Aligha véletlen, hogy a rendszerváltás óta a közbeszédben tartózkodtak
attól, hogy a kapitalizmus kifejezéssel illessék az új rendszert, holott
nyilvánvalóan az. A magyar közérzet már a rendszerváltás hajnalán is
némi gyanakvással tekintett mindarra, amit ez a fogalom sugall, és az
elmúlt húsz év tapasztalatai ezt a gyanakvását jelentősen fel is
erősítették.
Az alábbi kis történet némi adalékul szolgál ahhoz, hogy a gyanakvás nem
alaptalan, sőt egy eddig kevéssé ismert indoka is lehet. 1996 tavaszán
jelentéstevő voltam a strasbourgi Európa Tanács előtt, és jelentésem
tárgya a londoni székhelyű Európai Újjáépítési Bank tevékenysége volt.
Ennek elnökével együtt szerepeltünk, és szereplésünk előkészítésére
kétszer is hosszabb beszélgetést folytattunk. Az illető nem más, mint az
a Jacques de Larosière, aki 1978 és 1986 között a Nemzetközi Valutaalap
vezérigazgatója volt. A beszélgetésünk végén éppen ezekről az
élményeiről kezdett beszélni, és magyar vonatkozású emlékeit felidézve, a
következőket mondta: az IMF és a globális pénzhatalmi rendszer számára
nagyjából 1978-tól vált világossá, hogy Magyarországra sikeresen
rácsapódott az adósságcsapda.
Az adósságszolgálati ráta 1978-ban
elérte a negyvenöt százalékot, majd 1982-ben a hatvanat is meghaladta,
miközben a tankönyvek szerint már a huszonöt százalék feletti szint is
veszélyes. Az ország 1980-tól lényegében fizetésképtelenné vált, és az
adott globális politikai klímában esélytelenné vált az addig követett
finanszírozási gyakorlat fenntartása. Az IMF vezetősége világosan a
magyar politikai vezetés értésére adta, hogy a túlélés egyetlen esélye,
ha Magyarország belép a szervezetbe. És bár ezt a szovjet birodalmi
logika opponálta, a magyar vezetés tudomásul vette a diszkréten
megfogalmazott, de világos ultimátumot.
A tárgyalások egy
bizonyos fázisában elkerülhetetlenné vált, hogy az IMF vezérigazgatója
és Kádár János személyesen találkozzon, ami Larosière számára – mint azt
tizenöt évvel később elmesélte –, módfelett elgondolkodtató, megrendítő
eredménnyel járt. Az lett volna a feladata, hogy közölje a rendszer
urával: a játszmának vége. És bár a rendszer formálisan továbbra is
fennmarad, és a szovjet birodalmi keretek között üzemel, de a tartalmi
utasításokat most már nem Moszkvából, hanem Washingtonból, az IMF
vezérigazgatójától fogja rendszeresen megkapni.
Larosière arra
számított, hogy feszült és drámai diskurzusban lesz része, ám a
fejlemények egészen más irányt vettek. Kádár nemcsak hogy nem
ellenkezett, hanem örömmel üdvözölte mindezt. Világossá tette, hogy
nincs semmi meglepő abban, ami most bekövetkezik, hiszen ez már régen
várható volt, és ő is azon lesz, hogy az átmenet zökkenőmentes legyen.
Eddig egy másik birodalmat szolgáltunk odaadóan, most pedig ezt fogjuk,
van már benne gyakorlatunk, tette hozzá némi öniróniával. Hogy jelezze,
mindez nem egyszerűen udvariassági gesztus vagy taktikai húzás,
elmondta, hogy már zajlik is a kapitalizmus bevezetését megalapozó jogi
struktúrák kiépítésének megtervezése. Nyers Rezső és Tardos Márton
újságolta el Larosière-nek, már elkezdték annak a közgazdászokból és
jogászokból álló agytrösztnek a megszervezését, amely majd mindezt
véghezviszi. Nagy horderejű munkáról van szó, de azt reméli, hogy néhány
év alatt ez végbemegy, és mivel hozzáértő emberekről van szó, az
eredmény nem maradhat el.
Most már csak én teszem hozzá, hogy a
jelek szerint Kádár pontosan látta a helyzetet, és a jóslata bevált. Az
agytröszt 1986–87-re elkészült a nagy művel, és 1988 áprilisában, Kádár
leváltása előtt egy hónappal a Grósz-kormány benyújtotta a parlamentnek,
amelyik azt szeptemberben el is fogadta. A „slusszpoén” pedig, hogy
azóta is ez van érvényben: az 1988-as VI. törvény, amelyet a szakma
röviden csak „társasági törvényként” emleget. Kidolgozásában olyan, ma
is aktív, vezető tisztségeket ellátó személyek is részt vettek, akik
most nem feltétlenül érdekeltek abban, hogy ez a tanulságos történet
teljes egészében ismertté váljon a magyar társadalom számára.
Mindez
megerősíti azt a feltételezést, hogy a legújabb kori magyar
kapitalizmus kiépítése nem egészen úgy ment végbe, ahogy azt az uralkodó
elbeszélési mód eddig sejtette. A magát szocializmusnak nevező régi
rendszer uralmi struktúrái nemcsak hogy „ellenállást” nem mutattak, de
ők maguk igyekeztek a legbuzgóbb kollaboránsként bizonyítani
rátermettségüket az új birodalomnak. Az pedig nem habozott élni ezzel a
felkínálkozással, és lássuk be, a maga szempontjából ez kitűnő döntés
volt. Vagyis az elkeseredett vesztesek állítása, hogy „nem is volt
rendszerváltás” kicsit pontatlanul fogalmaz. Mint láthatjuk, nagyon is
volt rendszerváltás, csak nem akkor, nem ott és nem úgy, ahogy az
uralkodó hamis elbeszélési mód állítja.
Miközben a gyanútlan
magyar nép azt hitte, hogy 1990-ben kezdődött, és azt remélte „jó lesz
majd” neki, ezzel szemben 1982-ben már le is zárult, és olyan, máig is
feltáratlan alkura épült, amely eleve vesztes létre ítélte a magyar
társadalom legalább nyolcvan százalékát. Az 1989–90-es történés már csak
látványtechnikai tűzijáték volt („vakulj magyar” jeligére), és egyetlen
célja, hogy a vesztes többséget megtartsa végzetes illúziójában. És ez
egészen addig így is lesz, amíg a vesztes többség ezt hagyja.
Forrás: Magyar Hírlap