkévalóval fogja felcserélni. Mindamellett a lelki követségben hozzád
küldendő férfit tisztességgel fogadd, ha befogadtad, megtiszteljed, rettegve a
fenyegető kárhozattól és elragadva a kiapadhatatlan remény szerelmétől, mely
meg nem téveszt, intelmeit hűséges szívvel, nem színlelt helyesléssel
hallgasd."
4. Hogy felserkent a fejedelem, a megdöbbentő látomást előbb magában, majd
Krisztus híveivel és az övéivel meghányta-vetette, Istennek kitárt karokkal a
földre borulva alázatosan hálát adott, s könnyeket ontva ajánlotta magát és
fejedelemségét születendő fiával együtt annak őrizetébe, aki nem szunnyad s
nem is szunyókál. Miközben pedig az Istentől megjövendölt férfiún töpreng,
jelentik neki, hogy boldog Adalbert, a cseh egyház főpapja úton van hozzá az ő
megtérítésére és a nem színlelt hit előmozdítására, hogy dicsőséges áldozattal
áldozzon az Úristennek. Elmondhatatlan öröm támadt Krisztus új katonáiban, a
vezér híveivel Krisztus apródja elé vonult, tisztességgel fogadta, és ahogy a
látomás intette, Isten félelme és szeretete miatt minden módon kimutatta neki,
hogy az engedelmesség fia lesz.
Így hát a fejedelem parancsára a zabolátlan
nép mindenünnen összegyűlik, a szent püspök szüntelenül tanít, téríti és
kereszteli az ország fiait, sok helyen egyházakat alapít. "A világosság, mely
megvilágosít minden embert",[3]
elűzvén a sötétséget, elkezdett Magyarországon fényleni, és beteljesedtek a
próféta szavai, ki így szólt: "A [pogányok] nép[e], amely sötétségben jár
vala, lát nagy világosságot."[4]
A láthatatlan világosság világossága Krisztus, kinek megpillantását a pogányok
akkor érdemlik meg, mikor megtérve a sötétségből hiszik, hogy ő valóságos
fény, valóságos Isten és ember.
5. Közben megszületett a fejedelem Istentől megjövendölt fia, akit a próféta
szerint ismert az Úr, még mielőtt a méhben megfogant volna. Ezt Isten
kedveltje, Adalbert püspök hite őszinteségéért a keresztség fehér ruhájába
öltöztette, és lelki gyámola lett. Akkor az István nevet kapta; hisszük, hogy
Isten is ezt akarta, mert ami "István" a görög nyelvben, "koronázott" a latin
beszédben. Mivelhogy Isten azt óhajtotta, hogy viselje e világban is a királyi
hatalmat, s a jövőben váltsa fel az örökké tartó boldogság koronájával,
kijelölte őt az örök, el nem múló dicsőség elnyerésére. Nőtt a gyermek,
gyámolítva a királyi nevelésben, átlábalta a kisdedéveket, s miután a
serdülőkor első lépcsőfokán átlépett, apja összehívta Magyarország főembereit
és az utánuk következő rendet; a közös tárgyalás tanácsa szerint fiát, Istvánt
a nép élére állította, hogy uralkodjék őutána, és ennek megerősítésére mindet
külön-külön megeskette. Ezek után betelvén napjai, az Úr megtestesülésének
997. esztendejében e világ haszontalan viszontagságait égi örömmel cserélte
fel. És ugyanazon évben boldog Adalbert püspök Isten igéjének hirdetése végett
porosz földre lépett, majd ugyanott a vértanúság pálmájával koszorúztatott
meg.
6. Mikor aztán a pannóniai királyság a boldog ifjú bólintását leste, ő a
környező tartományok népeivel kötött békét hűségesen megerősítette, hogy amit
elméjében forgatott, a kereszténység zsenge ültetvényében annál bátrabban
hajthassa végre. De minden jónak ellensége, az irigységgel és gonoszsággal
teljes ördög, hogy Krisztus apródjának szent szándékát szétzilálja, belháborút
támasztott ellene; az ő sugallatára vonakodott a pogány nép nyakát a
keresztény hit igájába hajtani, s azon mesterkedett, hogy főembereivel együtt
kivonja magát uralma alól. Mindezeket a dicsőséges kereszt jelének
pártfogásával, Isten szülőanyja, az örökszűz Mária
érdemeinek oltalmával, Isten kedveltje, Márton főpap és Szent György vértanú
zászlaja alatt, vezéreik megölése után csakhamar szolgálatába hajtotta, a
keresztség vizében megfürösztötte, és hűséges papok által osztván az üdvösség
intelmeit, az egy Istent imádni kényszerítette.
7. Miután Krisztus katonája legyőzte az ellenséget, lelki örömmel eltelve
elhatározta, hogy minden képességét és minden szándékát az evangélium magjának
melegágyává teszi. Alamizsnálkodással és imádkozással töltve idejét gyakran
borult a szentegyház padlójára, s könnyeit hullatva bízta Isten akaratára
tervének teljesedését, hogy az, aki az Úr nélkül mit se tudna tenni, ha az Ő
rendelésének betöltése segíti, a kitervelt jót erényes kezdeményezésekkel
véghezvihesse. Ennek a megkezdéséhez és beteljesítéséhez azonban szükségesnek
tartván Krisztus híveinek tanácsát, követekkel és levelekkel mindenfelé hírül
adta kívánságát. Erre sok pap és egyházi személy, kit a vigasztaló Szentlélek
ösztökél, úgy határoz, hogy elhagyva székhelyét, vándorútra kél; apátok és
szerzetesek semmi tulajdont sem kívánva csupán arra vágytak, hogy ilyen mélyen
vallásos fejedelem oltalmában szabályaik szerint éljenek. Köztük jött a
vallásos életű Aszkrik atya tanítványaival, akik
közül egy Bonifác nevűt Aszkrik atya helyére
neveztek ki apátnak: mikor a boldog király igehirdetés végett Magyarország
alsó részeibe küldte, nyakán egy kard megsebesítette, s bár élt ezután is, a
vértanúság dicsőségét el nem veszítette. Érkezett két másik is a lengyelek
földjéről, kik elmélkedésre a remeteéletet választották, egyikük, név szerint
András, hitvallásának érdeme miatt az angyalok kórusába vétetett fel, melyről
az Úr általa művelt csodajelei tanúskodnak; a másik, Benedek, Krisztusért
ontotta vérét, s ezért csodálatosan megkoszorúztatott.
Miután Aszkrik
apátot övéivel együtt tisztelettel befogadták, a Vashegy lábánál egy Szent
Benedek atyáról elnevezett kolostort épített, ahol mindmáig virul a szerzetesi
gyülekezet a regula rendjében, s mivel bővelkedik a fenntartásához kellő
mulandó javakban, nincs másra szüksége, csak arra, hogy az övéi és mások lábát
az evangélium szerint megmosogassa.
8. Ezekkel tanácskozott Isten szolgája, a legkeresztényibb fejedelem, olykor
közösen mindenekkel, olykor egyénként egyesekkel, majd tartományait tíz
püspökségre osztotta, az esztergomi egyházat a római apostoli szék
helybenhagyásával és egyetértésével a többiek fejévé és felügyelőjévé tette.
Az említett tiszteletre méltó Aszkrik apátot a
főpapi méltóság süvegével ékesítve kánoni választással ennek élére helyezte, s
a többi széket az ő tanácsára más-más atya gondjaira és őrizetére bízta.
Mindenfelé megvetik a szent házak alapjait, emelik a kanonokok klastromait,
virágzásnak indulnak a szerzetesi regulában élő közösségek. Mindenfelől
özönlenek Istennek szolgái, kikben vágyat ébresztett az oly igen bőkezű
fejedelem kegyes vendégfogadásának vigasza. És mert Pannónia dicsőségére ott
született a boldog Márton főpap, s az ő érdemeinek oltalmában aratott
győzelmet ellenségein a Krisztushoz hű király - mint már
mondottuk -, azért a király tanácsot tartván Isten kedveltjeivel, a
Szenthegynek mondott helyen, a szent püspök telke mellett, az ő nevére
monostort épített, birtokkal, javadalmakkal és minden szükséges egyébbel
gazdagította, s a közbenjárásával legyőzötteken tizedet véve a püspökségekhez
hasonlatossá tette.
9. Atyja halála után az ötödik évben - így akarta az isteni kegyelem -
elhozták az apostoli áldás levelét, s miközben a püspökök és a papság, az
ispánok és a nép egybehangzó magasztalásukat fennen kiáltozták, Isten
kedveltje, István, királlyá választatott, s az olajkenettel felkenve a királyi
méltóság diadémájával szerencsésen
megkoronáztatott. Hogy az uralkodói rang jelének elnyerése után milyen életű s
ítéletű férfi volt, megvilágítja a püspökökkel és Magyarország fő-embereivel
együtt kibocsátott törvénykönyve, melyben tudniillik megszerkesztette minden
ártalomnak ellenmérgét. És mert úgy tetszett néki, hogy a békének, mellyel
Krisztus fűzte egybe a világot, legyen fia, el nem múló kötés aláírásával
utódainak szigorúan meghagyta: senki köztük ellenségként más földjét ne
támadja, törvényes vizsgálat nélkül ellenfelét ne bántsa, az özvegyeket és
árvákat senki se nyomorgassa.
Királyságának sorsosául pedig, de kivált
sarjadékának szaporításáért a római császári méltóságot viselő, szelíd
erkölcsei miatt jámbornak nevezett Henrik húgát, név szerint
Gillát vette házastársul, kit miután olajkenettel
felkentek, a korona viselésében társának ismert el. Hogy ez Isten
tiszteletének csinosításában miképp viselkedett, az Istennek szolgálók
gyülekezetei iránt mely buzgónak s jótevőnek mutatkozott, arról a mai napig
tanúskodnak számos egyházi keresztjei, edényei és csodálatos mesterséggel
készített vagy szőtt oltári ékességei. Mindenekelőtt pedig a veszprémi
püspökség egyháza, melyet alapkövétől kezdve minden Isten szolgálatához
szükséges arany- vagy ezüstneművel és sokféle ruhával felékesített. Maga a
király a nemrég alapított püspökségeket az apátságokkal egyetemben
majorságokkal, udvarházakkal, szolgákkal és javadalmakkal királyilag
felruházta, keresztekkel, edényekkel és az istentisztelethez járó más
eszközökkel - aszerint, hogy mire volt külön-külön szükségük - kielégítően
felszerelte. A szerzetesek életét és közösségét hol mások útján, hol
személyesen fürkészve gondosan megvizsgálta, a lankadókat kárhoztatta, az
ébereket szeretetébe fogadta, s a kanonokok szolgálatát Krisztus és az egyház
bizonysága alapján a püspökök gondjára bízta; az apostol szerint "mindenkinek
mindent megtett, hogy mindeneket" megnyerjen.[5]
10. Ez a férfiú hivő volt, minden cselekedetét teljesen Istennek szentelte,
fogadalom s felajánlás útján szüntelen imáiban magát és királyságát az
örökszűz istenanya, Mária gyámsága alá helyezte,
kinek tisztelete s dicsősége a magyarok közt oly nevezetes, hogy nyelvükön még
e szűz mennybemenetelének ünnepét is, tulajdonnevének hozzátétele nélkül, csak
Királyné napjának emlegetik. És hogy könyörületes oltalmát még inkább
elnyerhesse, magában a királyi székvárosban, melyet Fehérvárnak mondanak,
ugyanezen örökké szűz dicsőségére és nevére híres és hatalmas, csodálatos mívű
bazilikát kezdett építtetni, a kórus falán tarka vésetekkel, márványlapokból
kirakott padlóval. Aki ezt látta, szavaink igazságáról tanúbizonyságot tehet:
számtalan-fajta miseruha, oltárdísz és más ékesség van ott, az oltárok körül
több színaranyból kalapált tábla, melyekbe a legdrágább kövek sorozatait
foglalták; Krisztus asztala fölött csodálatos mívű
cibórium emelkedik, a kincseskamra mindenfélefajta kristály-, ónix-,
arany-, ezüstedénnyel színültig rakva.
Már akkor eltökélte Isten fia, hogy mindazt,
amije van s amit megszerezhet, Krisztusnak ajánlja, kitől adományul nyerte,
hogy aki őt az evilági dicsőségre és tiszteletre méltóvá tette, az égi ország
lakói közé kegyesen felvenni méltassa.
11. Olvassuk az apostolokról írt jövendölésben, hogy "az egész földre elhatott
az ő hangjok"[6]
és a többi. Ez a mondás áll nemcsak a tizenkettőre, hanem mindenkire, akit
Isten az evangéliumot hirdetni küldött, akinek hite, szavai és erkölcse révén
gyarapodott az egyház. Ezek között nem a legkisebbnek tartják ama leginkább
keresztényt: jóakaratának és művének híre, melyet az egyházak építésében saját
hatáskörében szerzett, messze fekvő, igen híres földeket bejárt.
Szerzeteskolostort alapított ugyanis Jeruzsálemben, abban a városban, ahol
Krisztus emberi természete szerint tartózkodott, bőséges mindennapi eleséget
szolgáltató majorságokkal és szőlőkkel gazdagította. A világ fejében, Rómában
is István első vértanú nevére tizenkét kanonokból álló, minden tartozékkal
bővelkedő gyülekezetet állított, és egy kőfallal körülkerített telepet
házakkal és vendégfogadókkal azon magyaroknak, akik imádkozás végett
felkeresik az apostolok fejedelmének, boldog Péternek küszöbét. Még a királyi
várost, Konstantinápolyt sem fosztotta meg ajándékozó jótéteményeitől,
csodálatos művészettel épült templomot adományozván minden hozzávalóval.
Méltán nyerte hát el birodalma határain belül az apostol nevét, mert noha az
evangélium hirdetésének tisztét ő maga el nem vállalta, a prédikátoroknak,
mint vezérük és felügyelőjük, megteremtette a gyámolítás és gondoskodás
vigaszát.
12. Az égi irgalom valamennyi jótéteménye közül, melyhez a boldog király
isteni végzésből jutott, mindenekelőtt azokat kell felsorolni s a betűkre
bízni, amelyekkel elsősorban lehet az örök élet örömeit kiérdemelni. Mert
minden szerencsés tetteiben egy indítóok irányította: ezt lelkének hivő
látásával látta meg az evangéliumban, mely igazságának bizonyságával mondja:
"Boldogok az irgalmasok, mert ők irgalmasságot nyernek",[7]
és más helyen: "Adjatok, néktek is adatik."[8]
Az irgalomnak és kegyességnek oly szélesre tárt karjaival ölelte át Krisztus
szegényeit, sőt bennük Krisztust, hogy egyetlen vendég vagy zarándok sem
távozott tőle szomorúan, jóságának valamilyen vigasza nélkül. A szűkölködők
felsegítésére mindennapos állandó költséget határozott meg, az éjszakát
virrasztásban, tevékenyen és vidáman volt szokása tölteni, Krisztus híveinek
lábát mosogatva, a szegények köcsögébe alamizsnát dugva, mivel eltökélte, hogy
e világon a szűkölködő Krisztust tagjaiban vigasztalja, így ő maga megérdemli,
hogy örökké örvendezzen, mikor a mennyei élet kincsesházát minden
gyönyörűséggel rakottan találja.
Egy éjszaka aztán lelki intéstől illetve,
egymagában, anélkül hogy bárki tudott volna róla, fogván egy Isten ajándékával
teli erszényt, szokása szerint felkerekedett Krisztus kicsinyke nyájának
meglátogatására. A szegények a mennyei kincseskamra pénzének osztásakor
nyomban huzakodni kezdtek, Isten emberének érdeméről szakálla kiszaggatásával
tettek tanúbizonyságot. Emiatt öröm töltötte el Krisztus katonáját, és
rohanvást menekült mindenki teremtőjének legszentebb szülőanyjához, s a földre
vetve magát, hálálkodva így kiáltott: "Égi királynő, én királynőm, így
tisztelték meg katonáid, akit királynak állítottál. Ha ezt valami ellenségem
tette volna, a te segítségeddel bosszulnám meg a sértést. De mert tudom,
úrnőm, hogy ezzel az örök boldogságra lettem méltó, igencsak ujjongok, s
megköszönöm Üdvözítőnk vigasztaló szavait, melyekkel tanítványait vigasztalta,
mondván: »fejeteknek egy hajszála sem vész el«."[9]
E szavakból értette meg Isten embere, hogy
égi kegyelem látogatta meg, és lelki kenettel kenetett; elhatározta, hogy
szíve kapuját sohasem zárja be a segítséget kérők előtt, s ettől kezdve
személyesen, vagy mások, de különösen Krisztus szolgái és cselédei, a papok és
a szerzetesek útján az égtől neki juttatott gazdagságot a szegények kezébe
téve maradandóan az örök kincstárban helyezte el. Erről tesz tanúságot a vele
a mennyei életben örökké osztozó boldog Gunther,
aki evilági nemesből lett szerzetes és remete, s akit a jótékony fejedelem
bőkezűsége csalogatott ide, s a csehek földjéről többször eljött
meglátogatására. Mert valahányszor érkezésének fényével István udvarát
beragyogta, a király kincseskamráját keze alá helyezték, s mivel ő ennek
tartalmát zarándokok, szűkölködők, szenvedők, özvegyek és árvák, klastromok és
templomok között kiosztotta, csakhamar kiürült. Isten e szolgájának intésére
alapította meg az istenfélő király a Bélnek nevezett monostort, s minden jóval
gazdagította. Itt kezdte el elmélkedő életét élni a Velencéből jött Gellért
szerzetes, akit felsőbb végzésből főpappá választottak, s a szent király
elhunyta után a kereszténység ellen támadt zavargásokban megköveztek: a lelki
kegyelem ajándéka által méltó lett a vértanúk társaságára.
13. Úgy vélem, nem hallgathatom el, hogy Isten hatalma az ő emberének még
életében meg akarta mutatni, mennyi érdeme lesz halála után. Hiszen ahányszor
fülébe jutott, hogy beteg valaki, egy darab kenyeret, egy kis gyümölcsöt vagy
fűszeres füvet küldött neki orvosságul, azt, ami épp a keze ügyében volt,
meghagyván, hogy egészségesen talpra álljon, és mivel szavait Isten kegyelme
kísérte, épségét a beteg nyomban visszanyerte. Üdvözítőnk dicsőséges
mennybemenetele után s azután, hogy csodálatosan atyja jobbjára ült, azt
mondják, keveseknek jelent meg testi valóságban, látomással azonban sokaknak
nyújtott vigaszt, megtanítván őket a jövőbe látni. Ez történt boldog Istvánnal
is. Egy éjszaka ugyanis valamely titkos sugallattól hirtelen felriasztva
megparancsolta, hogy egy futár egy nap és egy éj alatt siessen az erdélyi
Fehérvárra, és tereljen minden földeken lakót a városok falaihoz oly gyorsan,
amint lehet. Mert előre megmondta, hogy itt teremnek a keresztények
ellenségei, vagyis a besenyők, akik akkor a magyarokat fenyegették, és fel
fogják dúlni földjeiket. Alig teljesítette a követ a király parancsát, itt is
volt már a besenyők váratlan csapása; gyújtogatással és fosztogatással mindent
elpusztítottak, de Isten kinyilatkoztatása révén a boldog férfi érdemeiért az
emberi lelkek a falak menedékében megmenekültek.
14. Ezután történt, hogy mikor jámbor Henrik, római császári felség, a boldog
királynak felesége révén rokona kiszenvedett, a császári hatalmat a germánok
választásából Konrád kapta, ki a béke nyugalmát megtörve, egész Németország
csapatait egyesítve ellenségként próbált rátörni Pannónia határaira. Tanácsot
tartott ellene a király a püspökökkel és a főemberekkel, s a haza védelmére
egész Magyarország fegyvereseit összevonta. Előbb mégis megfontolván, hogy
Krisztus segítsége nélkül mit sem tehet, kezét-szívét égnek emelte, és
sérelmeit úrnője, az örökszűz istenanya, Mária elé
tárva ilyen szókra fakadt: "Ha kedved telik benne, világnak úrnője, hogy
örökséged szőlejét ellenség pusztítsa, s a kereszténység zsenge ültetvényét
irtsa, kérve kérlek, ne róják fel az én renyheségemnek, hanem inkább akaratod
rendelésének. Ha a pásztor bűnös, érdeme szerint ő maga lakoljon, kérlek,
ártatlan juhokat dühöd ne sújtson." E beszéd után Máriától már szinte
megvigasztalva, magabiztosan útra kelt az ellenség irányába. Mindjárt másnap
hírnök érkezett a germánok táborába minden egyes vezérhez, mintha a császár
küldte volna, és parancsot adott át a visszatérésre. Mihelyt az ellenség
visszavonult, és a szent felismerte, hogy Isten irgalmának oltalma látogatta
meg, a földre borulva hálát adott Krisztusnak és szülőanyjának, kinek
védelmébe magát és országának gondját szüntelen imában ajánlotta. A császár
pedig megrémült övéinek ennyire váratlan kudarcától, és tudakolta, miképpen
történt a dolog. Mikor aztán belátta, hogy valóban visszatértek, nem
kételkedett, hogy ez Isten szándékából történt a leghívebb király reményének
megerősítésére, és azontúl országának megtámadásától tartózkodott, mert
visszatartotta az örök bíró félelme.
15. Nyilvánvalóan boldog Istvánon is beteljesedett az apostol szava, mely így
szól: "Sok háborúságon által kell nekünk az Isten országába bemennünk",[10]
és a bölcsesség könyvében: "akit szeret az Úr, megdorgálja, megostoroz pedig
[az atya] mindent, akit fiává fogad".[11]
Mert sokféle isteni fenyítés alatt rogyadozott, három évig szüntelen
betegségben sínylődött; miután ebből Isten kegyelmének orvossága
kigyógyította, a titkos örök szándék valamiféle próbatétele következtében
fiainak kimúlásában megint csak érezte a ráhulló korbácsütéseket, mikor őket
ártatlan csecsemő korukban aki adta, elvette. Halálukon érzett fájdalmát a
szülőatya élve maradt fia, a szent természetű Imre iránti vonzalmának
vigaszával fékezte. Immár egyetlen fiát szenvedélyesen szerette, mindennapos
imáiban örökösen Krisztusnak és szűz szülőanyjának szentelte. Minden
óhajtásával azt kívánta, hogy fia túlélje, s hogy utána országának ő kerüljön
élére. S hogy ilyen nagy uralom kormányát majd erősebben kézben tarthassa,
rávette, hogy az igazhitű férfiak tanítását mindkét füllel hallgassa
mindennapos olvasás által. Az atyai szeretet lángjától ösztökélve ő maga is
erkölcstanító könyvecskét szerkesztett, melyben őszintén és barátian, a lelki
intelem igéivel szól hozzá, oktatva, hogy mindenekelőtt őrizze meg a katolikus
hitet, erősítse az egyházi rendet, a főpapi méltóságnak rója le tiszteletét,
kedvelje a főembereket s vitézeket, hozzon igaz ítéletet, minden
cselekedetében mutasson türelmet, a vendégeket jóságosán fogadja, még
jóságosabban gyámolítsa, a tanács nélkül semmit se tegyen, az elődök példája
mindig szeme előtt legyen, sűrűn teljesítse az imádkozás kötelmét, s a
kegyesség, irgalmasság meg a többi erények ékesítsék. Az ilyen és ehhez
hasonló ismeretekben oktatott kiváló ifjú engedelmeskedve az örök végzésnek,
amelynek mindenek alávettetnek, az Úr megtestesülésének 1031. évében ezt a
múló életet az örökre cserélte fel, csatlakozván a mennybéliek társaságához.
Ó, mekkora gyász mindeneknek, de kivált a főembereknek, akik között az
elárvult atya sóhajtozott és kesergett. Mert látván, hogy egyedül maradt, utód
reménye nélkül, bánkódott szeretni vágyó szíve. De ismerte az írást: "Nincs
bölcsesség és nincs értelem és nincs tanács az Úr ellen",[12]
és a kánoni törvényt: senkinek sem szabad kedvesei elmúlásán túlságosan
szomorkodni. Letéve a gyászt, teljes valójával az isteni irgalom bőkezűségének
keresésére adta magát. A kolostorok és templomok szolgáit, a szerzeteseket és
a papokat különféle alamizsnákkal és adományokkal vigasztalta meg, minden
pénzbeli jövedelmét, mellyel éppen rendelkezett, zarándokokra, özvegyekre,
árvákra költötte. Követei képében még a külföldi tartományok monostorait is
gyakran meglátogatta királyi adakozókedvének számlálhatatlan ajándékával.
16. Szellemének fiatalkorában felvett szigorát élete végéig megőrizte. Alig
nyílt ajka nevetésre, mivel az írásra gondolt: "A nevetés fájdalommal
elegyedik, és végre az öröm fordul szomorúságra."[13]
Mindig úgy mutatkozott, mintha Krisztus ítélőszéke előtt állna, lelki
szemeivel az ő tisztelendő külsejű jelenségét látta, s kimutatta, hogy
Krisztus a száján, Krisztus a szívén, Krisztust hordozza minden tettén.
Szíve-lelke minden vágyával a végső napot képzelte maga elé, s már a
mennyország lakója, angyali társalkodás társa óhajtott lenni. Mindenfélefajta
Istennek tetsző erénnyel ékes lévén, eltökélte: Isten előtt szentségben és
igazságban leledzik majd életének minden napjában,[14]
hogy benne már az eljövendő megdicsőülés valamilyen ragyogása
lássék. Végre Isten irgalmából, a százszoros
jutalom díjára érdemesen láz vette le lábáról, s mikor már nem volt kétséges
hamari halála, előszólította a püspököket és
palotájának Krisztus nevét dicsőítő nagyjait; először megtárgyalta velük, hogy
helyette a Velencében született Pétert, nővérének fiát választják királynak,
akit már korábban magához hívatott és seregének vezérévé nevezett ki; majd
atyailag intette őket, hogy őrizzék meg az igaz hitet.
Bibliai idézetek jegyzéke
1. Jakab l: 17.
2. Máté 5:9.
3. János 1:9.
4. Ézsaiás 9:2.
5. Pál Kor. I. 9:22.
6. Pál Róm.
10:18.
7. Máté 5:7.
8. Lukács 6:38.
9. Lukács 21:18.
10. Apost. Csel.
14:22.
11. Pál Zsid.
12:6.
12. Péld. 21:30.
13. Péld. 14:13.
14. Lukács 1:75.