Történelemhamisítás
Ha
pályázaton nem nyerjük el Dörner Györggyel és Pozsgai Zsolttal a magyar
drámának, egy magyar szellemi műhelynek az Új Színházat és nem támad a
fővárosi döntés ellen eszement hajsza, ennyire világosan talán sohasem
látom át, miben élünk. Egy gyehenna nyílt meg előttem, amelynek
létezéséről tudtam, írtam is – ezért neveztek ki antiszemitának – de
azt, hogy ennyire szervezett, ennyire gátlástalan és ennyire fajilag
meghatározott, azt sokszor még magamnak sem hittem el. Mert nem
gondoltam, hogy egy hisztériát az értelmetlenségig lehet fokozni, sőt az
önpusztításig és a teljes lelepleződésig.
A
szélesebb nagyközönség az egész dologról legfeljebb fél füllel, ha
értesült. Az ellenünk való támadások elsősorban internet oldalakon
jelentek meg és az alig olvasott, megszűnés előtt álló Népszavában. No
aztán persze nem maradhatott ki a Népszabadság sem, a „168 óra”, a
Magyar Narancs és a Klubrádió és az ATV sem, s még a Magyar Nemzet is
közölt egy fanyalgó cikket. Tehát nem az ellenoldal nyilvánosságának
terjedelme okozta a nagyközönség vállrándítását, hanem a probléma. Az
emberek nem tudják és nem is értik, miről van szó. Ők szerelnek,
szántanak, szőnek, vagy operálnak, tanulnak és tanítanak. Dolgoznak.
Tudják, hogy vannak színházak, van opera és operett, van kabaré –vagy
csak volt? –, és néha rászánják magukat, hogy elmenjenek
egyikbe-másikba. A közönségnek ebben a részében nincs most rajongás,
mert a színház nem az ő hangjukon szól. Megváltoztatni pedig nem tudják,
mert ők szántanak, szerelnek, szőnek, tanítanak, operálnak és ezzel
eltartják a színházat.
Ma
a színházba járást még az állítólag kedvezményezett középosztálynak is
meg kell gondolnia. Két jegy legalább hatezer, a bejutás, a parkolás
nehéz, pénzbe kerül, de hát van szerencsére egy értelmiségi réteg,
amelyiknek önmagával szemben támasztott igénye, hogy időnként elmenjen,
és ezzel mintegy lépést tartson. A rajongóbbak még bérleteket is
vesznek.
Kicsit
más a helyzete a pesti zsidóságnak. Már évekkel ezelőtt kimutatták a
zsidó folyóiratok és a saját statisztikák, hogy a magyarországi zsidóság
között nagyságrendekkel több a diplomás, jó, sőt magas állású, nagyobb
jövedelmű, mint a nem zsidók vagy a keresztények között. Ez már a
Kádár–Aczél-korszakban is így volt, sőt tulajdonképpen már a huszadik
század eleje óta így van. Ennek kiegyenlítése céljából próbálkoztak
egyes kormányok numerus clausussal és más rendszabályokkal. Nem a
népirtásról beszélek, amely Magyarország német megszállása után
következett be. Aki magyar akkor valamilyen magas hivatalt töltött be,
halállal, sok év börtönnel és internálással, kitelepítéssel és egyébbel
lakolt, akár volt tényleges köze a dologhoz, akár nem. A történelmi
vezető osztály, Teleki, Horthy, Bethlen felszámolása, kiirtása után, az
emigrációba kényszerítés után a nemzeti középosztály következett.
Ötvenhat után pedig a magyar munkásság és parasztság.
A
magyar polgár legnagyobb alakja, Márai Sándor, a kassai keresztény is
emigrációba kényszerül zsidó feleségével együtt. Naplóiból kiderül, hogy
mit jelentett számára a felesége, akinek halála után, súlyosodó
betegségben önkezével vet véget életének. Közben hiába csalogatták, egy
pillanatig nem gondolt arra, hogy hazatérjen a Rákosi–Gerő által
elkezdett, majd hasonszőrűekkel folytatódó országba. Csak egyszer
kezdett csomagolni, 1956-ban, de mire átértek Európába, már be is
vonultak Hruscsov tankjai és szétlőtték a várost. Ebből az élményből
született a „Mennyből az angyal”, az egyik legnagyobb magyar költemény.
Ma már Márai-kultusz van itthon, kiadják a könyveit, még a Naplókat is,
éltetik hatalmas külföldi sikereit, de a Márai-sors, a Márai-dráma nincs
megírva, még elgondolva sincs talán.
Nem
az ő sorsa az egyetlen. Nem csak írókról van szó, politikusokról vagy
művészekről, hanem emberekről, akiket feldobott az ötvenhatos két hét,
kiálltak a tömeg elé és mérsékletre, rendre intették őket, aztán börtön
vagy akasztófa lett a sorsuk, vagy a kényszerű emigráció. Nincs megírva a
dunántúli forradalmi központ vezetőjének, a kivégzett Brusznyai
Árpádnak tragikus sorsa, halála. Őt Veszprém főhóhéra, Pap elvtárs
személyes közbenjárására végezték ki. Az első számú samesza később,
hogyan, hogyan nem, Szekeres Imre lett.
Legfelsőbb Bíróság Elnökének, Budapest
Kedves Domokos Elvtárs!
Kötelességünknek
tartjuk közölni a megye kommunistáinak hangulatát a Brusznyai és társai
forradalmi csoportja ellen hozott ítélettel kapcsolatban…
A
Párt Végrehajtó Bizottsága nem ért egyet a Népbírósági Tanács
ítéletével, enyhének tartja azt. Véleményünk szerint a Népbírósági
Tanács nem vette figyelembe 1956 október körülményeit, az
ellenforradalmi csoport társadalmi veszélyességét, de még az elkövetett
és bebizonyított, a népi hatalom megdöntésére irányuló súlyos
cselekményeket sem…, például nagyszámú kommunista vezetőt
elbocsátottak…Több kérdésben átvették az Elnöki Tanács jogkörét.
Hozzáfogtak az egész megyében a régi közigazgatás megszervezéséhez.
Lényegében szétverték a kommunista pártot is…
Elkészítették
a védelmi tervet, megszervezték a szovjet elvtársak elleni ellenállást…
A megye kommunistái a legsúlyosabb ítéletet várták, nem pedig a
törvényes büntetési tétel minimumát…
Kérjük a Legfelsőbb Bíróságot, hogy az ügyben – mely fellebbezés alatt áll – a törvényeinknek megfelelő komoly ítéletet hozzon.
Elvtársi üdvözlettel:
Geier Béla, megyei adminisztratív előadó , Pap János, Veszprém megyei titkár
A
Legfelsőbb Bíróság elnökének címzett Pap János-levél kötél általi
halált követelt Brusznyaira, amely ítélet Pap szerint a megye
kommunistáinak hangulatát nagymértékben javítaná
Van
itt anyag. Semmi sincs megírva, mindent elfojt nemcsak a
szociálliberális kultúrpolitika, a hillerizmus, hanem az egyes színházak
Ascher Café-s vezetése is. A rendszerváltás a színházakban nemhogy nem
történt meg, hanem visszájára fordult.
Kahler
Frigyes és M. Kiss Sándor feldolgozta, dokumentálta mindezeket. Kitűnő
könyvük megjelent néhány ezer példányban. A „Mégis kinek a forradalma?”
című hézagpótló munka azonban tudományos mű, nem alkalmas csak egyetemi
hatásra – ha tanítják. Azt hiszem, csak a Pázmány Péter Katolikus
Egyetemen vannak róla kurzusok.
Csak
politikával nem lehet egy rendszert megváltoztatni. Az Ascher Café
ugyan még politikailag is megakadályozta mindeddig a rendszerváltást, s
ezt Orbán Viktor számtalanszor elmondta, miután magam teljesen befalazó
elhallgatással lakoltam korábbi hasonló irányú tiltakozásaim és
leleplezéseim miatt, mert egészen a kétharmados győzelemig a politikai
rendszerváltás lehetetlen volt. Mert a megbukott liberalizmus ült
mindenen.
Mi
a mai liberalizmus? Erre a Pázmány Péter melletti legnagyobb magyar
katolikus filozófus, Molnár Tamás „A liberális hegemónia” című
alapművéből vett idézettel válaszolok. A választ vehetik
figyelmeztetésnek is, annyi jóindulattal telve, amennyi most tőlem
telik.
Bekövetkezik
tehát az anómia állapota, eltűnnek a közös értékek és normák, felbomlik
a rend, mert minden ember autonóm és rendelkezik a tökéletes méltóság
összes attributumával. Ez helyesnek tűnhet addig a pillanatig, amíg nem
tapasztaljuk, mit jelent a gyakorlatban. Jobban bánnak a rossz
tanulóval, mint a jóval, és végül ő lesz a minta. A bűnözőt gondoskodás
veszi körül, az áldozat gyanússá válik, a nagy teljesítményeket nem
méltányolják, a középszerűséget megjutalmazzák. Az erény és a bűn, a
törvényes módhoz képest helyes vagy helytelen cselekedet fogalmai
megszűnnek létezni, mert nincs mihez viszonyítani őket, nem hozhatók
közös nevezőre. Ez az atomizáció logikus következménye a nominalista
doktrínának, amely az egyéni ítéletek véletlenszerű találkozását
feltételezi, amit ma úgy hívnak: konszenzus. El kell fogadni ezt a
terminust, amikor a közjót nem ismerik el olyan realitásnak, amelyben az
emberek egyet tudnak érteni.
Ebben
a helyzetben a liberális társadalom nem engedheti meg magának azt a
luxust, hogy a konszenzus kialakítását a véletlenre bízza. A liberális
konszenzust gondosan megtervezik az olyan modern irányító módszerek
segítségével, mint a médián keresztüli befolyásolás, az irányított
felmérések és a piac- és közvélemény-kutatás. Ezeknek a tevékenységeknek
a lebonyolítása már iparággá fejlődött, az ebben részt vevő
ügynökségekről joggal juthat eszünkbe a hűbériség. Ezek önálló, nagy
befolyású, feudális jellegű szervezetek. Megint csak lobbikról van szó,
amelyeknek hatalma óriásivá növekedett, most jelen vannak a
bürokráciában, és monopolisztikus hatalmuk van az írott, gondolt,
tanított és terjesztett dolgokra. A liberalizmus, amely úgy lépett
színre az újkor hajnalán, mint amelyben minden eszme felvirágzik majd,
hervadt rózsává vált és kirekesztő rendszert képvisel.
Az
Ascher Café Dörnert és engem nácinak nevez, mert kaptunk egy
lehetőséget, hogy kilépjünk a liberális konszenzusból és elkezdjük
megszervezni a magyar nemzeti megújulás és összetartozás közösségét. Egy
icipici helyen, egy színházban. Leszólják a pályázatunkat, mert ezekhez
hasonló gondolatok vannak benne megfogalmazva, nem pedig a liberális
konszenzusba illő pedáns igazodás. Igazodás önökhöz, akik minden
tiltakozásuk ellenére letűnnek a színről? Igen, az önök liberalizmusa ma
kirekesztő rendszert képvisel, méghozzá kétségbeesetten. Önök talán
jobban tudják, hogy az idejük lejárt, mint mi. Hiába van még szinte
minden a Molnár Tamás által felsorolt konszenzusképző eszközök és
intézmények közül a kezükben, ha az Ascher Café egy színháztól ennyire
berezel, akkor az az önök közeli teljes eltűnését jelzi. Félnek, pedig
van három tévéjük, vannak országos és helyi lapjaik, hetilapjaik, több,
mint ideát. A fél közszolgálati tévé is félig az önöké, mert
betömékeltek bele annyi átváltozó művészt, liberális szellemiséget,
amely fapofával aknamunkázik, ahelyett, hogy gyászmunkázna. Egyetlen
színháztól ennyire megijedni, nem zárórapánik ez?
Új,
saját, öntörvényű és szabad kultúra nélkül nem lehet egy nemzet lelkét,
szellemét újjászülni. A kultúra újjászületése csak részben függ attól,
hogy milyen képességű és akaratú a Nemzeti Erőforrás (NEFMI) minisztere.
Most jóakaratú, higgadt, megbízható, bölcs ember, de jóformán semmi
nincs a kezében. Nem csupán pénze nincs, mert az Ascher Café mindent
ellopott, felélt, off-shore-okba helyezett, a Kajmán-szigetekre vagy
Ciprusra telepített. Ez a kis sziget tudvalévően azzal is kitűnik
Izraelhez való közelsége folytán, hogy nem lehet tudni, mi benne ciprusi
és mi zsidó. (Egyszer már elfurcsálkodtam azon, évekkel ezelőtt, hogy
milyen érdekes: az adott időben Ciprus volt a legnagyobb befektető
Magyarországon. Megpróbáltam helyesen értelmezni a dolgot és rögvest
antiszemita lettem. Ez Surányi György jegybanki elnöksége idejére esett,
s ezért zártam később a Mogendogenbe az arcát.)
Nincs
a Nemzeti Erőforrás Minisztériuma kezében semmi, mert minden az
önökében van. A legfontosabbá tett tétel a bankok tétele. A bankok, az
OTP és a Takarékszövetkezetek kivételével, majdnem mind az önök
birtokában vannak. A bankárokat önök választják ki minden faji
elfogultság nélkül. Azok a saját fajtájukból neveznek ki vezető
munkatársakat, le egészen az őrző-védőkig. A másik legnagyobb, a Mol
szintén olyannak látszik, mint amire nincs már döntő befolyásuk,
függetlenül attól, hogy milyen a tulajdonosi szerkezete, mert már húsz
százalékkal benne van a Magyar Állam, azokkal a részvényekkel, amelyeket
önök átjátszottak korábban a Szurgut Nyeftegaznak. Az ügylet ugyan az
ÖMV számlájára írandó, de, ha az ember kicsit jobban beleszagol a
levegőbe Bécsben, hát, mintha ciprusi illatok terjengenének. Jörg Haider
egy furcsa autóbalesetben halt meg, sem kizárni, sem megerősíteni nem
tudta senki, hogy vajon nem erőszakos halállal halt-e. Ki a gyilkos? Ki a
náci? Haider nem volt náci, osztrák volt, karintiai birtokos, útban
volt.
Mondjunk
mást! Mi hatalma van a rektori konferencia fölött a NEFMI-nek?
Egyáltalán tudja, kik és milyen szellemiségű emberek alkotják? Nem
lehet, hogy az egyik már Fidesz- tag vagy szimpatizáns, de valójában az
Ascher Cafénak dolgozik, mert abba született bele, a másik meg nyíltan
liberális, pedig egyetemén számos bűnt lepleztek le, amelyekért
felelősséggel tartozna? A Színművészeti Egyetem rektora Ascher Tamás.
Miért is egyetem a főiskola? Hogy a tanárok rangja és fizetése nagyobb
legyen. Milyen tudományt tanítanak ezen az egyetemen? Az egyetemen
valamilyen tudományból valamennyit tudni kell, lexikálisan is, mérhetően
is, a főiskolán meg kell felelni egy, a tanárok által képviselt
színészeszménynek és bizonyítani kell egy képesség kifejlődését. Mint
tudás, mint tény itt semmi sem mérhető, itt minden érzéki. Az egyik
tanítvány tetszik az Ascher Cafésoknak, a másik nem, de ez ízlés és
sokszor származás dolga. Hogy mi felel meg egy Léhner Péter nevű
egyetemi tanár úrnak, aki gyanús harminc milliócskát utalt ki magának a
József Attila Színházban, azt csak az Ascher Café sejti, ha sejti.
Mi
van ma a nemzeti oldal, a kétharmadosságú politikai hatalom birtokában?
A Lánchíd Rádió, a Hír TV, de nem százszázalékosan, mert mindegyikben
megbújnak betömékelt liberálisok. Az Echo TV és a Magyar Hírlap, de
kicsit hullámzó módon. A Lakiteleki Népfőiskola, néhány citerazenekar,
táncház, kitűnő és közepes zenekarok, a Száztagú Cigányzenekar, egy-két
nagy tehetségű előadóművész és sok millió magyar keresztény ember, aki
várja a pirkadatot.
Öntörvényű
saját kultúra nélkül nem lehet rendszerváltás. A politikai hatalom
megfeszülhet, szervezhet, tervezhet, büntethet, köthet
kompromisszumokat, alig mozdulnak előre a dolgok. A kultúra saját kézbe
vétele viszont hosszú folyamat, ezért elkezdése halaszthatatlan.
Mi
nincs ma az Ascher Café birtokában? Néhány vidéki színház és küszködő
magánszínház, de van három televíziójuk, rádiójuk és ezzel meghatározó
befolyásuk a kultúrára és különösen a tömegkultúrára. Tévedés azt hinni,
hogy ezt önök az Antall-kormány alatt kezdték a paktummal. Nem, azzal
csak visszaállították az akkor már százéves hegemóniát. Ismét idézek.
Egy elfeledett magyar szellemóriástól, Lendvai Istvántól. (Ne kérdezzék,
ki az, legyen elég, hogy Sopronkőhidán veszett nyoma.)
Mit
gondolsz, nyájas olvasó, miért kellett heteken át olvasnod apró
bejelentő írásokban, hogy a magyar drámairodalomnak megint értékes,
bensőséges szenzációja készül, mert Jób Dániel benyújtott egy drámát a
Vígszínháznál? Miért kellett figyelmünknek többször, nyomatékosan
ráterelődnie arra, hogy Jób Dániel egy ízben, ezelőtt tíz esztendővel
kegyes volt megajándékozni a nemzetet Ifjúság című novelláskötetével?
Miért kellett felujjonganod az apró, érzelemdús írások anonim
szerzőivel, hogy végre nem kell a végleges megnémulástól félteni Jób
Dánielt, ő ugyan nem írt azóta novellát, hanem megtanulta Reinhardtól a
rendezést, és azóta vígan rendez a Vígszínháznál, de ez suviksz tőle,
akitől a nemzetnek nem fénymázat, hanem irodalmat kell várnia, epednie,
kiostromolnia, mert ha ő nem ír, akkor a magyarságnak már kétségbe kell
esnie, mintha annak idején Jókai Mór beült volna a svábhegyi villába és
húsz esztendeig juszt sem írt volna egy betűt sem. (…) Nem tudom, én
csak azt tudom, hogy az „Őszi vihar”-t végre előadták és az előadás után
részint a szokványos kritikusok, részint a primadonnamódra beugrott
alkalmi ítészek agyongyönyörítették a megfelelő rovatokat Jób Dániel
perzselő lírájával, föltétlen irodalmi akarásaival, borongó bánatával.
(…) A darabról megint csak egyetlen komoly kritika jelent meg: Karinthy
véresen komoly persziflázsa.
Így
ment ez akkor, mégpedig könnyedén a Cafénak, mert minden ugyanabban a
kézben volt. Újság, kritika, színház, reklám és pénz. A pénz esetleg
papírtalpú bakancsok szállításából származott. A magyar hadseregnek.
Merthogy ne feledjük, mindez 1918 januárjában történt. Jób Dánielnek
ekkor támadt az a problémája, hogy mi lesz egy Hummel nevű báróval és
húsz évvel fiatalabb feleségével, akit a báró kegyetlenül elhanyagol.
Nem lett velük semmi, a darab happy enddel végződött. Nem így a háború.
És kilenc hónap múlva más Cafésok megölték gróf Tisza Istvánt.
Ez
a Cafés hegemónia nem tört meg az Antall- kormány idején, ezt az
egyoldalú uralmat szavatolta a paktum. Most egy kis rés megnyílt.
Engedélyt kapott három magyar ember, hogy gondolkodó, tartalmas, a kor
valódi kérdéseihez hozzászóló színházat működtessen. Igaz, csak
februártól, mert addig még Márta István vezeti az Új Színházat, így
2012-ben mi csak fél szezonhoz jutunk és a valódi kezdésünk csak 2012
őszén lesz. Ez annyira felháborító? Ó, nem! Az a tény, hogy ez magyar
lesz.
Kikerül
az Ascher Café fennhatósága alól, nem tudja Lukács- és Aczél
György-baráttá marxizálni a filozófusnő, aki persze még nem tisztázta
magát egy kb. ötvenmilliós filozófus-segély gyanús szétmérésének vádja
alól és nem lesz rá meghatározó befolyással a Café főnöke, a nagy
rendező, a minden bizonnyal odesszai eredetű családból származó askenázi
– de persze magyar, hiszen egy magyar fenntartású egyetem rektora –, a
Los Angelesben is rendezgető Ascher Tamás sem. A példátlan
összerándulásra, aláírásgyűjtésre, gyűlölködésre, jerikózásra, szóbeli
késdobálásra, kiátkozásra és nácizásra csak az Ascher Café képes. Ez
persze egy történelemben kialakult készség. Megértem. Nem félek tőle.
Amerika
és Európa nagyvárosainak bank-negyedeiben tízezrek tüntetnek, sokszor
vörös zászlók alatt az ottani Ascher Cafésok, a bankárok ellen. Nem
volna ideje szerényebbnek és belátóbbnak lenni? Hiszen így önök minden
lehetséges megegyezést lehetetlenné tesznek és minden erkölcsi hidat
felrobbantanak. Tegnap még menekülhettek volna Joav Blum
kaszinóvárosába, rendezőnek vagy krupiénak, ma már nem. Hová menekülnek,
ha mindent felgyújtottak?
Forrás: MIÉP