Dörner György lett az Új Színház új vezetője. Intendánsa pedig Csurka István. Ennyi a hír. S minden ezután a hír után kezdődik.
Ahogy
várható volt, a liberális és szocialista értelmiség kapára-kaszára
kapott. „Botrány”, „megdöbbentő” – sorjáznak a jelzők, az ítéletek.
Minden ítélet készen áll, azelőtt, hogy Dörner vagy Csurka bármit is csinált volna.
Dörner az ország egyik legjobb színésze. Jó mindenben, amiben feltűnik.
Jó színházban, jó filmben, jó szinkronban, vannak amerikai sztárok, akik
kizárólag az ő hangján szólhatnak hozzánk hosszú-hosszú évek óta.
Csurka az ország egyik legjobb drámaírója és dramaturgja.
Nem
tagadják, mert nem tagadhatják ezt még legádázabb ellenfelei sem. Amit
Csurka letett a magyar irodalom asztalára, sokszorosan felülmúlja
sok-sok ma ünnepelt, agyonsztárolt, minden nyelvre lefordított „zseni”
életművét.
Azért van ez így, mert nem a mű dönti el, hogy mi lesz a sorsa, és végképp nem a közönség.
Alkotónak
s művének sorsa ma egy szűk kör kezében van. Ők határozzák meg a sikert
vagy sikertelenséget, a hírt és a hallgatást, a befutást és a
partvonalra szorítottságot, a nemzetközi elismerést vagy a semmilyen
elismerést.
Ehhez nincs szükség tehetségre, rátermettségre, aktuális mondanivalóra, régi vagy új érdemekre, és nincs szükség közönségre.
Ehhez
mindössze arra van szükség, hogy a megfelelő oldalon állj, feküdj,
ébredj, tegyél-vegyél, szorgoskodjál, és ismerd az összes közhelyet, PC
dumát, hülyeséget, amit ismerni kell.
Ha nincs mondanivalód a
bennünket körülvevő világról és a valóságról, de elismered a két fő
témát, amit el kell ismerni, senki sem ment meg a „sikertől”.
Hódolj és szolgálj őnekik – ez ma a siker titka.
Tagadd meg akit és amit meg kell tagadni – ez meg a másik titka.
Légy
olyan, mint az amerikai szépségkirálynő: ha felteszik a kérdést, hogy
mi a legfőbb vágyad, lábadjon könnybe a szemed, és rebegd azt, hogy
„világbéke”… Akkor lesz belőled színházigazgató, ünnepelt költő vagy
író, színészkirály, megmondóember, orákulum és prédikátor.
De ha
nem világbéke, nem Auschwitz, nem a melegek jogai, nem a cigányok, s ha
tetejébe még Kertész Ákos fájdalmát sem érted meg, nos, akkor
alkalmatlan vagy mindenre.
Ha olyan atavisztikus ügyeid és
gondjaid vannak, mint nemzeti múlt, nemzeti lét, magyar történelem,
magyar fájdalom és szenvedés, az igazi Ady, Szabó Dezső, Németh László,
Sinka István, Erdély – én Istenem, ne hagyj el! –, netán Wass Albert
vagy Tormay Cécile, akkor véged.
Mert nincsen itt már is-is sem, csak csontos, szikár vagy-vagy.
És
akik úgymond száműznék a politikát mindenhonnét, azok politikát
csinálnak mindenből az égvilágon. Mert most habzó szájuk arról habzik,
hogy Dörner és Csurka politikailag alkalmatlan a színház vezetésére,
lévén kívül esnek az általuk felállított politikai normarendszeren és
szalonképességen. „Politika”! – kiáltják rémületes dühvel, s politikai
nemtetszésük okán átkozzák ki a még ki sem nevezetteket.
Na, hát én többek között ezért rühellem mindet, s vetem meg őket egyenként is, meg úgy együtt is. Ahogy vannak.
Dörnernek
és Csurkának pedig szívből gratulálok, és sok-sok erőt, kitartást és
sikert kívánok. Szükség lesz bizony mindegyikre. S ha megengedik, s hogy
még jobban idegesítsem azokat, hadd köszöntsem őket Sinka Istvánnal:
Egyszer volt szép az anyám tánca,
mikor kendőjét gyepre hányta,
a Korhány vizénél, Pusztapándon,
s bokázó lába pásztortűznél,
öles apám örömére
szállt, mint illat a virágon.
De gyönyörű lábán víg figurát
eredő táncába ő se vitt,
csak mutatta ringó mozdúlattal
halálba járó őseit.
Mert ugyanaz sírt fel a flótán,
hogy meghaltak azok ima nélkül,
nagy szakállal, akasztófán.
No, hát meghalni még meghalhatunk, de jelet legalább már hagytunk magunk után. Ettől olyan idegesek a törpék…
Forrás: Magyar Hírlap