Az Országgyűlés mint törvényhozó nagyüzem sok fontos törvényt hozhat a társadalom életének szabályozása során. Nagyüzemi jellege elsősorban abból adódik, hogy évtizedek teltek el előbb a diktatúra, majd a rendszerváltó zavarodottság, készületlenség, gazdasági, erkölcsi-szellemi tisztázatlanság és tisztátalanság jegyében. Születtek kiskapus törvények kivételezett csoportok érdekei szerint, születtek a jogállamiság és a demokratikus átalakulás címén a hazai társadalmi tények, a valóságos gondok és bajok megkerülésével vagy azok fölött lebegve. Torzították a törvénykezést a liberális és a konzervatív minősítések és önminősítések, jobb- vagy baloldali lepelbe burkolózó hatalmi vágyak, régi beidegzettségek és új önérvényesítő törekvések.

Mi mást tehet most a kormány és a törvényhozás, mint hogy kétharmados támogatása birtokában igyekszik elvégezni a szükséges korrekciókat, rendet tenni ott, ahol évek óta a rendetlenség uralkodik, biztonságot ott, ahol a bizonytalanság fojtogatja a társadalmat. Ezzel együtt nemcsak a jelen, a pillanat szükségleteire kell választ adni a törvényekkel is, de egy nehezen bontakozó jövőképet is szolgálni kell, lehetőség szerint tehát a korábbiakhoz képest új jövőképhez új alapokat. Mindezt egy egyre élesebben mutatkozó világválság, igen rossz honi és romló európai környezetben. E törvények között nyilván lesznek olyanok is szép számmal, amelyeket később módosítani kell, vagy helyettük újat kell alkotni, de valamilyen mértékben mindegyik beleszól abba, hogy milyen jövő bontakozik ki előttünk. Ám az nem kétséges, hogy – minőségétől függően – az oktatási-nevelési törvénykezés szól elsősorban a jövőnek, hiszen mindig az újabb nemzedékek minősége határozza meg a jövő magyar társadalmának minőségét. Most a köznevelési, azután a felsőoktatási kerül az Országgyűlés elé. Az előbbi tervezetét már elfogadta a kormány. A köznevelési törvény kormányzati elfogadását hosszú előkészítési folyamat, egyeztetések és viták sora előzte meg. A vita pedig tovább folytatódik a kormány döntése után is, még a kormányzó párton belül is, ami azt jelzi, hogy a törvény parlamenti elfogadása sem lesz egyszerű. Különösen akkor nem, ha némelyek kritikája lényegében nem a törvény szövegéből vagy irányultságából fakad, hanem sejthetően inkább személyes okokból. Az nem csoda, hogy ez a törvény, amely szinte a magyar állampolgárok mindegyikét érinti – s legfőképpen a jövő nemzedékeit –, komoly vitát gerjeszt. De legalábbis furcsa, hogy éppen a pártkoalíción belülről éri olyan támadás, amelynek tárgyi megalapozottságát és szakmai alapjait nehéz felfedezni.

A törvény egyik vitatott pontja az iskolák „államosítása”. Ez utóbbi kifejezés a maga hamisságában eleve rosszat sejtet, holott csupán arról van szó, hogy az iskolák működtetését ellátni képtelen önkormányzatok helyett az állam vállalja a terheket az iskolák átvételével, és ezzel teremti meg a biztonságot számukra, a gyerek, a szülő, a pedagógus és a település számára egyaránt. A törvény rendelkezik az „egész napos iskoláról”. Ez nem egészen azonos a napközivel, több annál, ezért nehéz megmagyarázni, hogy voltaképpen mi a baj vele. A pedagóguspálya új modellje szerint anyagiakban és előmenetelben is kedvezőbb és áttekinthetőbb, kiszámíthatóbb helyzetet lehet teremteni. A kezdő fiataloknak is. Az pedig ugyan kinek az igazságérzetét és milyen szakmai ésszerűséget elégítene ki, ha a kezdő fiatal aránytalanul kedvezőbb helyzetbe kerülne, mint mondjuk húsz-harminc éve a pályán levő kollégája? Ha egy ilyen aránytalanság vonzaná a fiatalok többségét a pályára, az az egész hivatás szegénységi bizonyítványa lenne, és távlatában is képtelen helyzetet teremtene. Lehet, hogy van egy-két részletkérdés, amely vitatható, s lehet, hogy akad olyan is, amelyet a parlamenti vita nyomán még érdemes módosítani. A törvénytervezet egésze azonban vitathatatlanul az iskolák biztonságosabb létét, jobb működését célozza, és nem kisiskolák megszüntetését, hanem megtartását ahol csak lehet, ellentétben a korábbi falu- és iskolarombolással, és ellentétben a pedagógustársadalom szellemi sorvasztásával, tekintélyének rombolásával, anyagi és erkölcsi megnyomorításával. Ehhez viszonyítva még lehet morfondírozni azon, hogy mi szükség van a kétszintű érettségire, hogy a magasabb szintű érettségi miért lenne jobb belépő a felsőoktatásba, mint az ottani felvételi vizsga, amelynek a megszüntetése egyébként nyilvánvalóan nem segítette az egyetemre, főiskolára bejutó diákok magasabb szellemi és erkölcsi minőségét. És fel lehet tenni a kérdést: mire lesz pénz a végrehajtás során? Mi lesz ennek a törvénynek a jövője? Ezt a kérdést azonban a gazdasági miniszternek kell feltenni, remélve, hogy a legjobb magyar hagyományokból merítve minden döntéshozó megérti, hogy a köznevelés és az oktatás-nevelésügy egésze nemzetként való megmaradásunk legelső feltétele.
Az országgyűlési képviselők elé kerül most egy jó szellemű törvényjavaslat. Jó volna, ha az Országgyűlés „jó szelleme” érvényesülne a vitája és elfogadása során.

Forrás: Magyar Hírlap