Zétényi Zsolt
A huszadik század végéhez közeledő
napjainkban Magyarországon – s többé kevésbé a volt szovjet befolyási övezet
minden országában – ellentmondásos szerephez jut az ötven esztendős kommunista
politikai-szellemi terror által tudatában, közösséghez tartozásában megzavart,
értéknélküli, mert hagyományos értékeit (mint amilyen a hazaszeretet, a
családi és vallási közösség megbecsülése, az emberi méltóság, az adott szó és
a gerinces magatartás tisztelete, a közösség évszázados hagyományainak
elfogadása alapján, a közösségre veszélyes, káros jelenségek ösztönös
felismerésére és elhárítására való készség) elveszített tömeg, a választásra
jogosultak széles tábora. Szinte a legsúlyosabb a helyzet hazánkban, ahol a
közösségi önbecsülés és összetartozás utolsó szálait is sikerült szétzilálni a
kommunista időkben, a közösségi bűntudat és alacsonyabb rendűség állandó
sugalmazásával.
Ezek a tömegek, ,,mi”-tudat
nélküli csoportok ún. primer szükségleteik, megélhetési, táplálkozási vélt
érdekeik által vezettetve abszurd és érthetetlen választási eredményeket
hoztak létre, hatalomra juttatva évtizedes megnyomorítottságuk okozóit,
illetve azok jogutódait. Ezáltal visszafordíthatatlan a káros folyamatok
felgyorsulása, a népesség erős fogyása, a nemzeti vagyon kiárusítása, a romló
népesség elemi létfeltételeinek, iskolázásának, gyógyításának, munkáltatásának
vészes romlása tapasztalható.
Ez a tömeg a megtépázott ismeretei és
erkölcsi ítélőképtelensége birtokában igyekszik a
legjobb megélhetést, alattvalói létet ígérő pártra szavazni, ezzel a biztos
csalódás helyzetét vetítve előre, hiszen a pártállami, ,,gulyáskommunista”
kormányzás lehetetlen, a ,,gulyásra” vágyók kommunizmust kapnak bizonyos
kozmetikázott változatban, nem az elosztásban, hanem a stílusban, értékrendben
és lelkiségben, mutatis
mutandis.
Történik pedig mindez a népszuverenitás
Rousseau óta jól ismert elvének jegyében, hogy tudni illik minden hatalom
forrása a nép, melynek választása hitelesíti, legitimálja a megválasztottakat.
Azt már mindenki tudja, hogy a népet senki nem teheti felelőssé elhibázott
döntései miatt, büntetése a rossz döntések kényszerű elviselésére
korlátozódik, míg a megválasztottak saját politikai-gazdasági nézeteik
szerint, választóiktól teljesen függetlenedve hozzák meg adott esetben
tragikus döntéseiket. Nincsen ebben semmi rendkívüli, mert a nép – mióta
népképviseleti választások vannak – jól tudja, hogy a választócédula bedobása
után az újabb választásig kevés szava lehet. A térség népei hasonlítanak egy
hosszú börtönbüntetést letöltött szabadult rabhoz, akinek a szabad élet
legelemibb teendői is nagy feladatot jelentenek, aki hozzászokott a központi
ébresztéshez, a közös étkezéshez és munkához, a közös sétához és a közös
nyugovóra téréshez a központi villanyoltás után. Vajon mennyi időre van
szüksége egy ilyen embernek a mindennapi szabad életbe való visszatéréshez? Az
bizonyos, hogy hiába dörömbölne a börtönkapun visszafogadásért, a börtön (ad
analógiam a kommunista pártállam) képtelen
folytatni a rabtartást.
Kérdés, hogy ebben a helyzetben valóban csak
a legteljesebb kiszámíthatatlanságot, bizonytalanságot és tönkremenetelt
jelentő ,,szabad” élet lehetősége és kényszere van-e a szabadult rab nemzet
előtt?
Magyarország kivételesen szerencsés
helyzetben van e szerencsétlenségben is azért, mert van egy páratlanul értékes
államelmélete, a közjogi-politikai berendezkedésben eligazító, soha hatályon
kívül nem helyezett, napjainkban néha-néha felemlegetett Szent Korona-tan.
Had idézzük a kérdés egyik szakértőjét,
dr. Kmety Károlyt, aki így jellemzi a Tant:
,,a) A Szent Korona-féle
közjogi rendszer kiindulási tétele az, hogy a szent korona személyiség, a
legfőbb, tehát az igazi souverain
nemzetszemély, a nemzeti hatalom alanya, vagyis a nemzet önmagát
személyesíti meg Szent István koronájában. A szent korona tehát
államfogalommá lesz, mely így elválik a szent koronától, mint
külső jelképtől s létében
is függetlenné lesz attól.
b) A szent korona a magyar nemzet személyesítője, az egész
nép a maga nemzeti létében, egybefoglalása a magyar állam összes
alkatelemeinek. A szent koronáé, ahhoz tartozik, abba kapcsolódik minden,
ami állami tényező, így:
I. A szent
koronáé az államterület. A magyar államhoz tartozó országok a
,,szent korona országai”, a szent korona hatalma alá tartoznak. Ma is
szokásos, sőt törvényekben is használatos kifejezések ezek: ,,a magyar
szent korona országai”, ,,Szent István koronájához tartozó országok.”
II. A magyar állam jogi népessége vagyis a magyar
állampolgárok a szent korona
népét képezik. A szent korona tagja volt 1848 előtt minden
közszabad, vagyis minden nemes (Membra
Sacrae regni
coronae), mint akik
közvetlenül részesedtek
az állam életében, a korona hatalma gyakorlásában, míg a nem nemes lakosok
a nemesek útján közvetve voltak a szent korona hatalma alatt. Az 1848 évi
nagy alkotmányreform következtében, amióta az összes magyar honpolgárok
képezik az egységes és megoszthatatlan magyar nemzetet, a szent korona
tagságának alapját maga az állampolgári kötelék képezi, az
államhatalomnak, a korona hatalmának minden honpolgár egyaránt és
közvetlenül alá van rendelve. A nem nemesek a nemesség közszabadsági
színvonalára emeltettek.
III. A szent korona az
igazi
souverain, sem a király, sem az országgyűlés külön
önmagukban nem bírják a souverainitás
teljességét (csak annak némely vonásait), a valóságos állami
felségiség vagy főhatalom, főuralom, a szent
korona összes tagjait, vagyis a
szent korona egész testét illeti meg. Király és országgyűlés
együttesen a szent korona
egész testét képezik. (Totum
corpus Sacrae
regni Coronae,
totum Corpus
Regni). A királynak, ki részese a
souverinitasnak, nem lehet több hatalma, mint
a mennyi reá a szent koronából átszállott.
IV.
Minden közhatalom a szent
koronából ered: az ún. felségjogok a szent korona jogai, sem a királynak,
sem a n emeseknek
felsőségi jogai (földesuraság) nem
patrimonális természetűek, mert valóságos
birtokosuk a korona, a kitől azt minden nemzettag származtatta (Jura
Sacrae Coronae).
V. A szent korona nemcsak a terület feletti
imperium birtokosa, hanem 1848-ig a hazai föld
minden talpalatnyi területének főtulajdonosa is volt és az adományrendszer
szerint a földbirtok szétosztásának hatalmával bírt. A szent korona
hajtotta végre az ősi elvet, mely a honfoglalástól datálódik, hogy amit
közös erővel szereztek, abban mindnyájan részesedjenek. Az ún. királyi jog
– jus regium – az
ország szent koronájának azon joghatóságát képezte, melynél fogva az
összes földbirtok feletti
nemzet-hatalmat érvényesíté. A királyi
adományozás és a koronára visszaháramlás rendszere az ősiséggel együtt,
nem más, mint azon fő közjogi tétel következése, hogy a szent korona a
hazai földbirtok ura. Minden szabad vagy gyökeres birtok a szent koronától
közvetlenül veszi
eredetét. ,,Sacra corona
radix omnium
possessionum.”
1848 óta a szent korona főtulajdon jogára vonatkozó
jogtétel, a földtulajdon közjogias alapja erőtlenül az adományrendszer és
ősiség eltörlésével.
,,VI. A szent korona
a nemzet díszének és méltóságának hordozója; a királyhoz és hazához való
hűséget egyképp jelenti a szent korona iránti hűség. A szent korona
sérelme a király és nemzet sérelmét képezi, a homály, mely a szent
koronára esik, árnyat vet az egész nemzetre.”
(Dr.
Kmety Károly: A magyar közjog tankönyve. 6.
kiadás, 1926)
|
Íme egy államelmélet, állameszme, amely az
állami főhatalom megosztásáról szól nemzet és államfő között, amely minden
hatalom forrásává a hatalmat átruházó magyar nemzetet teszi meg, eredetileg
megfelelő biztosítékot, ellenállási jogot adva a hatalmat átruházó
nemességnek. A történelmi folyamatot évszázadok elteltével összegező
Werbőczy István által 1514-ben összeállított
Tripartitum (Hármaskönyv) I. rész 3. cím
6–7. §-a szerint:
"6. §. Miután pedig a magyarok a szent lélek kegyelmének
ihletéből, szent királyunk közremunkálása által az igazságnak
felismeréséhez és a katholikus hitnek
vallásához jutottak és őt önként királyukká választották és meg is
koronázták: a nemesítésnek s következésképpen a nemeseket ékesítő és a nem
nemesektől megkülönböztető birtok adományozásának jogát s teljes hatalmát
az uralkodással és országlással együtt a község a maga akaratából, az
ország Szent Koronájának joghatósága alá helyezte és következésképpen
fejedelmünkre és királyunkra ruházta; ettől fogva Ő tőle ered minden
nemesítés és a két dolog mintegy a viszonos átruházásnál és a
kölcsönösségnél fogva annyira szorosan függ egymástól mindenha, hogy
egyiket a másiktól külön választani és elszakítani nem lehet s egyik a
másik nélkül nem történhetik.
7. §. Mert a
fejedelmet is csak nemesek választják, és a nemeseket is csak a fejedelem
teszi azokká, s ékesíti nemesi méltósággal.”
(Werbőczy István
Hármaskönyve. Magyar Törvénytár 1000–1895.
Szerk.: Dr. Márkus Dezső, 59. old.)
|
Ha mindezekhez hozzátesszük, hogy már
Rousseau is lényegtelennek tartotta a királyság és a köztársaság közti
megkülönböztetést, ha egy társadalom megfelelt a népfelség követelményeinek, s
a királyságot is köztársaságként fogta fel, ahogyan később az 1920-as
esztendők parlamenti vitáiban ugyanúgy felvetődött az, hogy a Szent
Korona-eszme nem kötődik államformához, amint legutóbb Sándor András ugyancsak
mélyenszántóan fejtett ki másokkal egyetértésben, s ha tudjuk, hogy a
Corpus Jurisban 1848
óta a ,,nemes” helyére az ország minden polgára lépett, s a Szent Korona-tanát
ezek figyelembevételével értelmezzük és elemezzük, akkor sokoldalú alkalmazási
és értelmezési lehetőségekkel találkozunk napjainkban, mind a nemzettudat
alakításának, mind az alkotmányosság történeti értelmezésének körében. Nem
lehet kérdéses, hogy a Szent Korona Tanának leginkább megfelelő államforma a
királyság, de az sem vitatható komolyan, hogy a Szent Korona-eszme
működésének, érvényesülésének nem nélkülözhetetlen feltétele a királyság.
A történetietlenség
igazságtalan vádját vállalva megállapítható, hogy a magyar Szent Korona-eszme
megjeleníti a XVIII. századi népfelség elvének egyenrangú, szerves fejlődését
kifejező, számos tekintetben tökéletesebb, bár kétségtelenül egy társadalomhoz
és Magyarországhoz kötött középkori megfelelőjét.
Milyen előnyöket mutat a Szent Korona-eszme a
népfelség elvéhez képest a nemzeti szuverenitásnak, mint a hatalom forrásának
a koronaeszme középpontjába állításával, mintegy felváltva a népszuverenitást.
Mielőtt erre válaszolnék, világosan kell látnunk, hogy az 1920-as évek
jogfolytonossági csatározásaiban és az államfő kérdéséről szóló vitákban
megjelent ez a következtetés az 1918–1919-es forradalmak nyomán, teljes
joggal, hogy a néppel mindent és mindennek az ellenkezőjét, a magyar
történelmi alkotmány elutasítását is meg lehet szavaztatni. Igen ám, de a
Szent Korona-eszme nem törvény vagy egyszerű jogtétel, amit parlamenti
döntéssel hatálytalanítani lehetne, amint nem lehet parlamenti döntés tárgya a
sokszáz éves történelmi jogfejlődés sem. Ebben az
értelemben és összefüggésben helyesen írta Molnár Kálmán, a kor jeles
közjogásza 1930-ban:
,,Tisztában kell lennünk
azzal, hogy a népfelség elvének s a népszuverenitás tanának nincs gyökere
a magyar alkotmányjogban. Hogy a magyar állam szuverenitásának hordozója
nem a nép, nem a tömeg, hanem
az állami létre szervezett
nép, vagyis a nép a maga közhatalmi szervezetében. Egyszóval: a nemzet.
A szuverenitás nem a népé,
hanem a nemzeté. Azé a nemzeté, amelyet a Szent Korona jelképez és
képvisel: amely Szent Koronában az államélet két főtényezőjének: a
királynak és az államtagoknak közjogai olvadnak össze felbonthatatlan
egységgé. Át kell éreznünk azt, hogy a szuverén jogkört a két főtényező
közül egyik se ragadhatja magához ősi alkotmányos jogrendünk szellemének
megtagadása nélkül. És ha évszázadoknak szenvedésekben gazdag felemelő
küzdelmei meg tudták akadályozni azt, hogy a Szent Koronában megtestesült
nemzetszuverenitás ne alakuljon át a szent korona tagjainak jogát kijátszó
fejedelmi szuverenitássá, akkor meg kell találnunk a módját annak is, hogy
a Szent Korona
szuverenitását ne engedjük a szent korona fejének törvényes jogát kijátszó
népszuverenitássá átvedleni.
A múlttal való kapcsolatot
csak úgy állíthatjuk vissza, a jogfolytonosság elszakított fonalát csak
úgy kapcsolhatjuk össze, ha távol tartjuk magunktól a magyar
államfelfogástól merőben idegen népszuverenitásnak forradalmi eszmekörben
született és forradalmi mentalitásból táplálkozó elméletét, s újra
felemelkedünk a Szent Korona tanának, vagyis a nemzetszuverenitásnak arra
a magyar horizontjára,
amelyről őseink ezer éven át az állami szervezet alapvető kérdéseit
áttekintették és megítélték, s amelynek alapján hazánk ezeréves
fennállását annyi balszerencse között s oly sok viszály dacára
biztosították.”
(Molnár Kálmán: A
jogfolytonosság helyreállításának jogelvi szükségessége és lehetősége.
1930. Pécs. 41–42. old)
|
Téved az, aki e sorokban kizárólag a meg sem
szűnt királyság helyreállításának, a király jogaiba való visszahelyezésének
gondolatát ismerné csak fel, és nem látná a régi magyar hatalommegosztási
felfogást, mint az alkotmányosság ismérvét.
Sarkalatos súlyú szavak ezek, mert azt
fejezik ki, hogy a hatalom-összevonásnak, még kevésbé önkényuralomnak még a
magyar nemzetre hivatkozással sem lehet helye, mert a hatalom megosztott
állapotban kell legyen az államfő és a nemzet között. Íme az önkényuralom
elutasítása a magyar történeti alkotmányban!
Találóan jegyzi meg a két világháború közötti
közjogász, Egyed István a magyar történeti alkotmányosságról:
"A magyar alkotmány nem egyes emberek, nem egy nemzedék
alkotása. A magyar alkotmány sohasem volt és ma sincs egységes
szerkezetbe, külön törvénybe foglalva, tételei úgy alakultak ki évszázados
fejlődés folyamán. A magyar alkotmány felépítésén egymást követő
nemzedékek hosszú sora dolgozott, tételeiben mindig az egyetemes nemzeti
meggyőződés érvényesült. Röviden kifejezve: a mi alkotmányunk épp úgy,
mint még az angol alkotmány: történeti és nem írott (kartális)
alkotmány.
A történeti
alkotmányoknak kétségtelenül hátrányuk, hogy tételeik nem lévén egységes
szerkezetbe foglalva, nehezebben ismerhetők fel. A történeti alkotmányok
tételei nagyrészt nem is törvényhozási úton, hanem formátlanul jöttek
létre, csak szokásjogi alapon alakultak ki és nemzedékről nemzedékre
szállva szent hagyományként maradtak tiszteletben. De a törvénybe foglalt
tételek is különböző időben keletkeztek és el vannak szórva ezeréves
törvénytárunk különböző lapjain. E, részben törtvénybe sem foglalt,
részben különböző törvényekben szétszórtan jelentkező tételek teszik a
magyar alkotmányt.
Rendszerbe
foglalása nem csekély tudományos feladat, tanulmányozása és megismerése a
magyar nemzet politikai történetében való elmélyedést kíván.
(Saját kiemelésem Z.
Zs)
Ezzel a hátránnyal szemben minden történelmi alkotmány
azzal a felmérhetetlen nagy előnnyel rendelkezik, hogy valóban a nemzet
közmeggyőződését tükrözi. Mi az alkotmányunkat nem kaptuk, nem másoltuk,
azt egyáltalában nem készítették; úgy nőtt az ki a nemzeti lélekből
természetes fejlemény gyanánt, mint a nemzeti kultúra legnagyobb szabású
alkotása. Az ilyen történeti alkotmányra illik igazán, hogy az a nemzet
saját életformája; mindenben megfelel a nemzet egyéniségének, lelki
világának. Az ilyen alkotmány nagy hagyományok hordozója és egyúttal a
jövő fejlődés útja.
Utóbbi időkben bizonyos körökben lehetett hallani azt az
érvelést, hogy az alkotmány tisztelete nem lehet végcél, hogy az alkotmány
csak formaság, amelyet – ha a nemzet érdeke úgy kívánja – félre szabad és
kell tolni és más alkotmánnyal, más rendszerrel pótolni. Ez a tetszetősnek
látszó érvelés talán megállhatja a helyét oly államokban, amelyekben az
alkotmány csak kölcsönzött keret, tudományos elgondolás eredménye, tehát
mesterséges alkotás, amelyekben tehát az alkotmány nincs hozzánőve a
nemzeti lélekhez. A magyar alkotmány azonban nem olyan ruha, amelyet
könnyen lehetne váltani; ez az alkotmány nemzeti egyéniségünknek
megtestesülése. Ha helyesen mondja a költő, hogy ,,szívet cseréljen az,
aki hazát cserél”, – nemzetünknek nemcsak szívet, de jellemet is kellene
cserélnie ahhoz, hogy egy újonnan készített alkotmány keretei közé
illeszkedjék. Mert ehhez a nemzethez ez az alkotmány, ez az életforma
tartozik hozzá, épp úgy, mint a magyar nyelv, s a magyar nemzeti kultúra
sok más megnyilatkozása.
Ki tudná megmondani, hogy Franciaországban az ancien
regime, a gyorsan változó forradalmi
alkotmányok, Napoleon állama, az egymást
váltogató királysági és köztársasági alkotmányok közül melyik volt az
igazi francia alkotmány? Ki tudná megmondani, hogy a német nemzethez a
császári, a weimari vagy a mai tekintélyi
állam alkotmánya illik-e inkább? Az azonban kétségtelen, hogy a magyar
alkotmány épp úgy egy nemzet sajátja, mint az angol vagy az amerikai
alkotmány. A mai alkotmányunk nemcsak a magyar állam alkotmánya, de
jellegében is teljesen
magyar alkotmány...
A világáramlatok hatása alól a magyar alkotmány sem
zárkózhatott el; de idegen eszmékért az ősi intézményeket soha fel nem
áldozta. A szükségesnek talált reformokat beépítette alkotmányába és ezzel
az alkotmányt tovább fejlesztette. Így lett az 1848. évi nagy reform is
csak állomás a magyar alkotmánytörténelem útján, de nem új alkotmány. A
mai átmeneti helyzetet szabályozó közjogi törvény: az 1920:I törvénycikk
is az ősi alkotmány alapján áll. Amikor az évekig tartó világháború nagy
megpróbáltatásai után Európa-szerte valósággal dühöngött az alkotmányozás
láza, s gomba módra keletkeztek új alkotmányok nemcsak a legyőzött, de a
semleges, sőt győztes államokban is, a kicsiny, megtépett Magyarország –
szinte leküzdhetetlennek látszó nehézségek között is – az ősi
alkotmányossághoz való visszatérésben jelölte meg a közjogi kibontakozás
útját...
A történeti alkotmány reformtörvényét az idők folyamán a
nemzeti közmeggyőződés illeszti be az alkotmány többi rendelkezései közé
és azokkal egységes szelleművé teszi; a hozzáépítés rövidesen szerves
alkatrész lesz, mint ahogy egységes képet kap a dóm, amelyen egy
szellemtől áthatottan nemzedékek dolgoztak.
A történeti alkotmány nemzetét ugyanis hagyományos szellem
hatja át. Ez a hagyományos szellem ragaszkodást diktál az ősi
intézményekhez és a reformok bekapcsolását a történeti fejlődésbe. A
történeti alkotmányt csak tovább lehet építeni, de sohasem szabad
lerombolni. Lerombolni annyi lenne, mint megtagadni dicső múltunkat és
gyökértelen új életet kezdeni; vajon ezt az üres fényűzést
megengedhetnénk-e magunknak?
A történelmi alkotmány nemzetét és így a magyar nemzetet is
alkotmányhűség tünteti
ki. Hű a magyar nemzet az alkotmányhoz, mert abban önmagát látja
teljesedésbe menve. Ragaszkodik, de nem az alkotmány betűihez, hanem annak
a szelleméhez, s századokon át felhalmozódott erkölcsi értékekhez. Mert a
magyar nemzetet mindig különleges jogi érzék jellemezte: katona- és
politikus-nemzet volt. Míg karddal védte függetlenségét, a jog fegyverével
védte szabad alkotmányát, s mély politikai bölcsességgel dolgozott annak
belső kiépítésén és továbbfejlesztésén. Halmozta az alkotmány
biztosítékait, hogy az évszázados küzdelemmel kivívott és fenntartott
alkotmányosság ne eshessék könnyű áldozatul abszolutisztikus
törekvéseknek. S ezeket a biztosítékokat most magunk dobjuk lomtárba,
önként legyünk hűtlenek az ősi intézményekhez?...
Az alkotmányhoz való hűség biztosítja az alkotmány
folytonosságát, azaz a
jogfolytonosságot. Ez azt jelenti, hogy az alkotmány módosítására
csak törvényes, azaz alkotmányos eszközökkel szabad törekedni. Tehát
mindenkinek a jelenlegi alkotmány alapján kell állani mindaddig, amíg
annak módosítása törvényes úton meg nem történt. Forradalmi eszközök
igénybevétele épp úgy veszélyes, mint puccs-szerű kísérlet. Ilyenek csak
akadályozhatják az alkotmány érvényesülését, de meg nem szüntethetik
érvényét. A jogfolytonosságot előbb helyre kell állítani és a jogfejlődést
ott kell folytatni, ahol az annak idején megszakadt. Így 1867-ben sikerült
az uralkodó hosszas ellenállásával szemben kivívni az 1848-es alapra való
helyezkedést.
A jogfolytonosság azonban nemcsak alaki, hanem anyagi
fogalom is. Nem elég az, hogy a reformok a forradalmi út mellőzésével,
azaz a törvényes keretek közt jöjjenek létre, hanem a reformoknak a
meglévő intézményekben kell gyökerezniük, az alkotmányfejlődés irányával
számolniuk, alkotmányos berendezésünk összhangját fenntartaniuk. A magyar
nemzetben rendkívül nagy ragaszkodás van ősi intézményeihez: a
királysághoz, az országgyűlési rendszerhez, a megyei önkormányzathoz.
Sokszor térünk vissza már elhagyott gondolathoz: így a vármegyék megszűnt
követküldési jogát a főrendiház újjászervezésénél értékesítettük, a
felsőház ősi egyenrangúságát legújabban állítottuk vissza, a nádori
intézmény felújításának kérdése pedig a politikai és tudományos
irodalomban állandóan visszatér. Az államfői hatalom gyakorlásának
jelenlegi szabályozásánál is Hunyadi János kormányzósága szolgált mintául.
Vajon nem lehetünk-e
boldogok, hogy alkotmánytörténelmünk a legnehezebb helyzetekben is biztos
útmutatást tud adni. Ez a történelmi szellem a legbiztosabb vezér, a múlt
megtagadása pedig a legbiztosabb jele a hanyatlásnak.”
(Egyed István: Az
ezeréves magyar alkotmány. 1939. Budapest. 246-250. old)
|
A mi történeti alkotmányunk és
alkotmányozásunk a magyar törvénytár részletes tanulmányozását és elemzését, a
joganyag rendszerezését, hatályos és hatályon kívül helyezett szövegeinek
pontos megállapítását és a történelmi joganyagot felhasználó sarkalatos
törvények megalkotását, de semmiképpen nem az állandó változtatásoknak kitett
alkotmánylevél elfogadását jelenti. A magyar alkotmányosság helyes felfogása
szerint jelszavunk az legyen: Vissza a történelmi magyar alkotmányossághoz és
alkotmányhoz egy népszavazással megerősített alkotmányreform-törvény és
sarkalatos törvények útján.
A Szent Korona-tagság értelmében vett magyar
nemzet mindezek fényében szerves összhangban kell hogy alakítsa
jogintézményeit egyfelől a történeti magyar alkotmányossággal, másfelől a kor
és életviszonyai által megkövetelt feltételekkel. Ez a közjogi magatartás
mértéktartó, de bátor közjogi munkálkodást kíván az alapvető közjogi értékek,
mint a hatalommegosztás, hatalom átruházás, jogfolytonosság, a nemzeti érdek
elsőbbsége – amit régebben a ,,nemzeti függetlenség” fejezett ki – tisztelete
alapján.
Melyek tehát a történelmi alkotmány szerint
értelmezett magyar nemzeti szuverenitás előnyei a népszuverenitáshoz képest?
Előnye, hogy nem rombolja le a hagyományos
értékeket, társadalom- és államszervezési tapasztalatokat, a történelmi
államalkotó és szervező tényezők, osztályok ismereteit, közjogi vívmányait
összhangba hozza a XIX–XX. századi politikai-közjogi vívmányokkal, a polgári
tulajdonnal és a szabadságjogokkal. Előnye, hogy az általa hordozott közösségi
szabadságeszményt, amely más társadalmi osztályok irányában kiváltságok (mint
nemesi előjogok) formájában jelenhet meg, megfelelő történelmi helyzetben
képes általánossá tenni az egész társadalomra való jogkiterjesztés formájában.
Előnye, hogy lehetővé teszi a népszuverenitás bizonyos történelmi helyzetekben
– mint a XIX. századi polgári átalakulás – veszélyes, mert értékromboló
elméletének és gyakorlatának meghaladását. Ennek igénye, a tömeg legitimáló
hatásának és minden jó tőle való származtatásának kételyekkel való szemlélete
korunkban megjelenik olyan világhírű történetfilozófusnál, mint az angol
Toynbee, vagy olyan közismert és tisztelt írónál,
mint az orosz Szolzsenyicin. Hasonló eredményre
vezetnek már a század elején a politikatudomány klasszikusának tekintett
Max Weber fejtegetései
egy szűk politikai vezetőréteg uralkodásáról, a ,,kis szám” törvényéről.
Gondoljunk a XVIII–XIX. század francia
alkotmányainak sorára és Franciaország vérzivataros forradalmaira, vagy akár a
XX. század utolsó évtizedének ,,rendszerváltó”, de inkább csak változtató
országgyűlési választásaira hazánkban. Ezekből láthatjuk, hogy mire képes a
tudatlan, primitív testi szükségletei, vélt jóléti érdekei szerint cselekvő,
értéknélküliségben szenvedő, vallástalan, istentelen értelmiség és politikus
(politika) ellenes tömeg. E tömeget kell állammá szervezett magyar nemzetté
emelni a Szent Korona-eszme jegyében, mintegy példát adva a népszuverenitás
régi, nemes, számos hibától mentes változatára, amely éppen eredetiségére és
történetileg szerves mivoltára tekintettel joggal és okkal
különböztetendő meg a francia forradalom
tanításától, a forradalmi rombolás eszményétől a konzervatív demokrácia
eszméjeként.
Ez csak úgy lehetséges, hogy határozott
nemzeti értékrendszerrel és programmal bíró politikai pártok szövetsége nyeri
meg a választásokat 1998-ban.
Ennek a pártérdekeket a nemzeti összefogás
érdekeivel egyeztető eljárási mód felel meg. Eszerint a nemzeti elvű pártoknak
félre kell tenniük minden személyi és programbeli ellentétüket, és közös
választási fellépésre kell vállalkozniuk. Hogyan lehetséges ez akkor, amikor
egy választási szövetség egészét porba ránthatja a szövetség bármelyik tagja,
aki nem éri el a leadott szavazatok 5 %-át?
Éppen a Szent Korona-eszme feltétlen
érvényesülést igénylő parancsára közös választási pártban kell nyílt színre
lépniük a nemzeti pártoknak a ,,szociálliberális”-nak
nevezett önkényuralmi, nemzetidegen erők eltávolításának és egy gyökeres
gazdasági és szociálpolitikai fordulatnak az ígéretével. A választási párt
képviselői listáit és egyéni képviselői helyeit egy közös megállapodás alapján
tartott közvéleménykutatás számszerű arányait
figyelembe véve kell kialakítani. Mivel egy ilyen párt két-háromszoros
szavazatmennyiségre számíthat, mintha külön-külön kapott szavazatait
összeadná, a korábbi megméretés semmilyen mandátumveszteséggel nem járhat.
Ez a módja annak, hogy a Szent Korona-eszmét
mozgásba, működésbe hozhassa egy nemzeti tömörülés. Az így megszólított
korona-eszme mozgósítani fogja a Szent Korona tagjait, egészséges
kölcsönhatást hozva létre Szent Korona-tan és nemzet, történelmi alkotmány és
országépítő munkálkodások között. Csak így
lehetséges hosszútávú céljaink intézményes
megalapozása a népesség és gazdaság növekedésnek indításától a minden
magyarnak első vagy második kamarai országgyűlési képviseletet és
választójogot nyújtó történelmi alkotmányreformig.
Ez a Szent Korona Eszméjének huszadik
századvégi üzenete, értelme, jelentése és hivatása.
Zétényi
Zsolt
|