Wass
Albert: Patkányok
honfoglalása
Az
ember háza ott állt a dombon és uralkodott.
Uralkodott a kerten, fákon, bokrokon és veteményeken.
Uralkodott a szántóföldeken, réteken és
legelőkön, és uralkodott az erdőn is, amelyik a domb
mögött kezdődött és felnyúlt egészen
a hegyekig. A fák gyümölcsöt teremtek, a
gyümölcsöt leszedte az ember, aki a házban élt,
és eltette télire. Összegyűjtötte a
veteményt és a pincébe rakta, hogy ne érhesse
a fagy. A szántóföldekről begyűjtötte a
gabonát, a rétekről a szénát és
az erdőből a tüzelőfát. És mindent úgy
helyezett el a házban, vagy a ház körül,
ahogy az a legcélszerűbb volt. Tél kezdetén
beterelte állatait a legelőről, meleg istállókban
adott szállást nekik, és gondoskodott róluk.
Így élt az ember.
Még
tudni kell azt is, hogy a ház kéményén
tavasztól őszig gólyák álldogáltak,
s az eresz alatt egy fecskepár fészkelt. Tudni kell,
hogy tavasszal rügyező nyírfák illata vette körül
a házat, s nyáron madárdal és sok virág.
A
háznak nagy vaskos falai voltak, s az ember évente
egyszer fehérre meszelte őket, kivéve ott, ahol
vadrózsa kúszott reá. Ez a vadrózsa
június derekán virágzott, s olyankor a szélesre
tárt ablakon keresztül az illat beömlött a
szobákba.
Így
élt a ház és benne az ember, sokáig. Egy
borús őszi napon, mikor az eső zsinóron lógott
az égből, valahonnan két kis ázott szürke
patkány érkezett. Messziről jöttek, fáztak
és éhesek. voltak. Meglátták a házat,
besurrantak a nyitva hagyott ajtón és elrejtőztek a
pincében. Ennivalót bőven találtak, jóllaktak
és hamarosan hízni kezdtek. Télen már
fiaik voltak s tavaszra megint. A fiatal patkányok , akik ott
nőttek fel , már otthonuknak érezték a házat,
és úgy futkostak a pincében, mintha övék
lett volna.
Az
ember eleinte meg sem látta őket. Később észrevette
ugyan, hogy valami eszi a veteményt, de nem törődött
vele. Volt elég. Jutott belőle annak, aki éhes.
Egyszer aztán meglátott egy fal mellett elszaladó
patkányt. Milyen apró és milyen félénk
- gondolta. Éljen hát ő is, ha akar.
És
telt az idő, és a patkányok szaporodtak. Először
feltúrták a pincét. Aztán ásni
kezdték a falakat. Kanyargós, mély lyukakat
fúrtak belé, keresztül-kasul, és itt-ott
már a szobákba is eljutottak. Az ember csóválta
a fejét, mikor szobájában az első patkánylyukat
meglátta. És mert nem szerette a rendetlenséget:
betömte, és bemeszelte a nyílást. Másnap
reggelre újra ott volt. Az ember háromszor egymás
után tömte be, és a patkányok háromszor
egymás után fúrták ki megint. Akkor az
ember legyintett, és azt gondolta:
-
Ők is kell, hogy éljenek. S ha nekik csak így jó,
hát legyen. És attól kezdve nem tömte be
többé a lyukakat. A patkányok pedig rohamosan
szaporodtak tovább, és szaporodtak a lyukak a ház
falában is. Már nemcsak a pincében, hanem a
kamarában, a padláson, sőt éjszakánként
a szobákba is besurrantak, és megrágtak minden.
megrághatót. Egyszer aztán, amikor az ünneplő
csizmáját kezdték rágni, az ember
megharagudott, és odasújtott bajával. Az egyik
patkányt fejbe találta éppen, s a patkány
kimúlt. Vérig sértve röffentek össze
erre a patkányok. És azonnal kihirdették, hogy
az ember ellenség, aki nem hagyja őket élni,
szabadságukat korlátozza, jogaikat mellőzi, gyilkos,
gonosz és önző.
-
Nem leszünk a rabszolgái tovább! - visította
a főpatkány egy zsírosbödön tetejéről.
- Követeljük a szabadságunkat, és a
jogainkat. - És a patkányok elhatározták,
hogy harcot kezdenek az ember ellen. Az ember minderről nem tudott
semmit. Haragját hamar elfeledte, vett más ünneplő
csizmát magának, és nem törődött a
patkányokkal tovább. Pedig akkor már rengeteg
sokan voltak. Megették a pincében az összes
veteményt, a kamarában az összes lisztet, és
az összes sajtot, sőt már a szalonnát is rágni
kezdték, pedig tudták, hogy az az ember legféltettebb
kincse, amiből még a kutyájának sem ad.
Az
ember, mikor ezt észrevette, fogta a megmaradt szalonnát,
rúdra kötözte, s a rudat a dróttal
felakasztotta a gerendára. Ebből lett aztán csak
igazán nagy felháborodás a patkányok
között. - Szemtelenség, gyalázat! -
kiabálták, mikor rájöttek, hogy nem
férkőzhetnek hozzá. - Elrabolja az élelmünket,
kifoszt, kizsákmányol! Nem tűrjük tovább!
- És fellázadtak. - Mienk a ház - hirdették
ki maguk között -, mienk is volt örökké,
csak megtűrtük benne az embert, amíg jól viselte
magát! De most elég!
S
egy éjszaka, amikor aludt, rárohantak az emberre,
összeharapták, kikergették a házból,
messzire elüldözték, s aztán büszkén
kihirdették a kertnek, a fáknak, az állatoknak
és a - madaraknak még a virágoknak is -, hogy a
ház ezentúl nem emberország többé,
hanem patkányország, jog és törvény
szerint. S azzal uralkodni kezdtek patkánymódra.
Mindent felfaltak, ami ehető volt, és mindent megrágtak,
ami nem volt ehető, de szemük elé került. Kiürült
rendre a pince, a kamara és a gabonás. Elköltöztek
a madarak, elpusztultak a virágok, a ház fala omlani
kezdett és megfeketedett, fák és virágok
illatát bűz váltotta föl. A vetemény ott
pusztult a földben, mert nem szedte ki senki. A gyümölcs
megérett, lehullt, és elrohadt. A gabona aratatlan
maradt, kimosta az eső, és kicsépelte a szél.
És eljött a tél, és a patkányok
addigra már megettek mindent, ami ehető volt, megrágtak
mindent, ami rágható volt. A falak tele voltak
lyukakkal, a tetőről lehullott a cserép, ablakok és
ajtók alatt öles nyílások tátongtak.
És akkor éhezni kezdtek, mert nem volt egy szem gabona
több, és az ajtók hasadékain, meg a falak
odvain besüvített a szél, a megrongált
tetőn behullott a hó, és nem tudtak segíteni
magukon.
Először
veszekedni kezdtek, marták és ölték
egymást, rágták és ették egymást,
de végül is nem tehettek egyebet: fölkerekedtek és
otthagyták a tönkretett birodalmat.
Az
ember pedig tavaszra szépen visszajött megint, rendbe
hozta a tetőt, kitakarította a házat, a falakat
megigazította, kimeszelte, a földet felszántotta,
vetett és ültetett, s mire megjött a nyár,
újra virágillat és madárdal vette körút
a házat. Őszire ismét megtelt a pince, a kamara és
a gabonás, és mire jött a tél, olyan volt
már minden, mintha semmi sem történt volna.
Azonban
elrejtőzve maradt mégis néhány patkány a
falakban, vagy a pince gödreiben. És amikor az ember
észrevette, hogy újra szaporodni kezdenek, hosszasan
elgondolkodott, hogy mit is tegyen velük.
Ti
is gondolkodjatok, s aszerint cselekedjetek!
Forrás: Wass Albert emlékére
|