Történelemhamisítás
Az,
hogy fegyelmi folyik ellenünk, kétségtelen. Ezen az újságoldalon ezt
már hetek óta tárgyalom. Nem is tudok másra gondolni, latolgatom a
célszerű magatartásokat, a lehetséges ellenállásokat, a megmenekülés
útjait. Forgolódom, fővök saját keserű levemben. Közben kissé elhűlve
tapasztalom, hogy a társadalom nagy része, s még a nemzeti gondolkodású
része is mennyire tájékozatlan a dolog lényegét illetően. Sokan azt
hiszik, hogy ez csupán egy párt- és kormánypolitika időszakos, esetleg
múló veresége. Vissza kellett szívni az IMF kiutasítását, kicsit meg
kellett alázkodni a visszahívásával, de ez kibírható. (Na bumm, ez
kibírható.) A legtöbb embernek a spekulációs tőke mozdulatai,
fenyegetései sem mondanak sokat, jóformán ezekről is most hall először.
Néhányan talán halványan emlékeznek még arra, hogy Soros György néhány
éve megtámadta az OTP-t, be akarván dönteni, és bedöntés után
megszerezni, de ez az emlék is halvány már, mert annak idején sem kapott
a közvélemény nyílt tájékoztatást és magyarázó jegyzetekkel ellátott
tényfeltárást az ügyben, mert ez kínos lett volna. Soros rá tudta tolni
az ügyet egyik részlegére, a kapott büntetést a szivarzsebéből
kifizette, és megmaradt spekulációs nagyhatalomnak.
Soros
György kamaszgyerekként, 14 éves korában, még a vészkorszak előtt
hagyta el az országot szüleivel, ezért személyesen megmenekült, de
minden magyarországi fellépésében értésre adja, hogy személyes
megmenekülése nem oldozza fel őt a sorsközösség vállalásától a későbbi
áldozatokkal, valamint a magyarság felelősségének felmutatásától. Ne
legyen módja a magyarságnak még egyszer vészkorszakra vetemedni, abban
közreműködni – bűnös néppé válni. Ez kristályosan olyan hatalmi
politika, amely nem vesz tudomást a magyarság tényleges szerepéről,
Trianonról, 1956-ról, jelenkori szándékairól, lehetőségeiről és jogot
formál a magyarság mai életébe való diktatórikus beavatkozásra. Soros
tehát, miközben emberbaráti szándékúnak mutatkozik s ajándékot osztogat,
kétségtelenül idegen hatalmat képvisel, hódítóként van jelen az
országban.
Amikor
roppantul meggazdagodva visszatért egykori hazájába, amelyet már nem
tekintett annak, ezt egyáltalán nem így adta elő. (Lásd: Csurka:
Dr.Utólag visszaemlékezése) Azt mondta, visszatért, hogy segítse,
anyagilag támogassa a magyar reform-kibontakozást, a nyugatosodást.
Létrejött a Soros Alapítvány, amely ösztöndíjakat adott a
citerazenekaroktól a szociológusokig sokaknak, és nagyhatalom lett az
országban. A Soros Alapítvány magyarországi vezetői az első perctől az
utolsóig mind egy körbe tartoztak. A legutolsó például Halmai Gábor,
egy, az ötvenhatos megtorlásban főszerepet játszó III/III-as vezető
sarja, maga is nyíltan internacionalista, és legutóbb a Gyurcsány-féle
moszkovita irányítású Országos Választási Bizottság alelnöke, aki a
jogállam leépítésének szándékával támad minden nemzeti kezdeményezést.
Soros György tehát valóságosan is ott állt Halmain keresztül a
kommunista választási bizottság mögött, amely – talán emlékszünk –
minden erővel meg akarta akadályozni a vizitdíjas népszavazást, amely
aztán a Fidesz 83 százalékos győzelmét hozta.
Előttem
a Soros Alapítvány és maga Soros már 1991-ben lelepleződött, amikor
mint az akkori kormányzópárt alelnöke felismertem és feltártam kétes
céljait, nemzetellenességét a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjában.
Mondhatni: vesztemre. A Rádió akkori elnöke, aki paktumos megegyezés
alapján került az elnöki székbe, nemzeti gondolkodású reform
kommunistaként, hiszen jelen volt a Lakiteleki Sátorban, kitiltott a
Rádióból és a szerkesztőt, Győri Bélát is eltávolította később. A
szemfelnyitó meghurcolás vaskos oktatás volt: nem lehetett kétségem
Soros magyarországi befolyásáról, hatalmáról és a félelemről, amelyet
keltett maga körül. Kiderült, nincs magyar célja itteni jelenlétének,
minden mozdulata a magyar zsidóság egy jól körülhatárolható részének
hatalomban tartását, majd hatalomhoz juttatását szolgálja. Az amerikai
zsidóság érdekeit szolgálja az izraeli befolyás és behatolás
erősítésével, és az izraeli befolyást az amerikai Oscar-díjas majomkodás
erősítésével. Anyagi és politikai támogatásainak java az úgynevezett
demokratikus ellenzék Kis János vezette táborának jutott, őket
utaztatta, kötötte össze az amerikai hivatalossággal, s ez az erős
támogatás vezetett először az Antall- kormány megalkuvásaihoz, az
államadósság elengedésének, a fizetés halasztásának nem kéréséhez
(Surányi György), vagyis az adósságcsapdához, majd a Horn Gyula-féle
koalíciós kormányhoz, vagyis ennek a körnek a hatalomba juttatásához. Ne
tévesszen meg senkit, hogy cégérük akkor Kuncze volt, pontosan
ugyanúgy, mint Hatvani Deutsch Lajosnak és Kunfi Kornfeld Zsigmondnak
gróf Károlyi Mihály 1918-ban.
Ezért
lehet és kell ugyan másokat is feltételezni a forint elleni spekulációs
támadások mögött, de Sorost kihagyni lehetetlen. Neki ez a szakmája és
ez az eredendő célja, együtt természetesen más izraeli és amerikai
erőkkel. Neki tulajdonítani nem lehet, de feltétlenül meg kell hallani
Samír miniszterelnök kijelentésében az ő dicsekvését is: „Tőkéseink
felvásárolták Manhattant és Magyarországot.”
Napjainkban
altatás folyik. A belföldi csatornákon rendre szakértők jelennek meg,
akik sorra bizonygatják, hogy ami történt, az nem rosszindulatú
összeesküvés volt, hanem a tőke, a befektetők önkéntelen, megszokott
játéka és Magyarország azért esett áldozatul, mert gyenge. Nincs mit
tenni, meg kell szokni az új, alávetett helyzetet, bele kell simulni az
IMF lapos rendszerébe, és fel kell hagyni a szabadságharccal.
Szabadságharc? Nevetséges, mondják ők.
A
letagadott spekulációs támadás és a kormány veresége, amely az IMF
kényszerű visszahívásában jelent meg, új helyzetet teremtett a magyar
társadalomban. Ezt még nem tárta fel senki. Pedig ennek messze ható
következményei vannak, és még rosszabbak lesznek, ha feladjuk a
szabadságharcot.
A
kormány és apparátusa, a kétharmados többségű országgyűlési frakció nem
adta fel a harcot. Egy kis ellenzéki obstrukciós késleltetés után sorra
hozza meg törvényeit, alakítja költségvetését, szövi távlatos terveit,
mintha mi sem történt volna. Ez a törvényes hatalom Orbánt körülvevő
kemény magja. Majdnem egységes, nem mutat nagyobb válságjegyeket, állja a
harcot. Nemsokára, ha a második kerületben egyéniben győztes
polgármester átveszi mandátumát és behívják a listás helyre a
kiválasztott embert, egy fővel szaporodik a kétharmados többség,
miközben a többi frakció fogyatkozik, olvad, szétáll. Ez azt üzeni a
társadalomnak, hogy a spekulánsok által rámért vereség ellenére, amely
akárhol történt is, mindenképpen valahol idegen térben történt és egy
roppant pénz-túlerő műve volt, nem a magyarság akaratából történt. Azt
üzeni, hogy „a kormány a helyén van”. Nem úgy, mint ötvenhatban, amikor a
kijelentés után a jugoszláv követségre menekült Bibó István
kivételével, ahol fogságba ejtették. Ez a keménység, amely saját
törvények megalkotásában is megjelenik nagyon fontos üzenet a
társadalomnak. Következménye pedig az, hogy a társadalom, ha egyelőre
passzívan is, kiállás és harc vállalása nélkül is a kormány mögött áll.
Ebből a fekvésből még létrejöhet egy aktív tömegmozgalom, amelyre
igencsak szükség lehet az elkövetkező hónapokban, években. A
szabadságharcnak, amelyet a kormány nem adott fel, csak a tömegmozgalom
adhatja meg a tartalmát, az értelmét és az erejét. Orbán „regimentje”
nem fogyhat el. Most új nóta kell, nem kellene várni, hogy „mégegyszer
azt üzenje”, menni kell.
Már
csak azért is, mert az ellenség szuperaktív. Egy pillanatra sem tett le
arról, hogy újra birtokába vegye az országot az IMF-tankok háta mögött.
Ezért itt az ideje, hogy számba vegyük, kikből is áll most teljesen
tényszerűen az ellenség. Akik letagadják a spekulációs térdre
kényszerítést, az összeesküvést és annak nem elsősorban gazdasági, hanem
politikai célját. Kik ők, hányan vannak és kit képviselnek? Megdöbbentő
és váratlan kép tárul elénk.
Ellenségeink
tábora először is nem azonos a parlamenti ellenzék személyi
állományával, annak csak egy kis kiválasztott részét tartalmazza, hanem
sokkal inkább fedi az egykori demokratikus ellenzék és a Soros György
által támogatott nemzetközi együttest, az itt egyszer már leírt Ascher
Café legénységét, s mindössze néhány száz főt, ha tartalmaz. Ebben az
együttesben, akár tetszik, akár nem, a politikai egységet felülírja a
majdnem százszázalékos egység, ahogy ezt Soros szereti. Ide tartoznak
először is a berliniek, Konráddal és a Nobel- díjassal együtt, ide
tartoznak az amerikaiak, az Amerikai Magyar Népszava tábora, Kertész
Ákos fémjelével a homlokukon, ide tartozik a Soros fenntartotta
műhelyekben, azaz az ATV-ben, az Élet és Irodalomban, a Magyar
Narancsban, a 168 órában és sajnos a Heti válaszban dolgozó újságírók
is, a kevés kivételtől eltekintve. Ehhez társul még néhány tucat ember,
akik amerikai egyetemekre, szervezetekbe, kormányhivatalokba vannak
beültetve és erős befolyással rendelkeznek, informáltak. Ide
számíthatjuk még a magyarországi külföldi bankok vezetőit. Ez az
összességét tekintve talán ezer-kétezer ember alkotja azt a hatalmi
központot, amely az IMF segítségével meg akarja ragadni a magyarság
fölötti rendelkezést.
Hangsúlyozni
kell, hogy ez nem a magyar zsidóság, mert annak egy része éppen a
kormányban van, a másik része pedig ugyanúgy passzív, mint a kormány
mögött álló milliós tömeg. Ennyire képtelen és veszélyes helyzet még
soha nem volt Magyarországon.
A
veszély kettős. Elsőként mindjárt az, hogy a hatszázaknak sikerül
hatalomra kerülniük. S minthogy kevesen vannak az ország tényleges
vezetéséhez, Izraelből és Amerikából kérnek és kapnak kádersegítséget.
(Történetesen Kertész Ákos nem a díszpolgárságát kapja vissza, hanem
beköltözik a Sándor-palotába.) A másik veszély pedig az, hogy mindezen
erőszakos műveletekkel magukkal rántják a magyar zsidóságot és
ugyanakkor eltaszítják, mert megalázzák a magyar tömeget, amely eddig
nem volt antiszemita és nem kívánta visszahozni a vészkorszakot, eszében
sem volt, de most megalázottságában, elkeseredésében az lesz.
Gyűlölködő lesz, mint a proletár, vagy végső, kihalásos passzivitásba
burkolózik. Szabotálni kezd és már csak a legdurvább erőszakkal lehet
uralkodni fölötte. Ha ez a rendszer sikerül az Ascher Cafénak, ami nem
csupán tervbe van véve, hanem bele van kódolva a hatszázak génjeibe,
akkor egy egész magyar társadalom indul meg sukorói halálmenetben
végzete felé. A magyarság éhen fog halni a saját hazájában, ahogy az
éhhalált Spengler leírta. (Mi meg idéztük.)
Ez
a romantikus képekkel előadott látomás sajnos reális lehetőség. Nem a
hatszázak bátorsága, tehetsége üti nyélbe hatalmukat, hanem a
Soros-túlerő. Konokságuk, erős összetartásuk, gonoszságuk azonban nyom
valamit a latban. Ellenszer velük szemben szinte kizárólag a megnevezés
és a számontartás. A névsorolvasás. Nem szabad megengedni nekik, hogy
rejtőzködve és mint a magyar sors egyik lehetséges és esedékes
változatának megvalósítói lehessenek jelen a színen. Ők ellenségek,
akiket számon kell tartani, meg kell nevezni. Ezt nem lehet az
antiszemitizmus vádjával megakadályozni. Mert ez nem antiszemitizmus. Ez
mindössze valami olyasféle számbavétel, mint amilyet az Állami
Számvevőszék elvégzett a Nemzeti Bankban, megállapítva, hogy miközben az
egész ország nélkülöz és összehúzza a nadrágszíjat, az MNB-ben nyüzsgő
Ascher Cafésok emelik a saját fizetésüket és vaskos milliókat
osztogatnak szét egymás közt, és ennek egyelőre semmi kézzelfogható
következménye nincs. Mihelyst azonban felszámolják az MNB Ascher Cafés
különítményét, folytatódhat a szabadságharc. Ezt még az IMF-tárgyalások
előtt meg kellene tenni és törvénybe kellene foglalni. Abban semmiképpen
nem szabad megegyezni velük, hogy a Soros-izraeli különítményt
meghagyják az MNB-ben. Mert akkor az IMF visszahívása is úgyszólván
felesleges, elintézik ott bent a bankban ők maguk is.
Végezetül
engedtessék meg ismételten személyes példával előhozakodnom, miként azt
az 1991-es esetben tettem. Miután értesültem róla, hogy Fischer Iván
karmester is a Prima Primissimára esélyes jelöltek között van, miután
kedves testvérének az Operában eszébe sem jutott elszámolni, pedig
nemzeti bankosokat megszégyenítő összegekhez jutott, elhatároztam, hogy
végignézem a gálaműsort. Fischer Iván, akinek befutására egész évi
lóverseny-veszteségem fel mertem volna tenni, természetesen befutott, de
nem jelent meg, hanem a szegények megsegítésére ajánlotta fel át sem
vett díját. Nyert is és le is tojta az egész ceremóniát, meg a magyar
zenét. De ha már ott ültem a képernyő előtt és tippelgettem, ki lesz a
befutó az egyes műfajokban, másra is felfigyeltem. Kitüntettek ugyanis
több olyan színészt, barátomat és munkatársamat a régmúlt időkből,
akiknek szívből gratulálok, akik teljes mértékben megérdemelték ezt.
Feltűnt azonban, hogy amikor a műsorközlő és az este szerkesztő
bizottsága felsorolta életük szerepeit, főszerepeit, amiért a
kitüntetést megkapták, egyikőjüknél sincs felsorolva, hogy a
Vígszínházban és a Pesti Színházban főszerepet játszottak olyan
darabjaimban, amelyekre büszkék lehetnének, hiszen kirobbanó sikerrel
mentek, és minden hazabeszélés nélkül művészi pályájuk fontos állomását
jelentették. Utána érdeklődvén hallottam, hogy ilyesmi más esetekben,
korábban más Vígbeli színészek esetében is előfordult. Rá kellett
jönnöm, hogy ki vagyok radírozva a színháztörténetből. Nem hiszem el,
hogy maguk a színészek állítják össze a főszerepeik lajstromát, mert
akkor valami azért becsúszna belőlem is. A lajstromot egy háttérben
megbúvó szerkesztőség állítja össze, amely talán még a Prima
Primissimásoknak is parancsol, s amely szerint én mint magyar drámaíró
nem létezem. Az én darabjaimban játszott, rekordot jelentő sikerek
főszerepei nem számítanak. Nincsenek is benne a kataszterben. Ez
történelemhamisítás. Ez egy Soros-ítélet, a „Nyílt társadalom” egyik
vakablaka ez. Kicsit orwelli, de így van.
Nem
tesz semmit, elviselem, több is veszett Mohácsnál. Azt azonban
meggondolásra ajánlom a mai magyar társadalomnak, hogy hasonló lehetőség
a veresége közben is a kezében van: mindössze hatszáz Ascher Cafést
kell lajstromba venni, és aztán egy erős fekete filctollat keríteni.
Hagyjuk a radírt!
Fegyelmink csak akkor lesz valamelyest szerencsésebb kimenetelű, ha nem engedünk nekik további történelemhamisítást.
Forrás: MIÉP
|