Amikor roppantul meggazdagodva visszatért egykori hazájába, amelyet már nem tekintett annak, ezt egyáltalán nem így adta elő. (Lásd: Csurka: Dr.Utólag visszaemlékezése) Azt mondta, visszatért, hogy segítse, anyagilag támogassa a magyar reform-kibontakozást, a nyugatosodást. Létrejött a Soros Alapítvány, amely ösztöndíjakat adott a citerazenekaroktól a szociológusokig sokaknak, és nagyhatalom lett az országban. A Soros Alapítvány magyarországi vezetői az első perctől az utolsóig mind egy körbe tartoztak. A legutolsó például Halmai Gábor, egy, az ötvenhatos megtorlásban főszerepet játszó III/III-as vezető sarja, maga is nyíltan internacionalista, és legutóbb a Gyurcsány-féle moszkovita irányítású Országos Választási Bizottság alelnöke, aki a jogállam leépítésének szándékával támad minden nemzeti kezdeményezést. Soros György tehát valóságosan is ott állt Halmain keresztül a kommunista választási bizottság mögött, amely – talán emlékszünk – minden erővel meg akarta akadályozni a vizitdíjas népszavazást, amely aztán a Fidesz 83 százalékos győzelmét hozta.

Előttem a Soros Alapítvány és maga Soros már 1991-ben lelepleződött, amikor mint az akkori kormányzópárt alelnöke felismertem és feltártam kétes céljait, nemzetellenességét a Kossuth Rádió Vasárnapi Újságjában. Mondhatni: vesztemre. A Rádió akkori elnöke, aki paktumos megegyezés alapján került az elnöki székbe, nemzeti gondolkodású reform kommunistaként, hiszen jelen volt a Lakiteleki Sátorban, kitiltott a Rádióból és a szerkesztőt, Győri Bélát is eltávolította később. A szemfelnyitó meghurcolás vaskos oktatás volt: nem lehetett kétségem Soros magyarországi befolyásáról, hatalmáról és a félelemről, amelyet keltett maga körül. Kiderült, nincs magyar célja itteni jelenlétének, minden mozdulata a magyar zsidóság egy jól körülhatárolható részének hatalomban tartását, majd hatalomhoz juttatását szolgálja. Az amerikai zsidóság érdekeit szolgálja az izraeli befolyás és behatolás erősítésével, és az izraeli befolyást az amerikai Oscar-díjas majomkodás erősítésével. Anyagi és politikai támogatásainak java az úgynevezett demokratikus ellenzék Kis János vezette táborának jutott, őket utaztatta, kötötte össze az amerikai hivatalossággal, s ez az erős támogatás vezetett először az Antall- kormány megalkuvásaihoz, az államadósság elengedésének, a fizetés halasztásának nem kéréséhez (Surányi György), vagyis az adósságcsapdához, majd a Horn Gyula-féle koalíciós kormányhoz, vagyis ennek a körnek a hatalomba juttatásához. Ne tévesszen meg senkit, hogy cégérük akkor Kuncze volt, pontosan ugyanúgy, mint Hatvani Deutsch Lajosnak és Kunfi Kornfeld Zsigmondnak gróf Károlyi Mihály 1918-ban.

Ezért lehet és kell ugyan másokat is feltételezni a forint elleni spekulációs támadások mögött, de Sorost kihagyni lehetetlen. Neki ez a szakmája és ez az eredendő célja, együtt természetesen más izraeli és amerikai erőkkel. Neki tulajdonítani nem lehet, de feltétlenül meg kell hallani Samír miniszterelnök kijelentésében az ő dicsekvését is: „Tőkéseink felvásárolták Manhattant és Magyarországot.”

Napjainkban altatás folyik. A belföldi csatornákon rendre szakértők jelennek meg, akik sorra bizonygatják, hogy ami történt, az nem rosszindulatú összeesküvés volt, hanem a tőke, a befektetők önkéntelen, megszokott játéka és Magyarország azért esett áldozatul, mert gyenge. Nincs mit tenni, meg kell szokni az új, alávetett helyzetet, bele kell simulni az IMF lapos rendszerébe, és fel kell hagyni a szabadságharccal. Szabadságharc? Nevetséges, mondják ők.

A letagadott spekulációs támadás és a kormány veresége, amely az IMF kényszerű visszahívásában jelent meg, új helyzetet teremtett a magyar társadalomban. Ezt még nem tárta fel senki. Pedig ennek messze ható következményei vannak, és még rosszabbak lesznek, ha feladjuk a szabadságharcot.

A kormány és apparátusa, a kétharmados többségű országgyűlési frakció nem adta fel a harcot. Egy kis ellenzéki obstrukciós késleltetés után sorra hozza meg törvényeit, alakítja költségvetését, szövi távlatos terveit, mintha mi sem történt volna. Ez a törvényes hatalom Orbánt körülvevő kemény magja. Majdnem egységes, nem mutat nagyobb válságjegyeket, állja a harcot. Nemsokára, ha a második kerületben egyéniben győztes polgármester átveszi mandátumát és behívják a listás helyre a kiválasztott embert, egy fővel szaporodik a kétharmados többség, miközben a többi frakció fogyatkozik, olvad, szétáll. Ez azt üzeni a társadalomnak, hogy a spekulánsok által rámért vereség ellenére, amely akárhol történt is, mindenképpen valahol idegen térben történt és egy roppant pénz-túlerő műve volt, nem a magyarság akaratából történt. Azt üzeni, hogy „a kormány a helyén van”. Nem úgy, mint ötvenhatban, amikor a kijelentés után a jugoszláv követségre menekült Bibó István kivételével, ahol fogságba ejtették. Ez a keménység, amely saját törvények megalkotásában is megjelenik nagyon fontos üzenet a társadalomnak. Következménye pedig az, hogy a társadalom, ha egyelőre passzívan is, kiállás és harc vállalása nélkül is a kormány mögött áll. Ebből a fekvésből még létrejöhet egy aktív tömegmozgalom, amelyre igencsak szükség lehet az elkövetkező hónapokban, években. A szabadságharcnak, amelyet a kormány nem adott fel, csak a tömegmozgalom adhatja meg a tartalmát, az értelmét és az erejét. Orbán „regimentje” nem fogyhat el. Most új nóta kell, nem kellene várni, hogy „mégegyszer azt üzenje”, menni kell.

Már csak azért is, mert az ellenség szuperaktív. Egy pillanatra sem tett le arról, hogy újra birtokába vegye az országot az IMF-tankok háta mögött. Ezért itt az ideje, hogy számba vegyük, kikből is áll most teljesen tényszerűen az ellenség. Akik letagadják a spekulációs térdre kényszerítést, az összeesküvést és annak nem elsősorban gazdasági, hanem politikai célját. Kik ők, hányan vannak és kit képviselnek? Megdöbbentő és váratlan kép tárul elénk.

Ellenségeink tábora először is nem azonos a parlamenti ellenzék személyi állományával, annak csak egy kis kiválasztott részét tartalmazza, hanem sokkal inkább fedi az egykori demokratikus ellenzék és a Soros György által támogatott nemzetközi együttest, az itt egyszer már leírt Ascher Café legénységét, s mindössze néhány száz főt, ha tartalmaz. Ebben az együttesben, akár tetszik, akár nem, a politikai egységet felülírja a majdnem százszázalékos egység, ahogy ezt Soros szereti. Ide tartoznak először is a berliniek, Konráddal és a Nobel- díjassal együtt, ide tartoznak az amerikaiak, az Amerikai Magyar Népszava tábora, Kertész Ákos fémjelével a homlokukon, ide tartozik a Soros fenntartotta műhelyekben, azaz az ATV-ben, az Élet és Irodalomban, a Magyar Narancsban, a 168 órában és sajnos a Heti válaszban dolgozó újságírók is, a kevés kivételtől eltekintve. Ehhez társul még néhány tucat ember, akik amerikai egyetemekre, szervezetekbe, kormányhivatalokba vannak beültetve és erős befolyással rendelkeznek, informáltak. Ide számíthatjuk még a magyarországi külföldi bankok vezetőit. Ez az összességét tekintve talán ezer-kétezer ember alkotja azt a hatalmi központot, amely az IMF segítségével meg akarja ragadni a magyarság fölötti rendelkezést.

Hangsúlyozni kell, hogy ez nem a magyar zsidóság, mert annak egy része éppen a kormányban van, a másik része pedig ugyanúgy passzív, mint a kormány mögött álló milliós tömeg. Ennyire képtelen és veszélyes helyzet még soha nem volt Magyarországon.

A veszély kettős. Elsőként mindjárt az, hogy a hatszázaknak sikerül hatalomra kerülniük. S minthogy kevesen vannak az ország tényleges vezetéséhez, Izraelből és Amerikából kérnek és kapnak kádersegítséget. (Történetesen Kertész Ákos nem a díszpolgárságát kapja vissza, hanem beköltözik a Sándor-palotába.) A másik veszély pedig az, hogy mindezen erőszakos műveletekkel magukkal rántják a magyar zsidóságot és ugyanakkor eltaszítják, mert megalázzák a magyar tömeget, amely eddig nem volt antiszemita és nem kívánta visszahozni a vészkorszakot, eszében sem volt, de most megalázottságában, elkeseredésében az lesz. Gyűlölködő lesz, mint a proletár, vagy végső, kihalásos passzivitásba burkolózik. Szabotálni kezd és már csak a legdurvább erőszakkal lehet uralkodni fölötte. Ha ez a rendszer sikerül az Ascher Cafénak, ami nem csupán tervbe van véve, hanem bele van kódolva a hatszázak génjeibe, akkor egy egész magyar társadalom indul meg sukorói halálmenetben végzete felé. A magyarság éhen fog halni a saját hazájában, ahogy az éhhalált Spengler leírta. (Mi meg idéztük.)

Ez a romantikus képekkel előadott látomás sajnos reális lehetőség. Nem a hatszázak bátorsága, tehetsége üti nyélbe hatalmukat, hanem a Soros-túlerő. Konokságuk, erős összetartásuk, gonoszságuk azonban nyom valamit a latban. Ellenszer velük szemben szinte kizárólag a megnevezés és a számontartás. A névsorolvasás. Nem szabad megengedni nekik, hogy rejtőzködve és mint a magyar sors egyik lehetséges és esedékes változatának megvalósítói lehessenek jelen a színen. Ők ellenségek, akiket számon kell tartani, meg kell nevezni. Ezt nem lehet az antiszemitizmus vádjával megakadályozni. Mert ez nem antiszemitizmus. Ez mindössze valami olyasféle számbavétel, mint amilyet az Állami Számvevőszék elvégzett a Nemzeti Bankban, megállapítva, hogy miközben az egész ország nélkülöz és összehúzza a nadrágszíjat, az MNB-ben nyüzsgő Ascher Cafésok emelik a saját fizetésüket és vaskos milliókat osztogatnak szét egymás közt, és ennek egyelőre semmi kézzelfogható következménye nincs. Mihelyst azonban felszámolják az MNB Ascher Cafés különítményét, folytatódhat a szabadságharc. Ezt még az IMF-tárgyalások előtt meg kellene tenni és törvénybe kellene foglalni. Abban semmiképpen nem szabad megegyezni velük, hogy a Soros-izraeli különítményt meghagyják az MNB-ben. Mert akkor az IMF visszahívása is úgyszólván felesleges, elintézik ott bent a bankban ők maguk is.

Végezetül engedtessék meg ismételten személyes példával előhozakodnom, miként azt az 1991-es esetben tettem. Miután értesültem róla, hogy Fischer Iván karmester is a Prima Primissimára esélyes jelöltek között van, miután kedves testvérének az Operában eszébe sem jutott elszámolni, pedig nemzeti bankosokat megszégyenítő összegekhez jutott, elhatároztam, hogy végignézem a gálaműsort. Fischer Iván, akinek befutására egész évi lóverseny-veszteségem fel mertem volna tenni, természetesen befutott, de nem jelent meg, hanem a szegények megsegítésére ajánlotta fel át sem vett díját. Nyert is és le is tojta az egész ceremóniát, meg a magyar zenét. De ha már ott ültem a képernyő előtt és tippelgettem, ki lesz a befutó az egyes műfajokban, másra is felfigyeltem. Kitüntettek ugyanis több olyan színészt, barátomat és munkatársamat a régmúlt időkből, akiknek szívből gratulálok, akik teljes mértékben megérdemelték ezt. Feltűnt azonban, hogy amikor a műsorközlő és az este szerkesztő bizottsága felsorolta életük szerepeit, főszerepeit, amiért a kitüntetést megkapták, egyikőjüknél sincs felsorolva, hogy a Vígszínházban és a Pesti Színházban főszerepet játszottak olyan darabjaimban, amelyekre büszkék lehetnének, hiszen kirobbanó sikerrel mentek, és minden hazabeszélés nélkül művészi pályájuk fontos állomását jelentették. Utána érdeklődvén hallottam, hogy ilyesmi más esetekben, korábban más Vígbeli színészek esetében is előfordult. Rá kellett jönnöm, hogy ki vagyok radírozva a színháztörténetből. Nem hiszem el, hogy maguk a színészek állítják össze a főszerepeik lajstromát, mert akkor valami azért becsúszna belőlem is. A lajstromot egy háttérben megbúvó szerkesztőség állítja össze, amely talán még a Prima Primissimásoknak is parancsol, s amely szerint én mint magyar drámaíró nem létezem. Az én darabjaimban játszott, rekordot jelentő sikerek főszerepei nem számítanak. Nincsenek is benne a kataszterben. Ez történelemhamisítás. Ez egy Soros-ítélet, a „Nyílt társadalom” egyik vakablaka ez. Kicsit orwelli, de így van.

Nem tesz semmit, elviselem, több is veszett Mohácsnál. Azt azonban meggondolásra ajánlom a mai magyar társadalomnak, hogy hasonló lehetőség a veresége közben is a kezében van: mindössze hatszáz Ascher Cafést kell lajstromba venni, és aztán egy erős fekete filctollat keríteni. Hagyjuk a radírt!

Fegyelmink csak akkor lesz valamelyest szerencsésebb kimenetelű, ha nem engedünk nekik további történelemhamisítást.

Forrás: MIÉP