Szeptember 27-én volt az első lakiteleki találkozó évfordulója. Huszonnégy év után nem kell ünnepelni, megemlékezésekre sincs szükség, ez nem kerek évforduló. Az más kérdés, hogy egyáltalán van-e mit ünnepelni – tanulságok azonban vannak. Talán majd a negyed évszázados alkalom újabb számadásra késztethet bennünket. Most azonban inkább két párt párhuzamos története érdekes, látva, amint az MDF utolsó elnöke, segédtisztjével együtt ott áll vagy éppen ül a bíróság előtt, az MSZMP utódpártjának volt elnöke pedig mint vádlott vádlóként készülődik éppen a bíróság elé állni. Szánalmas és a rendszerváltás egészére jellemző történet mindkét párté. A harmadikról, amely már nincs vagy átalakult, ezúttal ne beszéljünk, az más történet, bár nem kevésbé jellemző közéleti nyavalyáinkra. A politikatörténet elemzőinek nem lesz nehéz kitalálni, mitől lett egy kis rétegpárt előbb majdnem a nagyobbik rendszerváltó párt, s honnan merítette az öntudatot és erőt ahhoz, hogy amíg létezett, irányítani akarja – és részben tudta is – a nála nagyobb pártokat, jószerivel a magyar közéletet, minden igazán fontos részletével együtt.

Most azonban fordítsuk a tekintetünket Gyurcsány Ferenc és Dávid Ibolya személyes sikerei felé. Gyurcsány üstökösként érkezett pártja élére, szinte a semmiből, KISZ-ből, Demiszből, de leginkább az államkincstár felől, a hátsó ajtón. Mint tudjuk, manapság az üstökösök fényét a pénz adja, pénzzel pedig megvehető akár egy pártelnökség, akár a miniszterelnöki szék is. Pályáját ezenfelül igazi csillagok emelték és vigyázták, az Apró család jelesei, leginkább Apró Antal, aki ’56-ban halált megvető bátorsággal lövetett a fegyvertelen tömegbe, és persze Apró Piroska a maga kiterjedt „nemzetbiztonsági” kapcsolataival. Kell-e több ennél egy szikrázóan fényes politikai karrierhez minálunk? Igen, kell. Kellenek bizonyos személyiségjegyek, kell a gátlástalanság, a szégyenkezés nélküli hazudozásra és csalásokra való hajlam. Vastag bőr és jó gyomor. Ennyi az egész. De mégsem csak ennyi: kell a hiszékeny és tájékozatlan, a félrevezethető tömeg. Nálunk ez is megvolt már a rendszerváltás első pillanatában. Kellenek továbbá a meghunyászkodó, kisebb-nagyobb érdekeiket féltő párttársak. A nagyobb akarnokok bűvkörében elhelyezkedő kisebbek. Mindez rendelkezésére állt, s ezekkel a kiváló adottságokkal élve sikerült neki végképp lezüllesztenie és tönkreveretnie saját pártját.

Dávid Ibolya eleinte szerényen megült a tulipán tövében, csak lassacskán virított egyre szebben, míg fel nem gyorsította kiteljesedését az a politika, melyet az MDF-kormány az ország szerencsétlenségére oly jól megalapozott. Mire elérte az elnöki széket, tudta már, hogy az antalli örökséggel a háta mögött csak nélkülözhetetlen nyűgnek kell tekinteni a pártját, neki magának kell itt érvényesülnie, s akármilyen törvénytelen és amorális eszközöket igénybe véve le kell számolnia az MDF minden egykori erényével és eredeti szándékával. Ugyanígy az útjában álló személyekkel, régiekkel és újabbakkal is. Így lehet tálcán kínálni a pártot – némi pénzért is – a nemzetközi neoliberalizmus programjához. Tom Lantos, Political Capital, SZDSZ, MSZP, minden és mindenki jöhet, csak az MDF szűnjön meg végre a maga eszmei tehertételeivel. Ezen az úton, de leginkább Orbán Viktor mélységes gyűlöletének közös elvi platformján fonódott össze a két elnöki sors, a Dávid Ibolyáé és Gyurcsány Ferencé. Olyannyira, hogy egyszer állítólag még közös imát is megejtettek a mártír miniszterelnök, Nagy Imre lelki üdvéért – hátha Orbán ellen is segít a közös fohász. Nem segített, de Gyurcsány és Ibolya sikertörténete mégis testet öltött pártjuk kudarcában. A Dávid Ibolyáé teljesebben, hiszen elérte az MDF teljes megszüntetését. E sikert Dávid Ibolyától elvitatni nem lehet. Ehhez képest még Gyurcsány életműve is csak félsiker, bár országpusztításban utolérhetetlen volt.

A mese itt véget is érhet, függetlenül attól, hogyan végződik egyik és másik ügyében a bírósági eljárás. Az már másik történet lesz, és annak is meglesznek a maga tanulságai. A politikus tanulhat belőle, ha akar. A mi igazán nagy, komoly történelmi tanulságunk azonban maga ez az egész huszonnégy év, és az, amit rendszerváltásnak nevezünk. Gyurcsány és Ibolya története is csak ennyiben érdekes akkor is, ha személyes sorsuk végkifejlete még hátravan. Ámbár lehet, hogy a mi történelmünkben túlságosan is sok volt már az ilyesféle tanulság, és közben nem sokat tanultunk, csak mese maradt a mese önmagában, fájdalmas és vigasztalan. Most már mindannyian új mesére várunk, egy vigasztaló, magyar távlatot is nyújtó mesére, amit majd kései utódok is emlegethetnek borongós őszi délutánokon. Ám előbb az országot kell csakugyan megvédeni, és megtartani az ország népét.

Forrás: Magyar Hírlap