A támadóknak az adornói esztétika kanálisszagú értelmezése tetszik
Bucz Hunor, a 42 éves óbudai Térszínház igazgatója, rendezője: Szívből
örülök Dörner kinevezésének. Végre reménykedhetünk, hogy lesz egy olyan
kőszínház Budapesten, ahol a magyar nyelv érthetően és árnyaltan
hangzik, mert nem valamiféle nincs anyanyelvünk dialektusban, idegen
hangsúlyokkal, felhajló dallamokkal és nyakba pöszögve, de nyelvünk
drámaiságát és gesztus tartalmait átélhetően közlik a színészek.
Reménykedhetünk, hogy klasszikus drámáink és drámafordításaink
tisztességgel kerülnek színpadra és nemzeti sorskérdéseink hitelesen
szólítanak meg minket az előadásokban. A rendezői és az ideológiai
önkény, a hatásvadász semmit- mondás formalizmusa helyett, a darabok
pontos elemzését és értelmezését adó színházi műhelymunkában a
népszínházi kifejezőeszközök és a korszerűség megtalálja majd az utat
lélektől lélekig.
Bízom a három meghatározó elme, Csurka István, Dörner
György és Pozsgai Zsolt tehetségében és következetességében, mert
tisztában vannak színházi életünk mételyeivel és elidegenedettségével,
és ezért mindent megtesznek, ha végre szóhoz juthatnak, hogy lassú és
szívós építkezéssel visszahódítsák az ifjúságot a színházba, a szentbe, a
nemzet templomába, ahová nem kikapcsolódni, de bekapcsolódni mennek az
emberek, ahol nem muzeális távolságból, de kortársként szól Szophoklész,
Arisztophanész, Bornemisza és Csokonai, Katona, Vörösmarty és Madách és
a felejtésre ítélt Móricz,Németh, Illyés, Sarkadi, Pilinszky és Weöres,
Örkény és Páskándi – jaj Istenem, meddig sorolhatnám…és a
kortársainkról még szó sem volt. Shakespeare, Moliere, Beckett, Ionesco…
Lesz iskolaszínház és verspódium, és lesz nevető Parnasszus Heltai
Gáspártól Karinthyig, a csali mesétől Nagy Lajosig… Talán egy-egy
hangverseny sem lesz ott idegen. Halljuk majd: Ne bántsd a magyart
Zrínyitől, Kodálytól, vagy Lajta László 56-os szimfóniáját. Bizony
irigylem Dörnerék bátorságát, mert lehetetlenre vállalkoznak, amikor az
elmúlt húsz plusz ötven év ízlésterrorjával és kontraszelekciójával
szemben, a multinacionalista kultusz közepette nemzetépítő, honvédő
szellemiségű alkotóműhely a céljuk, és mélyen tisztelem Tarlós Istvánt,
hogy ekkora kockázatot és felelősséget vállalt egy magyar színházi
koncepcióért. A Nemzeti Színház hajdani igazgató rendezője, az
agyonhallgatott Németh Antal szelleme támadhat fel tettük nyomán és az
Aczél-éra által erőszakosan megszüntetett színházi törekvések éledhetnek
föl és bíztatást kapnak azok a kis színházak is, akik dacolva
körülményeikkel, hívatásuknak vallják a magyar elmék pallérozását. A média által ajnározott celeb-színészek és az ún. szakma viszont mindez ellen lép fel.
–
Hogy sokan támadják, értetlenül és nemtelenül őket? A megfélemlítés jól
ismert paneljeit is használva? Hát Istenem, mit várjunk azoktól, akik a
német divatot majmolják, a frankfurti iskola lebutított változatát
követik, tőlük, akiknek az adornói esztétika kanálisszagú értelmezése
tetszik, akik tapsolnak Cohn-Benditnek és lesvájcisapkázzák a Szent
Koronát, a magyar nyelv börtönéből akarnak folyamatosan kitörni és
kot-kodályként csúfolják a Zrínyi- szózat szerzőjét, de minek soroljam,
mit szégyenkezzem helyettük is.
A Térszínházat pedig elhallgatják.
–
Csöpp színházunkban, az óbudai Térszínházban, bár második éve
kisemmiznek bennünket a „független” szakértők, mégis játszunk.
Előadásaink után beszélgetünk a közönséggel. Érzékeny, nyitott
közönségünk estéről estére meggyőz arról, hogy van remény, a
búvópatakként élő, csempész áruként létező nemzeti lelkiismeret
munkálódik, lehet, hogy egy új reformkor közeledik. Adja a Teremtő! Így
gondolok én Csurka István, Dörner György, Pozsgai Zsolt és leendő
munkatársai.
M.A.
Forrás: MIÉP
|