Sokan hajlamosak megfeledkezni arról a nemzeti oldalon, hogy országunk hanyatlásáért, a magyar életlehetőségek szűküléséért általános felelősség terheli a hazánkat irányító úgynevezett politikai elitet. Tehát az állampárt jogutódjaként működő MSZP és szövetségese, az SZDSZ mellett a Fidesz bűnei is hozzájárultak mai nyomorúságunk létrejöttéhez. Amiben semmi meglepő nincs, ha tudjuk, hogy szociálliberális partnereihez hasonlóan a fiatal demokraták is állampárti gyökerekkel rendelkeznek. Orbánék pályakezdése is a diktatórikus államhatalom intézményeihez kötődik. A Fidesz vezérkara is ahhoz az önző, hatalmát a nemzet kifosztására építő uralkodó részéhez tartozik, amely tévútra vitte a rendszerváltást.
Közben pártpolitikusként is elkezdődött Orbán felemelkedése. Alapító tagja volt az 1988. március 30-án megalakult Fiatal Demokraták Szövetségének, majd októberben a párt országos választmányába is bekerült. A Soros Györgyék által kiképzett ifjú politikus pártja képviseletében az Ellenzéki Kerekasztal tárgyalócsoportjának is tagja lett, így felelősség terheli abban, hogy a rendszerváltás feltételrendszere lehetővé tette a diktatúra haszonélvezőinek hatalomátmentését.
Pedig Orbán Viktort éppen a szovjet megszállók és kommunista kiszolgálóik elleni radikális fellépés tette országosan ismert és népszerű közszereplővé. Nagy Imre és mártírtársai ravatalánál, a budapesti Hősök terén 1989. június 16-án elmondott beszédében az egész ország nyilvánossága előtt követelte a szabad választásokat és azonnali tárgyalások megkezdését az orosz csapatok kivonulásáról. A radikális fellépést azonban akkor sem tartotta összeegyeztethetetlennek a baloldallal való haverkodással. Többek között a HVG-nek nyilatkozta azt, hogy egyaránt közeli barátjának tartja a szociálliberális Fodor Gábort és a reformkommunista Stumf Istvánt. Bár Fodor azóta átállt az SZDSZ-hez, Stumf Orbán közeli munkatársként ma már a Fideszt erősíti.
Orbán az első szabad választásoktól, 1990-től folyamatosan tagja a magyar törvényhozásnak, és minden alkalommal listán került be a parlamentbe.
Honatyai pályafutásának kezdetén még az SZDSZ által hangoztatott nézeteknél is szélsőségesebben liberális álláspontot képviselt. Például az Antall-kormány programjának vitájában kiállt a Kádár-rendszer egyes intézkedéseinek törvényessége mellett, és élesen bírálta az egyházak politikai szerepvállalását. Támadta az antalli MDF-et, Orbán akkoriban még arról beszélt, hogy a közel fél évszázados diktatúra után megalakult első demokratikus kormány "egy olyan elkorhadt, régi világot képvisel, ami soha nem fog Magyarországra visszatérni. (...) a XX. század végi modern társadalomtól idegen az a gondolatvilág, amellyel kéretlenül boldogítani akarják a nemzetet".
Ám a Fidesz a Soros-birodalomnak tett sorozatos hűségnyilatkozatok ellenére is szinte megsemmisítő vereséget szenvedett az 1994-es választásokon, amiben liberális vezéregyéniségeinek (Fodor Gábor, Ungár Klára, Molnár Péter) árulása is komoly szerepet játszhatott. Nyilván Soros Györgyék is felismerték, hogy Magyarországon nincs tér két szélsőségesen balliberális párt számára, és az SZDSZ-ben koncentrálták itteni erőiket. A Szocialista - Szabad demokrata koalíciós kormányzás időszakát – az időközben pártelnökké választott Orbán vezetésével – teljes irányváltásra használta fel a Fidesz. A liberális fiatalokból álló mozgalom Fidesz – Magyar Polgári Pártra változtatta a nevét és teljes egészében átvette a korábban folyamatosan szidalmazott MDF frazeológiáját. Az anarchizmussal kacérkodó korosztályi mozgalom megkezdte átalakulását konzervatív néppárttá.
Orbán Viktor tehetségét, jó szervezőkészségét és karizmatikus erejét dicséri, hogy szinte hibátlanul sikerült véghezvinnie a Fidesz teljes metamorfózisát. 1998-ban már az MDF vitathatatlan örököseként, a nemzeti értékek és a keresztény szellemiség látszólagos védelmezőjeként aratott győzelmet a Fidesz a szociálliberális koalíció pártjain. Az Orbán Viktor által vezetett kormány megalakulásához azonban elkerülhetetlen volt Torgyán József támogatásának megszerzése. Végül is megszületett a koalíciós megállapodás azzal a Kisgazdapárttal, amellyel Orbán Viktor néhány hónappal korábban még teljességgel kizárta az együttműködés lehetőségét.
A Fidesz által vezetett kormány jóvoltából 1998. és 2002. között szerény mértékben javultak ugyan a lakosság életfeltételei, csökkentek a terhek, nőttek a támogatások, ám a tényleges hatalmi viszonyokat illetően nem történt érdemi változás. Elmaradt az erkölcstelen és részben törvénytelen privatizáció felülvizsgálata, folytatódott a külföldi cégek térnyerése a hazai vállalkozások kárára, a balliberális oldal megőrizte elképesztő túlsúlyát a magyarországi tömegtájékoztatásban, külkapcsolatainkban pedig Orbánék is szolgai hűséggel igyekeztek teljesíteni az Európai Unió, a NATO és az Egyesült Államok elvárásait. Szerény sikert jelentett ugyanakkor a – 2002. után ellehetetlenített – kedvezménytörvény elfogadása és a magyarigazolvány bevezetése, aminek révén valamicskét javulhatott az elszakított nemzetrészeink helyzete.
Rendkívüli mértékben rontották viszont a kormány megítélését az egyes kisgazda politikusokhoz köthető korrupciós ügyek. Orbán Viktor – akit az úgynevezett Orbán-bányák ügyében ugyancsak visszaélésekkel vádolt a baloldali sajtó – elsősorban a koalíciós partner, az FKGP szétverésében vélte megtalálni a gondok megoldását. Torgyán József végül is megérdemelten távozott a parlamentből a TV2 Buzera című műsorába, ám a Fidesz valódi szövettséges nélkül maradt.
A Kisgazdapárt teljes szétverése, valamint a kormányt a nemzeti oldalról bíráló MIÉP meggyengítése, a parlamentből való kiejtése a balliberális koalíció győzelmét, a Fidesz vereségét eredményezte. A miniszterelnöki pozícióból kibukó Orbán Viktor azonban nem tanult a kudarcból, élvezte a személye körül kibontakozó vezérkultuszt és meghirdette a teljes konzervatív oldal egy pártban történő egyesítését.
Idén talán így is lett volna esélye a győzelemre, ha a szerencsétlenkedő Medgyessy Péter marad a miniszterelnök, ám az MSZP új erős emberével, a milliárdos rablókapitalista Gyurcsány Ferenccel szemben tehetetlennek bizonyult. A baloldali média túlhatalmát, befolyását jelzi, hogy a miniszterelnök népszerűségvesztés nélkül úszta meg a napvilágra került törvénytelen ügyleteit, míg Orbánt sikeresen járatták le a részben mondvacsinált szőlőügyekkel. Gyurcsány kihívója az érvelésben és a vitában is alulmaradt. Szánalmas volt látni, hogy a fölényes magabiztossággal hazudozó szocialista vezér úgy játszik Orbánnal, mint macska az egérrel.
Pedig a győzelem érdekében Orbán még a hazájában bejrúti mészárosként elhíresült háborús bűnössel, Ariel Saron akkori izraeli miniszterelnökkel is lepaktált, a szélsőségesen rasszista, arabgyűlölő Likud testvérpártjának nevezte a Fideszt. Bár a hvg.hu-nak adott március végi interjújában Orbán ismételt hűségnyilatkozatot tett Bush elnöknek, kiállva az agresszív amerikai politika mellett, sőt kijelentette, hogy szeretné, ha a liberálisok mind nagyobb számban találnának a otthonra a Fideszben, már nem tudta elkerülni a vereséget. A két forduló közötti meghátrálásával, visszalépésével pedig elárulta, cserbenhagyta mindazokat a milliókat, akik bíztak a radikális jelszavakat is hangoztató Fideszben és vezérében.
Sajnos Orbánnak még ma is vannak hívei, rajongói, akik nem látják, hogy a radikális liberálisként indult, majd polgári, nemzeti és neokonzervatív nézetekre, célkitűzésekre egyaránt hivatkozó pártvezér egyik szerepkörében sem ragaszkodott konzekvensen meghirdetett elveihez. A miniszterelnöksége után már a második bukását elszenvedő Orbán Viktor elvi, eszmei hűtlensége még csak pragmatikus okokkal sem indokolható. Ő csupán egy elvtelen karrierista, akit Sorosék képeztek ki a tartalékerőnek, a valódi nemzeti törekvések ellehetetlenítőjének szánt Fidesz vezérévé. Így minden kudarca elenére is bérelt helye van a Magyarország tönkretételének felelősségét viselő politikai álelitben.
Varga Imre - Főszerkesztő
Magyar Fórum - Csurka István lapja
XVIII. évfolyam 26. szám - 2006. 06. 29.
Letölthető:
Csurka István - Magyar Szemmel