Ha a híreket olvassa az ember, alig értesülhet másról, mint a kormányt szorongató és a pályáról letéríteni akaró támadásokról. Mint amikor az országútról többen le akarnak szorítani egyetlen járművet, de az még tartja magát, bár a szorongatók erőfölénye nyilvánvaló. Ma már minden európai államot szorongatnak a nemzetek fölött uralkodni akaró erők, s ha az államokat le tudják szorítani az útról, akkor maguk a nemzetek is leszorulnak onnan. És ez a cél soha nem volt még ilyen jól látható, mint napjainkban: totális háború folyik a világuralomért, a nemzetek felszámolásáért, a demokrácia jegyében.

Magyarország hosszú időn át csak sodródott ezen az országúton, mindig arra, amerre birodalmi erők terelgették. Most a magyar államiságot megtestesítő kormányzat végre mintha nem akarna sodródni, mintha haladni akarna a saját útján, az önmaga szabta irányban. Ez dühödt erőfeszítést vált ki a más szándékú külső és belső környezetből. Ennek vagyunk tanúi nap mint nap. Kívülről hol egy amerikai intelem, hol egy Barroso-levél, hol a már-már megszokott leminősítő döntés érkezik, és a nyugati liberális-balliberális sajtótermékek szüntelenül zúdítják ránk az össztüzet. Közben az Európai Parlamentben a Cohn-Bendit–Göncz Kinga páros ügyködik nagy szorgalommal az ország lejáratásán. Magukat nemzetközi jogvédő színekben feltüntető szervezetek visítanak fel egyik-másik kormányzati, vagy egyéb döntés miatt, most például a médiahatóság Klubrádióval kapcsolatos eredményhirdetése okán. Máskor a Négy Mancs érkezik, hogy a magyaroktól megmentse a libákat, és emberséges bánásmódot követeljen a tyúkoknak. Pedig a magyar libák pont így, tömve annyira kívánatosak, tyúkjaink meg tojnak a jogaikra – amíg csak vannak, és tojhatnak. És mindez a pozíciókért van, a szerzett és újabb pozíciókért a legkisebbektől a legnagyobbakig, a Klubrádiótól a jegybank elnökségéig és tovább.

A miniszterelnök ezzel együtt magabiztosságot és optimizmust sugallt legutóbbi tévéinterjújában. Azt mondja: Magyarország erős. Alighanem úgy érti ezt, hogy Magyarország mindennek ellenére elég erős ahhoz, hogy ezeket a támadásokat elviselje, és megálljon a lábán. Lehet, hogy igaza van. Bízzunk benne! Ám az ország, a magyar társadalom és a kormány gyengeségeiről is tudnunk kell, azzal is számolni kell, mert a szorongattatásnak ebben az állapotában veszélyes lenne azok felett szemet hunyni. Nagyon rossz jel például, hogy az évtizedeken át rombolt, züllesztett és fosztogatott magyar társadalom éppen most kezdi megelégelni nyomorúságait, éppen akkor mutatja a bomlás jeleit, amikor leginkább össze kellene tartani. A bomlasztók pedig szeretik az ilyen helyzeteket, és igyekeznek rátelepülni minden elégedetlenségre. Azt például mindenki tudja, hogy évtizedek óta milyen gyalázatos az orvosok, ápolók fizetése. Az egészségügyben dolgozók áldozatos munkájáról is sokaknak lehet fogalmuk, és a társadalom java ezt nagyra becsüli. Most azonban valami gyökeresen megváltozott. Évszázadok erkölcsi törvénye mintha most bomlana meg az orvosi gyógyító hivatás megszégyenítéséig is. Orvoscsoportok tartják készenlétben felmondólevelüket. Rezidensek fenyegetik – nemcsak a kormányt, a társadalmat is – azzal, hogy tömegesen távoznak az országból, ha nem kapnak azonnal komoly fizetésemelést. Vezetőjük egy fiatalember, aki úgy tűnik fel, mint aki forradalmár gyakornokként máris megcsinálta a maga politikai karrierjét. A negyvennyolcas márciusi és az ötvenhatos októberi ifjakra gondolok, akik halni is készek voltak a hazájukért. Mintha mára elszakadtak volna azok az erkölcsi kötelékek. Elszomorító, amit az eltelt idő érlelt ebben az országban a „közéleti” ifjak erkölcsi minőségében. Ifjúsági szervezeteket látni jobb- és baloldalon, egyetemi hallgatói önkormányzatokat, ahol mint az egykori KISZ-fiúk, nagyban építik a karrierjüket, és már most tudatosabb megalkuvók, mint eleik voltak. És látok tehetséges és tisztességes fiatalokat ugyanakkora kilátástalanságban, akik lehetnének a mainál erősebb Magyarország garanciái, ha tér nyílna nekik a szakmában és a közéletben is.

Ennek a kormánynak megvan még a magabiztos kormányzáshoz szükséges társadalmi háttere, de sokan tesznek érte, hogy leapasszák. A szorongattatás és a hajszoltság közepette, a nagy kapkodásban néha veszélyes és önveszélyes mozdulatokat tesz maga a kormány is. Ki tudja, milyen indíttatásból, olykor hirtelen elhatározásból lép hol a fékre, hol a gázra, váratlanul és rosszul avatkozik be a törvényhozás folyamatába, értetlenséget keltve hívei körében is (lásd: egyházi törvény, magánbiztosítók az egészségügyben). Vagy éppen régi és új balliberális érdekeket hagy érvényesülni változatlanul (lásd: kulturális élet).

Miközben ezeket a sorokat írom, követem a karácsonyi provokáció híreit. Bizonyára ennek tiszteletére, a balliberális koalíció már nemcsak a parlamenti padsorokból okádja vesztes dühét a kormányra, már nemcsak kapcsolódik egy bohóctüntetéshez, hanem maga akciózik a Kossuth téren. Maga csinál bohócot itthon önmagából, de újabb hírverést is a nyugati sajtóban Magyarország ellen. Mire képes még, hogy egy nyitva felejtett hátsó ajtón visszasompolyogjon a hatalomba? Mert az nagyon kéne neki, és nagyon fáj az elvesztése.

Forrás: Magyar Fórum