


1. Ha felismerjük, hogy a szentek érdemei "fölírvák
az életnek könyvében",[15]
és emlékezetük "az Úr előtt szüntelen",[16]
bizony felette üdvösnek nyilvánítjuk, hogy valamit a jók életéről és tetteiről
példának az utódok nemzedéke számára írásba foglaljunk. Ezek Krisztusért
hűségesen harcoltak, s harcukért szerencsésen megkoszorúztattak; ha mi
munkálkodásuk utánzására törekszünk, miként Pál mondja: "Istennek örökösei"
leszünk, "örököstársai pedig Krisztusnak".[17]
A vértanúk viadala az anyaszentegyházat nap mint nap megkoszorúzza, a
hitvallók hív nyeresége megújítja, s ennyi sok fényességgel felcifrázva
csillog a föld forgandó tengelye körül. Sok olyan dicsőséges harcukat látta
egykor a világ, melyet elzárt az idők vénsége, a hívők emlékezete pedig nem
őrizte, "mert sose zengte meg égi dalnok".[18]
De hallgassunk a régiekről, melyeket már számba venni nem lehet - tudjuk
úgyis, Isten előtt az örökkévalóságban dicsőségük soha el nem évül -, térjünk
azokra, amikből előadásunk szövődik.
A felette szent István hitvallónak, vagyis
Pannónia híres királyának életét és cselekedeteit, miként az akkori idők
tanúinak hiteles és igazmondó elbeszéléséből meghallottuk, úgy érezzük, az
utókorra hagyományozni méltó és tisztelendő feladat. Sem a grammatikusok
tudós, összemesterkedett rendjét, sem a filozófusok magyarázatait vagy
tudálékos szőrszálhasogatásait nem utánozzuk, mert balgaság a nyílt tengerre
szállni, ha nem tudsz a révhez sem beállni. Ezt csak olyanok helyeselhetik,
akik a költött mesék szerint a Pegazus-ütötte
forrásból ittak, és azzal dicsekszenek, hogy a Parnasszus szent helyén
álmodoztak.[19]
Ezeknek bölcsessége hiúságból hiúságba hiúsult, s mivel belőle saját
épülésükre semmi hasznot sem meríthettek, "balgatagokká lettek".[20]
Ti tehát, megértve, ami az író szájából hangzik, törődjetek bele
csekélységébe, mert azt mondja el, amit szavahihető emberektől hallomás útján
tudott meg. Bizonnyal úgy ítéli, hogy a terhet erejével fel nem éri, mert
távolról sincs meg benne a ragyogó ékesszólás s a jó felfogóképesség.
Kiváltképpen fél az irigykedők mardosásaitól, akik a magukét hanyagul rakják
össze, a mások írásait viszont ízekre szedik. Így hát, bár forgathatjátok
ugyanezen tárgy hiteles első szövegét, olvassátok mégis ezt a rövidebbet, s ha
netán szabálytalanságot, ha netán kevésbé ékes előadást találtok benne,
nézzétek el parasztságát.
2. Nos, midőn a magyaroknak barbár nemzete a hitetlenségben már régóta
tévelygett, s a pogányok szokása szerint hiú és szentségtörő babonákat
követett, úgy tetszett az Üdvözítő irgalmának, hogy bűneiknek véget vessen, s
ha az ördögi csalatás eloszlik, e nemzetnek
legalább maradéka üdvözüljön. Mert mint fénysugarat a sötétségből, a
boldogságos királyt, Istvánt úgy élesztette; s a katolikus hit igazsága
szerint kiművelve a nép megnyerésére alkalmassá tette. István Esztergom
városában született, s már gyermekkorában teljességgel átitatta a grammatika
tudománya. Apja ugyan király volt, de eleinte pogány. Később megvilágosítva a
Szentlélek kegyelmétől, felismerte az út és az élet világosságát, s követve az
evangéliumi tanítást, az igazság nyomába szegődött. Közben pedig Isten színe
előtt igen dicséretessé tette magát azzal, hogy katonaságának vezéreit az igaz
Isten tiszteletére térítette. Akiket pedig rajtakapott azon, hogy más utat
követnek, fenyegetéssel és rémítgetéssel törte igába. Mikor már megöregedett,
s érezte, hogy testét felbomlás fenyegeti, az ország élére emelendő fiának a
római császárok kiterjedt nemzetségéből származó felette nemes feleséget
hozott. Eközben költözött el a keresztény nevet kedvelő király, leróva a
természetnek adóját, s mint hisszük, az Istenséget vallván elnyerte az örök
boldogság dicsőségét. Halála után a még gyermek István a főemberek és a köznép
kegyéből dicsőségesen az ország trónjára emeltetvén, lángoló lélekkel kezdte
terjeszteni az igazságot, mert ámbár még gyermekéveinek virágjában állt, nem a
száján volt a szíve, hanem szívében volt a szája. Nem feledve a Szentírást,
melyért szerfölött hevült, a megfontoltságot és az igazságot tartotta szeme
előtt Salamon szerint: "Hallgatván a bölcs bölcsebb lesz, és az értelmes tudja
tartani a kormányt."[21]
Igazságtalanságot elkövetők és azzal egyetértők nem állhatták meg szeme előtt,
hanem minden rendeletében Isten hű sáfárának mutatkozván azon kezdett
elmélkedni, hogy ha a szent keresztségben már újjászületett népről leveszi a
fegyelem gyeplőjét, utóbb könnyen visszatér az hiú tévelygésébe. Így az egyház
tanai szerint oktatta, rárakta nyakára a fegyelem igáját és törvényeit, s a
gonoszság minden mocskát a földig lerontotta.
3. Bizonyos nemesek pedig, kiknek szívében féktelenség s restség fészkelt,
látván, hogy kényszerből el kell hagyniuk a megszokottat, ördögi sugallatra
elvetették a király meggyőződését, és a korábbi élvezetekre adva ismét
lelkűket, fegyvert ragadtak ellene. S már pusztították is városait,
majorságait irtották, fosztogatták birtokait, szolganépét gyilkolták, s hogy a
többiről szót se ejtsek, már a királyt is bántalmazták. Mikor pedig nem
akartak letérni eltévelyedett útjukról, s dühöngésük nem csillapult, a király
bizakodván az örök erényben, seregének sokaságával elindult, hogy úrrá legyen
az ellenség veszett dühén. Ezek e napokban éppen a köznyelven Veszprémnek
mondott várost ostromolták, hogy ezt az ő gyalázatára fordítsák: ott tanyáztak
le ugyanis, ahol a király szokott megszállni és tartózkodni, hogy könnyebben
nyíljon út más erősségek elfoglalásához. Az isteni kegyelemtől vezérelt király
rajtuk ütött; ezek hitükben, azok bizony csak a fegyverekben bizakodtak, s
mindkét részről küzdöttek. Végül, hogy az ellenséget legyőzték, s részint
leölték, részint foglyul ejtették és megkötözték, a győztes király híveivel
hazavitte a győzelmi jeleket. Ezenfelül birtokaikról - mind a földekről, mind
a falvakról - bölcsen rendelkezett, nem úgy, mint egykor Saul, aki legyőzvén
Amalechet, az Úr tilalma ellenére a zsákmány javát
válogatta ki magának. Mert mindenből semmit sem tartott meg a maga szükségére,
hanem elmenvén, Szent Mártonnak szentelte, akinek tiszteletére bazilikát is
épített. Őket pedig és utódaikat mind a mai napig az egyház
szolgáivá tette. Később főembereinek
közbenjárására elhatározta, hogy csak tizedet adjanak abból, amijük van,
nehogy szorongattatásukban szétszóródjanak a földről.
4. Támadóinak tömegét leigázva s királyi trónját békében megerősítve a szent
vallásnak egyre inkább bajnoka lett, s minden Krisztusban
jámborul élőt egyre inkább megszeretett. Okosságának híre az emberek
fiainál igen nagy tiszteletben állott. Napról napra növekedett a hívők
egyháza, és a világ különb-különb vidékeiről, hallván tudománya felől, sokan
özönlöttek hozzája. Míg Isten szent tisztelői széltében-hosszában sokasodtak,
a király, hogy a jótettekben még szívósabban serénykedjék, eltökélte: kibővíti
a szentegyház csarnokait, mit is a legalázatosabban teljesített. Mert
megújította a dicsőséges szent Szűz Máriáról elnevezett templomot Fehérvárban
- a város kivételes nemességéről kapta nevét -, s ide többek közt tarka
drágakövekkel ékes, színaranyból kalapált ereklyetartókat helyezett el a
tárház szükségére. Majd mindenféle javaiból részt ajánlott fel - mind
földekben, mind szőlőkben -, és megszabta az ott majdan Istennek szolgáló
papok kötelezettségeit. Észrevéve, hogy a híveknek milyen fáradságos, ha az
ünnepi misére távol eső helyekről özönlenek, megparancsolta, hogy tíz falu
népe egy templomot állítson, annak kerületébe tartozzon, nehogy a fáradtságtól
elgyötörve a vallás kötelezettségeivel kevésbé gondoljon. Élükre életük érdeme
szerint püspököket és papokat állított, hogy a népet az apostoli hagyomány
tekintélyével oktassák.
Nem sokkal utána másfelé fordult, erőt nyerve
Istennek e szózatából: "Fényeskedjék a ti világosságotok az emberek előtt,
hogy dicsőítsék a ti atyátokat, ki a mennyekben vagyon",[22]
és néhány kiválasztott emberét Rómába küldte, szerfölött sok kincset bízva
rájuk, hogy ott István első vértanú tiszteletére egyházat alapítsanak. Ez meg
is történt. Azonkívül még mást is kiosztott, hogy azon vegyenek házakat,
falvakat, birtokokat és egyéb hasonló dolgokat, melyek az egyház szolgáinak
kiadásait fedezik. És minden egyes évben, ameddig csak élt, tetézte az
ajándékokat és a megajánlásokat, nehogy valamit is kívülről kérjenek, akik a
tárház ügyeit igazgatják. A jeruzsálemi monostorban is, melyet épített,
szerzetesi közösséget alapított, ennek minden szükségéről hasonló
rendelkezéssel gondoskodott. Ó, igazán boldog István, hogy lakása legyen a
mennyekben felépítve örökkön, magát formálta az Úr hajlékává a földön!
5. Hogy Istennek szent egyházát békében megtelepítette, s római jóváhagyással
méltón megszervezte, a besenyőknek a hittől jócskán idegen és szinte vadállati
balgaságú, értelem híján való népe rombolni tört országának határaira. A
király pedig a megelőző napokban távoli vidékeken vadászgatott, hogy elnyűtt
tagjai a sok szorongató gond után legalább valamennyire felfrissüljenek. Mikor
tehát a déli órákban álomra hajtotta fejét, Isten akaratából, ki a jövőt
szellemlátás útján nyilvánítja ki és tudatja híveivel, úgy tetszett néki,
mintha szemtől szembe tárgyalna a haza elébe álló ellenségeivel, s hogy
megrémítse őket, ilyen szavakat szólna: "Miért akarjátok hitvány seregetekkel
letörni a szentegyház zárait? Miért jöttetek pusztítani a nagy pásztor nyáját
és aklait? Távozzatok, távozzatok, mert parancsolómtól elnyertem védelmezőm és
vezérem, vagyis Mártont, aki nem fogja tűrni, hogy harapásotok az igazak
legelőit marcangolja." Felébredvén friss kedvvel hívatott egy hírvivőt. Mikor
az előállt, így szólt hozzá: "Te nem töltheted be követségem tisztét, jöjjön
más, akit hívebbnek találok." Ugyanezekkel a szavakkal küldte el az új
jelentkezőt. Harmadikat is szólított, mondván: "Rajta, fel útra, siess
hamarjába, vidd el a parancsomat, mondd meg a túlsó végeken mulató hadnagynak,
hogy mindent elásson, a csatára férfiakat válasszon, és a rám zúduló ellenség
ékeit verje vissza." Lóra kapott az tüstént, repült a mondott helyre, a
parancsot jelentette, s azt serényen teljesítették is. Az ellenség már
közeledett, városfalat már bekerített, mikor váratlan rajtaütéssel a hadnagy
és serege rajtavert. Akkor mindkét részről viaskodni kezdtek. Ezekre Isten
oltalmának ereje kötött kardot, amazok esztelenségük súlya alatt elejtik a
kardot. Végül hátat fordítva menekültek, többen azonban elterültek, s többen
fogságba kerültek. A vérontás végeztével aki a királytól jött, visszatért,
hogy hírt vigyen. Hallván a háború kimenetelét, hálát adott a király a
Mindenhatónak, hogy megadta híveinek ellenségei fölött a győzelmet. Úgy
hisszük, kétségtelenül égi kegyelem látogatta meg őt: hogy az ellenség körül
ne vegye, mennybéli szabadítót érdemelt vezéréül és oltalmazójául. Mert miként
Isten az ő felkentjét, Dávidot egykor angyala pártfogásával szabadította meg a
filiszteusoktól, őt is így ragadta ki üldözőinek
kezéből, kivezetve és elvezetve az üdvözülésre.
6. Miután nevének híre eljutott az egész világ fülébe, és a szájából szóló
ítéletek általános elismeréssel mindenütt híressé váltak, hatvan férfi a
besenyők közül, akiket fentebb említettem, minden felszerelésével, nevezetesen
rengeteg arannyal-ezüsttel és az ékességek sokféle fajtájával megrakott
szekereken elhagyva a bolgárok vidékét, Pannónia határai felé közeledett. De
sokan a szolgák közül, kiknek lelke "hajlik a bűnre, akár a viasz",[23]
a fenekedés fáklyájától fellobbantva elébük mentek, karddal levágtak
egyeseket, a többieknek elrabolták mindenüket, és kifosztva, félholtan
otthagyták őket. Ezek a király ítéletére tartogatva, ami történt és amit
elszenvedtek, folytatták a megkezdett utat, egyenesen hozzá siettek, és lába
elé borultak. Láttukra így szólt: "Mi az oka bajotoknak?" "Uram - felelték -,
mi, a te szolgáid semmi rosszat sem forralva, ítéleted tudományát jöttünk
meghallgatni, és egyesek - bár okot nem adtunk rá - elragadták
mindannyiunktól a magunkkal hozott vagyont.
Ezenkívül akit elkaptak, lemészárolták, és mi épp hogy életben maradva
eljöttünk, hogy ezt hírül adjuk." A király, amilyen okos lelkű volt, sem
tekintetével, sem szavával nem fenyegetőzött, hanem tartóztatva magát, ahogy
írva van: "a bölcs végére tartja indulatát",[24]
tüstént elküldött azért a hadnagyért, aki alatt a vendégpusztítók
katonáskodtak, s elrendelte, hogy meghatározott napon állítsák színe elé
valamennyiüket. Úgy lett, ahogy parancsolta, és
vallatni elébe vitték őket. Így szólt hozzájuk: "Miért hágtátok
átal az Istentől rendelt törvényt? Miért nem
ismertetek irgalmat, és ártatlan embereket miért büntettetek? Mert nem azokat
kell sújtani, akik a törvényt hallgatják,[25]
hanem akik átalhágják. Ahogy ti cselekedtetek, úgy
cselekszik ma az Úr is színem előtt veletek." Miután ítéletüket elnyerték,
valamennyit elvezették, és az ország minden táján az utak mentén kettesével
felakasztva elvesztették. Ezzel akarta hát megértetni, hogy aki nem nyugszik
meg az Úr által meghirdetett igazságos törvényében, így jár. Hallották a föld
lakói az ítéletet, mellyel a király intézkedett, és megrettentek.
7. Nem sok idő múltán betegségbe esett, melytől utóbb testében
megfogyatkozott, s mivel a nyavalya hosszan tartó gyöngeséggel nehezedett rá,
már a lábára sem tudott állni. Látta pedig udvarának négy legfőbb nemese, hogy
hosszan és súlyosan betegeskedik, s mert szívük mélyén még mindig
hitetlenségben tévelyegtek, csalárd tervet kovácsoltak, és megkísérelték
leromlott állapotát halálra váltani. Már esteledett; mielőtt a házban
meggyújtották volna a világot, egyikük a homály leple alatt vakmerőén
behatolt, és a gyilkos tetthez egy csupasz kardot rejtett köpenye alá. Alig
tette be lábát oda, ahol a király pihent, csakis égi ösztönzésre a penge
lehullt, és a földhöz ütődve megpendült. Nyomban felriadt a király, és
kérdezte, mi az, bár már tudta, mi történt. Az az
ember megtörve, szorongva bevallotta őrült tervét, bánta, közel lépett, térdre
esett, a király lábát átkarolta, beismerte, hogy bűnözött, és kegyelemért
könyörgött. A bocsánatért esdeklőt el nem kergette, gonosztettét gondtalanul
elejtette, az pedig parancsára cinkosait az árulásban leleplezte. A következő
napon a király rendeletére a felkutatott gyilkosokat elővezették, és ő fejükre
ítéletet mondott. Hogy pedig az utódoknak okulására legyenek, és tanulják meg
uraikat a legnagyobb tisztelettel tisztelni, látásuktól őket megfosztotta,
ártó kezüket levágatta, s akik igaztalanul az igaznak vére ellen fondorkodtak,
igazságos ítélettel bajos életre jutottak.
8. Az Úr megtestesülésének 1038. évében, a VI. évkörben, Henrik római császár
idejében, a maga uralkodásának pedig 38. esztendejében elhunyt, és Szűz Mária
bazilikájában temették el, melyet pazar munkával hozott tető alá. Majd, hogy
elszaladt sok esztendő, akár a népben megsokasodott gonoszság, akár az
egyházban történt valamely meghasonlás miatt, e szerfölött gazdag kincs a
földben lappangott, és a halandók tudomása elől elrejtve, egyedül az Úr szeme
előtt mutatkozott. De mert az ő felfoghatatlan jósága fel akarta fedni,
mennyit ér ő Isten előtt, csodák felcsillanó sokaságával megdicsőítette az
emberek szemében, és miként ő dicsérettel és énekkel szolgált az Úrnak a
mennyekben, úgy őt is az Úr egyházának dicséretével és énekével méltó módon és
emlékezetesen felékesítette a földön. Mert miként az új fényforrás sugara, úgy
ragyogta be szentsége az összes környező vidéket, s mint az illatos kenőcs
édessége töltötte meg a hallgatók szívét. Özönlött minden különb-különbféle
kórban senyvedő ember, jámborságának orvosszerétől érintésre meggyógyultak, s
akik a rontás nyavalyájában majdnem elsorvadtak, talpra állva tértek vissza.
Mikor a jámbor emlékezetű László király ült a királyság trónján, a püspökök és
az apátok s kik a szentegyház élén álltak, szentségét tanújelekből
megfigyelvén, közös határozatban háromnapos böjti sanyargatást hirdettek, s
maguk imádkozással töltve az időt, várták, hogy az égi kegyelem lelátogat a
népre. Majd Istenhez emelve szívüket, himnuszok hangjaival zengték imába
nevét, s így érkeztek arra a helyre, ahová a fenséges test volt zárva. Mikor
ezt felbontva felnyitották, oly hatalmas illatár szállt fel, amilyen a
körülállókat még sohasem lepte meg, s minden betegnek, aki odafutott,
meggyógyultak a tagjai. A vakok visszakapták szemük világát, a sánták lábuk
szilárdságát, a poklosok tiszta bőrüket, az inaszakadtak épségüket; bármiféle
baj lakozott bárkiben, gyógyulást érdemelt. Felemelték a felbecsülhetetlen
értékű terhet, hálát adtak a mindenható Istennek, elvitték, s ezüsttartóba
zárván reá pecsétet ütöttek.
Vége Szent István, Pannónia királya életének
és cselekedeteinek.

Jegyzetek
15. Pál. Fil. 4:3.
16. Mózes II. 28:29.
17. Pál Róm. 8:17.
18. Horatius Carm. IV. 9.28. (Horváth I. K. ford.)
19. Vö. Persius Satirae,
Prologus.
20. Pál Róm. 1:22.
21. Péld. l:5. (A Biblia új fordításában - Bp.
1973. - így hangzik e hely: "Ha bölcs hallgatja őket, gyarapítja tudását, az
értelmes megtudja, hogyan kormányozzon.")
22. Máté 5:16. (Káldi György ford.)
23. Horatius Epistolarum
Liber Alter 3. (Ars Poetica.
Muraközy Gy. ford.)
24. Péld. 29:11. (Káldi György ford.)
25. Vö. Pál. Róm. 2:13.
